Jelenlegi hely

SOS, polgárháború

Szankcióval oldaná meg Brüsszel a meglehetősen puskaporos macedón belpolitikai válságot, de lehet, hogy csak növelni sikerül majd a káoszt. A balkáni országban első ránézésre egy lehallgatási botrány borzolja a kedélyeket, valamint a tavalyi előrehozott választás, amely során sem a jobb-, sem a baloldal nem tudott elegendő mandátumot szerezni a kormányalakításhoz. A háttérben viszont etnikai feszültség húzódik meg, ami korántsem új keletű a mindössze kétmilliós államban.

A népesség mintegy harminc százalékát ugyanis az egyre befolyásosabb albán kisebbség adja. Gyökereik időben messzire nyúlnak vissza. A török hódoltság alatt telepítették a hatalomhoz lojális muszlim albánokat az elűzött pravoszláv lakosság üresen hagyott falvaiba, az ezerhatszázas években. Azóta több hullámban is érkeztek, legutóbb a délszláv háború idején ugrott meg az áttelepülők száma. Azóta sokan illegálisan tartózkodnak az országban, így valószínűleg többen is vannak, mint amit a népszámlálási adatok mutatnak. Ráadásul az albánok körében a születésszám is magasabb, mint a macedónoknál, így mára az egész térség etnikai struktúráját felborították, és politikai szempontból is megkerülhetetlen tényezővé váltak.

Ezt használta ki a tavalyi sikertelen előrehozott választások után a baloldali Macedóniai Szociáldemokrata Szövetség. Miután Gjorge Ivanov államfő bejelentette, hogy annak adja a kormányalakítás jogát, aki először szerzi meg a kellő támogatottságot, a szociáldemokraták az albán kisebbségi pártok háza táján kezdtek sertepertélni, és többségüket maguk mellé is tudták állítani. Ehhez mindössze annyit kellett tenniük, hogy beálltak a kisebbség követelései mögé, például hogy az albán legyen a második hivatalos nyelv az országban, illetve kapjanak újabb kisebbségi jogokat. Ezek – tekintve hogy számos megyében már most is többségben vannak – akár jogosnak is tűnhetnek, de nem árt szem előtt tartani, hogy az albán–macedón kapcsolat meglehetősen terhelt.

Nem véletlenül söpörte félre a köztársasági elnök a baloldal mesterkedését arra hivatkozva, hogy azok idegen érdekeket szolgálnak, ugyanis Albánia a kilencvenes évek eleje óta támogat minden fajta szakadár törekvést Macedónia határain belül. Ilyenekről pedig időről időre gondoskodnak a kisebbségi albánok: már 1992-ben illegális népszavazást tartottak egy autonóm köztársaság létrehozásáról, egy évvel később albán politikusok támogatásával próbálták meg elszakítani az ország nyugati részét, 2001-ben pedig még fegyveres harcot is kirobbantottak.

A macedón szociáldemokraták által felkarolt követeléseket is Edi Rama albán miniszterelnök, és Hashim Thaci koszovói elnök mondta tollba a kisebbségi pártoknak. A macedónok persze ezt nem nézték – és ma sem nézik jó szemmel. A jobboldal egyöntetűen elutasítja az albán nyomulást, és tüntetésekkel válaszol az albán követelésekre, amelyek között szerepel a nemzeti himnusz, és az ország zászlajának megváltoztatása is. A kisebbségi jogok köntöse mögött az ország szétszakítása áll, ebbe a lecsóba sikerült most belecsapnia Brüsszelnek szankciójával, amely azt hivatott elérni, hogy megalakulhasson a szocdem kormány.

Ha nem rendeződik a helyzet, a káosz könnyen torkollhat ismét a 2001-eshez hasonló fegyveres harcba. Márpedig ha így lesz, azt egész Európa megérzi majd. Macedónia tavaly a legmostohább körülmények dacára is az EU keleti bástyájaként funkcionált az illegális határátlépőkkel szemben. Most, hogy repedezik a török paktum, újra fel fognak értékelődni a védett határok a migránsok balkáni útvonala mentén, de Macedónia aligha lesz képes védekezni, ha a nyugati határát közben az albánok veszik tűz alá.

Ennek tükrében nagyon is érthető, hogy a helyi Soros-civilek miért mozgatnak meg minden követ a baloldal érdekében, de az is érthető, hogy miért éppen itt hangzott el először a segélykiáltás: SOS, azaz Stop Operation Soros.