Előbb-utóbb felvetődik a kérdés a szocialistáknál, hogy ki az a hülye, aki szívesen dolgozna tovább Szanyi Tiborral. Nem ez az első eset ugyanis, hogy rendkívül kellemetlen helyzetbe hozza pártját, amely amúgy is sokat küszködött ’56 emlékének feldolgozásával.

Már ez az értelmezési bizonytalanság jellemezte Kádár Jánost, a nagy előd, az MSZMP első emberét is. Horn Gyula folytatta a sort, aki megpróbált előremenekülni, s közös emlékművet akart állítani mindazoknak, akik életüket vesztették a forradalomban. ÁVO-soknak, felkelőknek, egyaránt. Gyurcsány pedig el akarta lopni a forradalmat, mondván, az a baloldalé, hiszen a reformkommunisták csinálták.

Erre a terepre csúszik rá Szanyi Tibor is most elhangzó magyarázkodásaiban. Ezek szerint mindaz, ami október 28-ig történt, olyan sikeres függetlenségi harc volt, amit Nagy Imre és környezete vezetett, ami utána következett, az pedig már csak a csőcselék őrjöngése. Szanyi most azt mondja, hogy a Köztársaság téri pártház ostroma, illetve a pártház előtti lincselés miatt tette ki posztjában az inkriminált idézőjelet. Mert amit a megvadult tömeg tett, arra már nem lehet az ünnep fennköltségével emlékezni.

Tényleg történtek lincselések a forradalom idején, igaz, elenyésző számban. És igen, fékezhetetlen indulatok is keletkeztek a tömegben, de aki nagy erővel kilökte az ingát balra, annak számítania kellett arra, hogy az egyszer ki fog lengeni jobbra is. Vajon mit gondoltak az ÁVO-s kihallgatók, köztük néhány nő is, akik válogatott kínzásokkal próbálták megtörni a politikai foglyokat? Mit gondoltak, mi történik majd, ha egyszer fordul a kocka?

Hja, hogy nem fordul! Biztos, hogy sokan hittek ebben, de az ÁVO-ban szolgáló nyilas verőlegényeknek azért sejteniük kellett valamit, ők megértek már egy fordulatot, igaz, azt szerencsésen.

Ráadásul a pártház ostrománál, amiért Szanyi az idézőjelet használta, érdekes dolgok történtek. Először is, október 30-at írtunk akkor, s az ÁVH-t már két nappal előbb feloszlatta Nagy Imre kormánya, de a pártházban mégis felfegyverzett ÁVO-sok tartózkodtak. Felkelők egy csoportja bement az épületbe, hogy körülnézzen, illetve hogy igazolja a bent lévőket, egy másik narratíva szerint viszont a Köztársaság téri katakomba-börtön lejáratát keresték, hogy kiszabadíthassák a foglyokat. Tény, hogy a pártház előcsarnokának lépcsőfordulójából valakik rálőttek, illetve kézigránátot dobtak a tájékozódó felkelőkre. Elszabadult a pokol, s az ostrom végén kialakult, igencsak felfokozott atmoszférában sor került egy-két méltatlan jelenetre.

Néhány kutató megemlítette annak a lehetőségét, hogy az egész a szovjetek provokációja volt. Hruscsov az ostromra utalva mondhatta azt az addig bizonytalankodó moszkvai válságtanácsnak, hogy Budapesten kommunistákat ölnek. És ez már mindenkinek a szemében okot jelentett a beavatkozásra.

Egyébként nem a pártház ostromát tekintik a történészek a forradalom legvéresebb eseményének. Hanem azt a több száz áldozatot követelő Kossuth téri sortüzet, amelyben ÁVO-sok, volt partizánok lőttek gyilkos tüzet a környező házak tetejéről a békésen demonstráló tömegre. Ma hatvanegy éve történt mindez. Na, most akkor Szanyi Tibor hová teszi az idézőjelet?