Jelenlegi hely

Népfront a seprűn

Ágoston Balázs képe

Új pártállamot, a jogállam megszűntét és kormánypárti kleptokráciát vizionál, ezért összellenzéki népfrontért sikolt Simicska Lajos médiájában megjelentetett nyílt levelében mintegy két tucat úgynevezett értelmiségi.

A daliás lajstromban egymásba szerettek – a teljesség igénye nélkül – feketeöves SZDSZ-esek (a politikai kriptájából időről időre előbújni igyekvő Kőszeg Ferenc volt parlamenti képviselő, a keresztény középosztály és a „progresszív” középosztály élethalálharcáról értekező Vásárhelyi Mária), a valósággal való kapcsolatukat reménytelenül elveszített gyomorbajos, elefántcsonttorony-lakó álmodozók (az MDF egykori liberálisaitól az LMP-ig sodródó Elek István, a meglódult világ harcmezején pipitérben gazdag csendéletet festeni vágyó Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter, a gazdasági mutatókkal szemben egyre inkább alulmaradó Mellár Tamás), de olyan tarkabarka közbohócok is elősereglettek, mint az MDF-kormánytól Bokros Lajosig elbitangolt pártszédelgő, Pusztai Erzsébet ex-államtitkár vagy épp a kidagadó nyaki erekkel sípot fújó Ungváry Krisztián hecctörténész. Sértettségében berukkolt a technikai koalíciót vágyó levélírók közé az évekkel ezelőtt még Simicska mezőgazdasági érdekeltségeit oligarcházó Ángyán József is.

A díszes társaságból természetesen a Soros-birodalom lerakata sem maradhatott ki, felzárkózott tehát Bojár Gábor vállalkozó, csalódott Momentum-szponzor, a Soros Alapítvány kuratóriumának egykori tagja, és az 1972. március 21-én Demszky Gábor és más effélék társaságágában vörös kokárdával, vörös zászlóval a március 15-ét nemzetiszínű lobogókkal ünneplő „nacionalisták” ellen tiltakozó Majtényi László, a Soros Alapítvány által létrehozott Eötvös Károly Közpolitikai Intézet vezetője. És persze, mintegy népfrontos zászlóanyaként a Lukács-televényből kikornyadt Heller Ágnes „filozófus” is ott tüsténkedik a bizarr szimbiózisban.

Valamely kísérleti elmeosztály terápiás festészeteként elképzelve mindezt tehát Simicska és Soros a kép kerete, a vásznon Heller Ágnes sarkantyúzza fehér zoknira húzott szandálja sarkával vad vágtára seprűjét, mögötte lelkesen kapaszkodik a szemkilövető, a pufajkás retró jegyében vöröscsillagos vérbolsikkal párbeszélő, ingyenpénzzel házaló szélsőpolgármester, a belvárosi füvesember, a lélekkufár szélkakas, a pillanatnyi Conchita Wurst-imitátor, és közben bolond lyukból bolond Szél fúj. És szállnának ők fel, messze a magasba – „őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?”, kérdezhetné Madách Tragédiájának Ádámja –, de bizony csak szomorú, rendezetlen lomha galopp ez itt alant a bazári forgatagban.

A vásári nép pedig kaján derűvel lesi, miként koppan a búbánatos társaság a valóság falának áprilisban.