Jelenlegi hely

Félhold és szivárvány

Ágoston Balázs képe

Megvalljuk őszintén, vártuk azt a pillanatot, amikor a liberális kígyó a saját farkába harap, és ettől fulladozni kezd. 

Hát megtörtént. Az egykori Németországban persze. Hol máshol?

Jó, történhetett volna Hollandiában, Svédországban vagy épp a pesti Kazinczy utca környékén is, de ezúttal a valamikori német főváros, Berlin egyik kies no-go-zónájában, Reinickendorfban esett meg, hogy a környék egyik óvodájába új óvónéni került. Azazhogy óvóbácsi. (Vagy nénibácsi? Fene ismeri ki magát a politikailag korrektség zavaros szövevényében.)

Akárhogy is, a lényeg, hogy egy homoszexuális pedagógus érkezett az intézménybe. Megvalósult hát a liberális paradicsom.


Ámde a jelentős hányadban migránsok lakta városrész muzulmán szülői (hagyományos nénik és bácsik) ezen erősen fölidegesítették magukat, és heves tiltakozásba kezdtek, mi több, elkezdték kiíratni gyerekeiket az óvodából. A legkevésbé sem szivárványos tónusú migráns-megnyilvánulások hatására maga a nénibácsi is túl melegnek érezte helyzetét, és másik óvodába kívánkozott, ám az intézmény vezetője öntudatosan az asztalra csapott, és majdnem azt mondta, hogy „wir schaffen das.” Mindenesetre határozottan leszögezte, hogy az új munkaerő márpedig marad, akinek nem tetszik, mehet máshová.

A furcsa eset a politika ingerküszöbét is elérte. Maga Sandra Scheeres ifjúsági és oktatási ügyekben aktív berlini szociáldemokrata politikus is beszállt a szócsatába, mondván: „Nem toleráljuk a diszkriminációt. Több férfi óvodai dolgozót akarunk, hogy példaképek lehessenek a gyermekek előtt.”

A baloldali szenátor asszony ezzel csavart egyet a problémán. De inkább kettőt. Előfordulhat ugyanis, hogy az indulatokat kiváltó óvodai ember vérig sértődik a férfiak említésén ebben az összefüggésben. Az meg egyenesen borítékolható, hogy a feministák nagyon és hangosan fognak felhorgadni az óvatlan szociáldemokrata kinyilatkoztatáson, tudniillik hogy férfiakat kell példaként állítani.

Úgy tűnik tehát, hogy a berlini no-go-zónás idegesség politikai üggyé eszkalálódik. Kétségtelenül sorsfordító jelentőségű kérdés arrafelé, hogy ebben a történetben a muszlim bevándorlók minősülnek középkori, homofób szélsőségeseknek, vagy az elromlott óvónénibácsit demonstratívan pajzsra emelő hipertoleráns intézményvezető lett bevándorlóellenes neonáci terrorista, no és az sem mellékes, hogy lehetnek-e példaképek a férfiak. Továbbgondolva a dolgot, apokaliptikus víziónkban egymásnak rontó muszlim hadakat, szivárványos-bőrtangás szakállas embereket és meztelen Femen-akivistákat látunk, akik bőszen csépelik egymást. Ez ma Luther, Goethe, Beethoven, Nietzsche és megannyi nagy uralkodó, hadvezér hazája. A németek pedig (ha még vannak), a helyi sörfőzdében dühös gondolatokat morognak a kriglijükbe, hogy aztán minden változatlanul folytatódjon.

E bizarr látomás nyomán Gárdonyi Géza szeretni való hőse, Göre Gábor lepéndi bíró (a falu legokosabb embere) aranyigazsága jut eszünkbe: „No, mondok, hála a jó Istennek, sógor, hogy magyarnak születtünk.”