Hallgattam tegnap a miniszterelnöki beszédet – nagyjából félúton kaptam helyet a tömegben a Terror Háza Múzeum és az Oktogon között – és mintegy tíz perc után kezdett feltűnni, hogy a központi ünnepségek sajnálatos módon megszokottá vált eleme, a sípjával bohóckodó Juhász Péter és provokátorcsapata ezúttal távol maradt. 

Ez valahol érthető is, elvégre szakadt az eső, hideg is volt, az ellenzéki aranyifjak pedig nyilván el akarták kerülni a megfázást – messze vannak már a vidám, fröccsös–zenés nyári tüntikék. 

Némi tétova füttyögés azért hallatszott az Oktogon irányából, odavitt hát a kíváncsiság. 


Fotó: demokrata.hu

A téren leírhatatlan látvány fogadott: a kormányváltó hangulatról öt-hat hajléktalannak látszó alak gondoskodott, akik óbégatva ráztak egy EU-s és egy magyar zászlót, meg valami transzparenst.
Időről időre riporterek fordultak hozzájuk, kérdéseikre artikulátlan mondatfoszlányokkal próbálták meg előadni ottlétük okát, nem sok sikerrel.
A „viktátor, viktátor” skandálás nagyjából ment a szedett-vedett társaságnak, bár lépten-nyomon kiestek a kontextusból az arra járó fotósok és újságírók miatt. 

Később kiderült, néhány ligetvédőt hordott össze a szél, akik – rend a lelke mindennek – megpróbáltak azért az ünneplő tömegbe is benyomulni, csak azzal nem számoltak, hogy pár fős falanxukat gond nélkül feltartóztatják a biztonságiak, így végül visszasomfordáltak korábbi posztjukra, a villamos pályája mellé.

Persze a legkevésbé sem hiányoztak Juhászék a rendezvényről, és az ellenzék hivatásos forradalmárait is hiba volna leírni. Ha visszatér a szép idő, előbújnak a romkocsmákból, meg innen-onnan, habár a Gulyás Mártonék által beharangozott forró őszt nehéz lesz összehozni, hiszen ebben az évszakban köztudomású, hogy gyakran esik, és egyre hidegebb lesz. 

Ha pedig végképp elromlik az idő, jobb híján maradnak a ligetvédők.
A kemény mag.