Életünk kitörölhetetlen részévé vált a bolsevik vészkorszakból fakadó félelem és rettegés

– Elmélkedés és vallomás a parasztság szétverésének emléknapja után –

Június 29-e az idén is csendben elmúlt. Olyan mély csendben múlt el ismét, annak ellenére, hogy a Magyar Országgyűlés 2012-ben minden év június 29-ét, az aratás hagyományos kezdetét a kommunista vészkorszakban meghurcolt parasztság Emléknapjává nyilvánította. Különösen annak a több száz gazdacsaládnak és hozzátartozóiknak kívánt ezzel a honi törvénykezés emléket állítani, akiket mindenféle törvényes eljárás nélkül – rájuk törve az éjszaka csöndjében – szadista kegyetlenséggel kényszermunkatáborokba hurcoltak, ahol többnyire birkahodályokba helyezték el őket, agg korúakat és az alig néhány napja megszületett csecsemőkkel együtt, a frissen kitrágyázott földre szalmaalmokat terítve, legyektől, bolháktól, tetvektől, egerektől és patkányoktól hemzsegő körülmények között.

Mindezekről még ma is nehéz szólni, de még nehezebb hallgatni azoknak, akik kisgyermekként, ifjúként három éven át átélték e borzalmakat, hiszen az akkor 50 évesnél idősebb felnőttek nagyobb része már nem is él. Nehéz szólni, de még nehezebb hallgatni e kommunista kegyetlenségekről, az azokat közvetlenül átélőkön kívül azoknak is, akiknek felmenőit, rokonságát jó szomszédját telepítették ki a Hortobágyon és a Nagykunságban felállított 12 rabtábor valamelyikébe. De azoknak a százezreknek is, akik „részesültek” a változatos meghurcoltatásokból gyermekként, ifjúként, akiknek a szüleire, nagyszüleire rásütötték a megalázó, kirekesztő kulákbélyeget, lesöpörve padlásaikról a fél oldal szalonnákat és az egyéb disznótori füstölt élelmiszert, valamint kötelező beszolgáltatás címén kipakolták a kamráikban tárolt terményt, még a gyékény tojástartókban összegyűjtött tojásokat is. Nem beszélve arról, hogy a „kulákcsemetéket” kirekesztették a továbbtanulás lehetőségéből is.

Szomorú és sajnálatos, hogy a mai nemzedékek szinte semmit nem tudnak a parasztságot és a falvakat tönkretevő, eltörölhetetlen kegyetlenkedésekről, mert nem hogy része lenne mindez a történelmi tankönyveknek, de az idén még a média sem emlékezett meg minderről, legalább a június 29-i emléknapon.

Az ilyen média-megnyilvánulásos megemlékezésekre a mai időkben azért is nagy szükség lenne, mert a krisztusi szeretetvallásban gyökerező magyar parasztság értékrendje szerint élő, dolgozó és gondolkodó ember ma is összerezzen, ha olyan, tőle életidegen közegű ideológiák környékezik, amelyekből a Józan Parasztész egykettőre kivegyelemzi: már megint foglyul akarják ejteni a gyűlölködés és az irigykedés vijjogó vészmadarai. Ez jutott eszembe 2002 tavasza után az utóbbi hónapok pártideológusainak, közszereplőinek alattomos, változatlanul „színes”, ízléstelenül aljas és ismételten harsányan hangoskodó, a lényegünkből fakadó nemzeti érzésünket mélyen sértő, az álságos „megváltók” ártatlan báránybőrében tetszelgők megnyilatkozásait olvasva, hallgatva és látva környezetszennyező óriásplakátjaikat.

Ezek közül is „kiemelkednek” az álnemzetiek, a magukat nemzetmegváltónak, igazi néptribunnak, minden eddigi hatalomgyakorlók között a (leg)Jobbiknak harsánykodók és a „momentánliberálisok”. A régebbiek, a múltat végképp eltörölni szándékozók, hagyományaik szerint megszokottan, szánalmasan, megmosolyogtatóan adják önmagukat…

Ám láthatóan, érezhetően egymás között attól rettegnek, hogy 2018-ban végképp elmerülnek az önzést rangra emelő liberalizmussal kéz a kézben járó ősbolsevizmus – reméljük – utoljára felhabzó szennyesében… Rettegésük valóban jogos, hiszen már többszörösen ki lettek próbálva. Nem váltak be. Csak romboltak és megmérgezték az egészséges magyar lelkeket.

Érintettként azt is elevenen élem át a 2002-es választás előtti „csatazajra” emlékezve, hogy most is újra a nemzeti kormány, de leginkább Orbán Viktor ellen indítottak összevont hadjáratot az ős-nemzetárulók „segédcsapataikkal” együtt.

Visszakanyarodva a 2002-es tavaszi gazdabalsejtelmeimhez, amelyeket az váltott ki, hogy a ciklus végén Torgyán József 1993-hoz hasonlóan, ismét kivezette pártja fő erejét a polgári-nemzeti koalícióból: az emlékezetes koalíciórobbantással megzavarta a hagyományosan kisgazdaszavazók mintegy félmilliós táborát. Csalódást keltett elsősorban azon vidéki családok szavazóiban, akiknek az Isten–Haza–Család eszménye volt az életrendjük legfőbb iránytűje. Azokat a családokat, akiknek életcélja annak a parasztpolgárivá formálódó létmódnak az elérése volt, amelyet derékba tört a „népidemokrácia”, mert a „szocialisták” rákosista-kádárista elődei a lelkületünktől teljesen idegen bolseviki kolhozlétet kényszerítették reánk. Főként a felmenőink életének delén járókra és a vége felé közeledő nagyszüleinkre, szétverve a paraszti életforma évszázadok óta kialakult rendjét.

Bizton állíthatom, hogy az 1990-es fordulat, majd az első kommunista restauráció után, az első Orbán-kormány adta ennek a több százezer családnak az első elhihető reménykedést, amikor egy parasztudvar fészerében 2001-ben meghozta a családi gazdaságok támogatásáról szóló, ma is hatályos kormányrendeletét. Iránytű volt ez az azon ezredéves cél megvalósítására: a kis- és családi birtokok arányának meghatározóvá tételével szüntessük meg az előző korok és a „szocialista” nagybirtokok nyomasztó túlsúlyát. Sajnálatos, hogy az ezt követő, 2010-ig regnáló balliberálisok nyolc évig tartó restaurációja megakadályozta ennek a birtokpolitikának a megvalósítását. Így történhetett meg falvaink százainak a „paraszttalanítása”, a fellobbant parasztpolgári álom szertefoszlása.

Sokan mondják ezzel kapcsolatban: 2010 óta miért vett „más irányt” ez a nemzeti birtokpolitika és szitkozódva „földmutyiznak”, figyelmen kívül hagyva azokat a kényszereket, amelyeket a 2004-es uniós belépés hozott: nem az értékrendű, hanem a multi haszonelvű birtokpolitikával, vagyis nem a kiteljesedő családi kis- és közepes, hanem a nyolc év alatt sajnálatosan restaurált nagybirtokrendszerrel léphettünk be az EU-ba, ahol a termőföldet (a szülőföldünket!) is, a sajátjuktól eltérően (!) „szabadon áramló” tőkeként fogadta el a szocialista-szabaddemokrata kormány. Ellenzékben azt is óriási erőfeszítésekkel sikerült elérnünk, hogy ezt a „szabadáramlást”, vagyis a termőföldünknek a nemzetközi rablótőke kézbe kerülését megakadályozó tízéves moratóriumot fogadtassunk el a külföldi földvásárlások lehetővé tétele előtt.

E monopolista tőkésspekuláció a legrafináltabb „zsebszerződések” tucatnyi változatosságával e külföldi földrablók mégis birtokba tudtak venni majd’ másfél millió hektárt az öt és félmilliónyi termőföldünkből, amelynek további terjedése előtt húzta le a rolót a 2013-ban megalkotott új földtörvény. Ám e rablótőke nyomás alatt tartotta és tartja a nekik szolgáló brüsszeli bürokrácia körmönfont gépezetét. Ezért léptek és lépnek fel újra és újra e tőkésspekulációt megfékező nemzeti érdekű földtörvényünk ellen, amelyhez szövetségeseket találtak nemcsak a balliberális pártokban, de az álnemzeti Jobbikban is, akik valamennyien csicskás kiszolgálói a nemzetközi rablótőkének, miközben kisiskolásszintű tudással is átlátható: populista demagógiáik változatosságával szeretnék elleplezni a valódi céljukat…

Mit tehetett a nemzeti kormány ebben a kutyaszorító helyzetben? Kedvező hitelkonstrukcióval azoknak juttatta a megmaradt állami földek egy kisebb részét (kb. 4–500 hektárt), akik bátrak voltak nagy összegű hiteleket felvenni, hogy licites eljárással földet vásároljanak. Ennek természetes következménye, hogy a megmaradt nagybirtokok is tovább gyarapodtak, miközben az a furcsa helyzet állt elő: a megvásárolt földterületekre felvett hitelek törlesztő részlete jóval magasabb, mint a bérlőkként visszamaradt földhasználóktól részükre megfizetett alacsony bérleti díjak…! (Öt évig nincs is mód ezen alacsony bérleti díjakat a piaci bérleti díjakhoz igazítani.)

Csak így lehetett magyar tulajdonban megtartani e földterületeket, s megakadályozni a furfangos zsebszerződések további burjánzását.

Az már egy másik „prognózis” kifejtése lesz, hogy egy nem is olyan hosszú időtáv után, önként feldarabolódnak mégis a nagybirtokok és végül megvalósul a 2001-ben abban a legendás parasztfészerben meghozott kormányrendelet célkitűzése: a falvakat, a kistelepüléseket kell folyamatosan élhetőbbé tenni.

Sajnos 2002-ben sikerült is kormányt buktatni. Most is ezért acsarkodnak. Akkor a választás előtti balsejtelmeim érlelték meg bennem, hogy a kommunizmus parasztáldozataira emlékeztető kopjafaállítással leplezzük le a múltat végképp eltörölni szándékozó politikai erőket szégyenfoltjuk feltárásával. Emlékeztessünk, hogy a szocialisták jogfolytonos elődei milyen borzalmak elkövetésével szegélyezték a szisztematikusan felépített terveik megvalósítását, közöttük a nemzet törzsének, a parasztságnak a szétverésével, hogy máig ható félelmet és rettegést keltsenek falvaink és mezővárosaink ezreiben.

Másként szólva: kitépni nemzeti gyökereinket, megsemmisítve hagyományainkat, hogy ne ismerjünk rá önmagunkra. Ezért kellett volna és kellene most is a „narodnyik” nacionalizmust (értsd: nemzeti értékrendet!) internacionalistává, mai becenevén liberális világpolgárivá átalakítani…

Hálás vagyok, hogy kopjafa-állítási szándékomat a karcagi önkormányzat és a Nagykun Gazdakör felkarolta, megértve, hogy magam is a Nagykunsághoz és a Hortobágyhoz egyaránt szervesen kapcsolódó Tiszaszentimre szülötte vagyok, akinek egyrészt a felmenőit is tragikusan sújtották a hírhedt kuláküldözések, másrészt ezt a tájegységet szemelték ki „körültekintően” Rákosi és pribékjei az 1950-ben létrehozott tizenkét rabmunkatábor felállítására. Ebből három szülőfalumban létesült. A szülőfalumban, amelyet javaink, megélhetési lehetőségünk elvétele miatt családunknak is el kellett hagyni 1952-ben, hogy albérletbe kerüléssel kövessük édesapánkat Karcagra, anyai nagyapám szülőhelyére, ahol apám abban a kísérleti gazdaságban kapott fejősgulyási munkát, amelynek elődintézményében, a Magyar Királyi Földmíves Iskolában szerzett későbbi apósa megbecsült mezőgazdasági képzettséget.

Köszönet Orbán Viktornak, hogy a 2002 márciusi avatóünnepségen miniszterelnökként elfogadta felkérésemet az ünnepség fővédnökeként és velünk meghurcoltakkal mélyen rokonszenvező levélben köszöntötte a kopjafa-állítást:

„Napjaink szomorú valóságává vált, hogy a hazugság, a gyűlöletkeltés vészmadarai újraéledtek. Ám meggyőződésem, hogy a 2002-ben megszületett, önálló politikai arculattal a közélet színpadára lépett polgári nemzeti tömegmozgalom megvédi a polgári kormányzás évei alatt elért eredményeket, közöttük a gazdák érdekeit is. Ezt segíti elő az a bátor politikai szándék is, amely a Karcagon felállított kopjafa-avatással arra vállalkozott, hogy ösztönözze a parasztság, a gazdatársadalom ellen elkövetett kommunista bűnök feltárását, megismertetését, mert a múltból soha, semmit sem szabad végképp eltörölni.

Főhajtás, köszönet és elismerés e kopjafa felállításáért.”

Ezután ugyanezen mementóként a keserves ellenzéki évek elején, még további négy kopjafát állítottunk. A másodikat a Békés megyei Kamuton, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör képviseletében, amelybe engem is felkért a volt miniszterelnök, már az ő részvételével avattuk. A harmadikat Wittner Máriával és Szűrös Mátyással Sárrétudvariban, ahol az MSZMP egykori magas rangú tisztségviselője máig egyetlenként a szocialisták közül, elnézést kért a kommunista jogutódok nevében a magyar parasztság felmorzsolásának gaztetteiért…

Köröstarcsán Schmitt Pállal elevenítettük fel annak a középparasztnak a tragikus sorsát, akit Rákosi utasítására az ÁVH-s pribékek Békéscsaba főterén nyilvánosan felakasztották, mert nem írta alá a tszcs-be a belépési nyilatkozatot… Dobozon, ahol még 2003-ban is a hírhedt tanácsköztársasági emlékmű előtt énekelték a gyökereikre büszke MSZP helyi éhes proletárjai a múltjuk eltörlésének vágyát, Erdős Norberttel emlékeztünk az eltörölhetetlen kommunista bűnökre a református templom zárt kertjében felállított kopjafánál. (Jellemző, hogy az Emlékfa-avatás előtti éjszakán a szocialista demokráciájukkal és a toleranciájukkal büszkélkedők fél téglával verték be a református paplak ablakát… A másnapi avatáson mégis bátor helyi hazafiak tucatjai hallgatták meg Orbán Viktor üdvözletét.)

Áldja meg az Isten Jeney Attila történészt, hogy közvetlenül a karcagi kopjafaavatást követő hetekben kezembe adta a szülőfalum egyik rabtábor-lakójának, Beke Ferencnének e keserves körülmények közepette, a tiszaszentimrei egyik rabtáborban titokban készült, rejtegetett és megmentett naplójának kéziratát, amelynek már 2002-ben a kiadását magam is szorgalmaztam a kitűnő hazafi és költő, Turcsány Péter pomázi egyesületének kiadójánál, sikerrel.

A Villányból a tiszaszentimrei kilences birkahodályba kitelepített Beke Ferencné döbbenetes naplójegyzetei közül álljon itt csupán három:

11952. V. 17.J

A 40 éven felüli Sóki* házaspárnak 6 gyermeke volt. Mind

kora- vagy halvaszületett, egy sem maradt életben, pedig az

asszony minden esetben heteket, sőt hónapokat feküdt a

klinikán. Egészséges leánykája született, most 3 hetes a kicsi

szépen fejlődik, nagy az öröm.

11952. VII. 3.J

A 3 éves Bodó Ferike* is fogdába került. Bűne: felkapaszkodott

a bevásárló kocsira és a rendőr intésére nem szállt le

azonnal.

[1952. VII. 6.1

Bimbó bácsi* meghalt. Sokat szenvedett, szívártalma volt.

Régóta kérte, küldjék kórházba, ott enyhítenék kínjait, itt

pedig nem zavarná fuldokló köhögésével lakótársai nyugalmát.

Magyar Pálnét* bízta meg a p., hogy felügyeljen a

tisztaságra és a betegekre, lássa el őket orvossággal – ha van

– kicsit gondozza őket. Szegény azt sem tudta mihez kezdjen

vele, mikor minduntalan összeesett, olyan volt mint egy

halott. Végre múlt héten hajnalban felültette egy szekérre

és a rendőr elvitte Karcagra. Felesége csak este tudta meg

mikor hazajött a munkából. Tegnapelőtt este közölték vele:

a kórházból telefonáltak, hogy férje meghalt. Kérdezte,

[hogy] mikor lesz a temetés, kérte engedjék el, hiszen el

sem búcsúzhattak, legalább halva láthassa még egyszer. Azt

válaszolták, majd másnapra megkapja a választ.

E 2002-ben megjelent kulák-gulág napló mellett, a 2002–2003-as kopjafa-állítások hozadékának tartom, hogy sikerült bizonyos mértékben a társadalom és a tudományos kutatás figyelmét is felhívni e zord paraszti időkre, valamint azt is, hogy az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány előterjesztésére a Magyar Országgyűlés e paraszti vészkorszak emléknapjává nyilvánította az aratás hagyományos kezdetét, június 29-ét, Péter-Pál napját.

A legkiemelkedőbbnek mégis azt tartom, hogy e kopjafa-állítások bátorítólag hatottak a méltán Kulák-Gulágként emlegetett rabtáborok tagjai és utódai által már korábban alapított, e vészkorszakra emlékezést ébren tartó egyesület munkájára is.

2002 után új lendületet vett a kutatás. Tudományos történész és szociológus hazafiak sora foglalkozik e kommunista szégyenfolt tudományos feldolgozásával. Különösen kiemelkedő, hogy 2004-ben dr. Nagy Mária és dr. Saád József tudományos műhelyek támogatására létrehozták a Telepes Társadalmi Múzeum Alapítványt, amely azóta jelentősebbnél jelentősebb visszaemlékezések és tudományos publikációk könyvként való megjelenését támogatta.

Mindezek ellenére sem jutottunk el odáig, hogy szomorú rangjuknak megfelelően legújabb kori történelmünknek e végképp el nem törölhető szégyenfoltja bekerüljön az iskolai oktatás történelemkönyveibe. Sőt: még inkább rejtve van máig a mai társadalmi köztudatban.

„Csak csodálni tudom a hazai és a nemzetközi zsidóság összefogásának hatékonyságát: alig múlik el egy hónap, hogy ne találnának apropót az őket ért gaztettekre való emlékezésre, amelyekhez egyébként érdemtelenül és méltánytalanul csatlakoznak a bolsevik gyökerű szocialisták. Hiszen nem feledhető azoknak a zsidó honfitársainknak a meghurcolása sem, akik – megmenekülve a megsemmisítő táborokból – hirtelen Rákosi borzalmas börtöneiben, vagy rabmunkatáboraiban találták magukat.”

E szégyenteljes „népi demokratikus” és „szocialista” múlt megismerésére, a társadalmi tudatba való bekerülésére többet kell tenni, ahogyan dr. Saád József szociológus is vélekedik: „Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy az utóbbi évtizedekben a kép-, és látványvilág (a képek valósága) az ismeretszerzés kitüntetett formája lett – a fiatalabb korosztályok esetében különösképpen – az interaktív és a dramatikus megközelítés számíthat kreatív hajlandóságokat is megmozgató érdeklődésre.”

Egyetértek, és ezzel azonosulva szorgalmazom, hogy Beke Ferencné e rémtetteket megörökítő naplója alapján, mielőbb készüljön el egy széleskörűen publikálandó dokumentum-filmdráma, a Gulyás-testvérek 1988-as „Törvénysértés nélkül” és Sághy Gyula 2002-ben készült Kulák-Golgota című dokumentumfilmje után, amelyeket mellesleg – hasonlóan a társadalmi tudatba beépült és az említettek által több mint fél évszázada ébren tartott szörnyűségekhez. A parasztság, a falvaink megnyomorításáról eddig készült és készítendő dokumentum- és művészeti interpretálású filmeket is (legalább a Péter-Pál napi emléknapon főműsoridőben kellene a társadalom új nemzedékei számára műsorra tűzni több csatornán is, a mindent elborító, devianciákra buzdító akciófilmek helyett…)

Valamennyi, a kommunista vészkorszakban meghurcolt sorstársamhoz hasonlóan elmondhatom, hogy életünk kitörölhetetlen részévé vált az akkor elszenvedett súlyos sérelmek következményeként a félelem és a rettegés.

Sajnos, hogy az idén is csak igen szűk körben és médianyilvánosság nélkül hajthattam fejet a 15 évvel ezelőtt felállított karcagi kopjafánál. Elhelyeztem ott egy szép mezei virágcsokrot, emlékezve 2002 nyarára, amikor a már galambősz egykor volt fiatalok emléktáblát állítottak szülőfalum egyik volt rabtáborának helyszínén (a valamikori grófi birtok erdejében gondozatlan környezetben, a családi síremlék egyik oldalára). Ott voltam az emléktábla-avatáson, ahol a velem egyidős (akkori) kislány megemlékezésében többek között azt mondta: „… álmomból még ma is gyakran felriadok, hogy virágos mezei réteken át futok hazafelé…”

A szerző biogazdálkodó, a szülőfalujában ősei elvett földjei és tanyái alapján visszalicitált kisbirtokon. 2006 óta pártonkívüli. 2003-ban Orbán Viktor felkérésére megalapította a Fidesz Gazdatagozatát.