Jelenlegi hely

Európa Vietnamja

Természetesen lehet örülni annak, hogy végre kezd észhez térni Nyugat-Európa is, ahogyan azt is nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy egy magyar ötlet valósul meg, amennyiben csakugyan lesz valami a májusi német–olasz kezdeményezésből, és határvédelmi missziót indít az Európai unió a líbiai-nigeri határon. Ugyanis azt, hogy Európa határait a kontinensen kívül kellene megvédeni – ha tetszik, ha nem - Orbán Viktor miniszterelnök vetette fel még tavaly szeptemberben, egy migrációs csúcstalálkozón. Megmondta azt is, hogy a védelmet Észak-Afrikában kell megszervezni, egészen pontosan Líbiában, ahol egyébként olyan hotspotok felállítását is indítványozta, ahová a tengerből kimentett migránsokat vissza lehetne szállítani ahelyett, hogy automatikusan Olaszországba vinnék őket.

Ám egy évvel ezelőtt kisebb gondja is nagyobb volt a brüsszeli elitnek, mint a tényleges határvédelem, így hangos méltatlankodás kíséretében utasították el a tervet. Nem úgy mostanában, elvégre mára nyilvánvaló lett, hogy hamarosan fél Afrika útra kel és Európába vándorol, amiből pedig a befogadás lelkes támogatói sem kérnek – leszámítva persze a migránsokat vízitaxizó civileket. Ráadásul az összes bombasztikus terv befuccsolt, amelyekkel a nyugati országok a határvédelmet akarták megspórolni. Az olasz külügy például pénzt és időt nem sajnálva nekiállt kibékíteni a Líbia déli területein egymással háborúzó törzseket, mondván, hogy azok majd őrizni kezdik a határt, Németország pedig anyagi támogatást nyújtott, ugyancsak határvédelemért cserébe, ám nem jártak sikerrel.

Ezeknél a félresikerült proxy-megoldásoknál nagyobb sikerrel kecsegtet a határvédelmi misszió ötlete, ám három dolgot nem árt leszögezni ezzel kapcsolatban. Először is a német-olasz terv lényeges pontokon tér el a tavalyi magyar javaslattól. Míg Orbán Viktor a teljes líbiai partszakasz őrzését indítványozta, addig most mindenki a líbiai-nigeri határszakasz védelméről beszél, márpedig elég egyetlen pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, mekkora, stratégiai jelentőségű különbség van a kettő között. A partvonalon könnyebb lett volna a logisztika, onnan gyakorlatilag egy ugrás csupán az európai kontinens, és a terepviszonyok is kedvezőbbek. Ezzel szemben a nigeri határ a kőkemény, légiós-történetekből ismert Szahara, így aligha kell részletezni, hogy mennyivel nagyobb kihívás lesz itt végrehajtani a missziót. A második probléma az, hogy a nigeri határszakasz mindössze egy kis szelete Líbia déli határának, ott van még a lényegesen hosszabb csádi határ is. Ez mindjárt felveti a kérdést, van-e egyáltalán értelme a küldetésnek, ugyanis az embercsempészeknek nem lesz más dolguk, mint hogy más útvonalon szállítsák a migránsokat.

Ráadásul a határvédelmi misszió - elég az ISAF tapasztalataiból kiindulni – a legkevésbé sem ígérkezik rövidnek, ugyanis, érjen el bármekkora eredményt, annak hatása pontosan addig fog tartani, ameddig az uniós kontingens ki nem vonul az országból. Ennek a vége vagy az lesz, hogy mindaddig ott fognak állomásozni az európai katonák a líbiai határon, amíg a migráció magától meg nem szűnik, sőt a feladatkört idővel kibővítve elkezdik a teljes határszakaszt védeni, vagy az egész mindössze egy költséges kampányfogás lesz. És végül, de korántsem utolsó sorban, nem árt rögtön az elején leszögezni, hogy lesznek áldozatok. Minél hosszabb lesz a művelet, annál több. Ugyanis, tűzze bárki a zászlajára, hogy erősíti a határvédelmet, legalább két csoport ellenállására fel kell készülnie. Az egyik a migránsok fuvarozására rátelepedő civilek és kapcsolati hálójuk – esetünkben még ezek jelentik a kevésbé hangsúlyos fenyegetést –, viszont ott vannak mindazok, akik a határvidéken élnek, és kiváló pénzkereseti lehetőséget jelent nekik az embercsempészet. Fegyveres bandákról van szó, amelyek foggal-körömmel védeni fogják jövedelmező üzletüket bárkivel szemben.

Voltak eddig is közös európai műveletek, ezek közül nem egy Afrikában, sőt a Szaharában is, így elvileg nem lesz újdonság a terep és a környezet. Ugyanakkor nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ekkora fába még nem vágta fejszéjét az unió, ráadásul a vesztenivaló is több, mint ami első ránézésre nyilvánvaló. Lassan, meg-megállva, de mégiscsak formálódik a közös európai haderő, amelyet, függetlenül attól, hogy miként képzeli el az unió jövőjét, mindenki támogat. Ez a misszió egyúttal a katonai együttműködés főpróbája lesz, és ha kicsit is rá lehet majd fogni, hogy sikeres volt, valószínűleg a közös haderő szervezése is szárnyakat kap.

Ám ha elmaradnak a látható eredmények, miközben egyre másra érkeznek a hullazsákok, akkor ez lesz Európa Vietnámja, és a katonai integráció évekre megtorpanhat. A tét óriási, a kilátások pedig korántsem fényesek. Talán érdemes lett volna inkább lenyelni a békát, és elővenni azokat a magyar terveket az asztalfiókból…