Hajrá, Nemfradi!

Történelmileg úgy alakult, hogy többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciában élünk. Ennek hatékonyságáról lehet vitatkozni, de pillanatnyilag ezt egyetlen politikai szereplő sem kérdőjelezi meg. Aki viszont ezen körülmények között a kormánypártokkal szemben felálló teljes ellenzéki összefogást mantrázza, egyszerűen nem érti a többpártrendszer értelmét.

Teljes összefogásnak szélsőséges válsághelyzetekben van értelme. (Az ellenzéki média és némely ellenzéki politikusok kedvéért: az nem válsághelyzet, ha nem én vagyok kormányon.) Vagyis háborúban, forradalmakkor, amikor idegen megszállókat vagy őrült zsarnokokat kell elűzni. Hiába mondják lassan vagy gyorsan, Orbánt őrült zsarnoknak, az ország helyzetét pedig katasztrofálisnak még egy újszülött sem látná. Aki pedig legalább 20-30 évet – vagy pláne többet – megtapasztalt már a történelemből, annak van összehasonlítási alapja.

Teljes összefogás még 1990-ben sem volt, pedig akkor egy idegen megszállókra támaszkodó, az emberi és politikai szabadságjogokat valóban semmibevevő egypártrendszer felszámolásában volt érdekelt mindenki. De hiába határozta meg az összes párt fő ellenfélként az MSZ(M)P-t, a valódi harc már a rendszerváltók között dúlt. Elképzelhetetlen lett volna egy MDF–SZDSZ–Fidesz–FKgP-koalíció, pedig akkor valóban egy diktatúrát kellett leváltani.

Jelenleg olyan kormány van Magyarországon, amit sokan támogatnak, sokan kedvelnek, de – a felmérések szerint – a lakosság egészében azok vannak többségben, akik nem kedvelik a Fidesz-KDNP-t. Teljes ellenzéki összefogás esetén (amely összességében meghaladhatja a Fidesz támogatottságát) viszont olyan kormány állhat fel, amelyet jószerivel senki sem akar. Ugyanis a Fidesz-szavazók valóban kevesebben vannak, mint az összes többi. De ez fokozottan igaz a Jobbik-szavazókra, az MSZP- és DK-szavazókra csakúgy, mint az LMP-szavazókra, hogy olyan vicces támogatottságú formációkról ne is beszéljünk, mint a Momentum vagy az Együtt.

Természetesen köthetnének választási együttműködést, de nem teszik, mert az emberek többsége ugyan nem fideszes, de ha egy DK–Jobbik–MSZP–LMP–stb. az alternatíva, arra sem mondhatja, hogy „én DK–Jobbik–MSZP–LMP-s vagyok”, mert valójában vagy DK-s, vagy jobbikos vagy LMP-s. És azért ezek között a pártok között nagyon markáns különbségek vannak.

Akad ország, ahol kétpártrendszer van. (Egyre kevesebb.) Kialakulhatna akár nálunk is. Akkor mondhatnánk, hogy a kereszténydemokratákra vagy a szocdemekre szavazunk. A balosokra vagy a jobbosokra. Nemzeti vagy globalista pártra. Ehhez azonban előbb létre kell hozni a Fidesszel szemben egy másik nagy néppártot. (Izgatottan várjuk, hogyan sikerül ez Gyurcsánynak Vágó Gáborral, Vonának Szanyival, Szélnek Karácsonnyal, és mindenkinek mindenkivel, beleértve Juhászt, Molnár Gyulát, Fekete-Győrt, Márki-Zayt és Mellár Tamást.) Amíg ez nincs, amíg külön pártok vannak külön programokkal (nagyon eltérő világnézettel, ami sokszor lényegesen jobban különbözik egymásétól, mint akár a legyőzni vágyott Fideszétől), addig különböző választói igényeket elégítenek ki.

Az egyetlen ellenzéki jelölt koncepcióval a választás szabadsága vész el: senki sem szavazhat arra, ami neki tetszik, hanem bárkire, aki „szemben van a Fidesszel”, így viszont sosem tudjuk meg, voltaképpen a magyar társadalom jobbos-balos-konzervatív-hívő-bolsevik-liberális vagy zöld irányba indulna, mert az egész feloldódik egy nagy masszában, és a választói akarat nem kerül kifejeződésre. Most az a helyzet, hogy a választók közel fele egy irányba húz, ami stabil kormányt eredményezett. Ha viszont egy összellenzék győzne, akkor a megalakuló kormányról és a politikai irányvonalról egyszerűen nem lehetne elmondani, milyen.

Éppen azért van ennyiféle párt, mert a magyar társadalom nagyon töredezett. Csak sokféle párt tudja lefedni az akaratukat. Ha nem így lenne, már rég kikristályosodott volna egy nagy gyűjtőpárt a bal- vagy a liberális oldalon. Kész csoda, hogy mégis van egy olyan gyűjtőpárt, ami mögé jelentős tömegek felsorakoznak, és ez a többség képes stabilan kormányozni. Nem kényszerül folyamatosan megalkuvásokra, koalíciókra, teljes anarchiába vagy elvtelen kompromisszumokba taszítva az országot, mint gyakorta Olaszországban vagy legújabban Németországban. (Sokáig a Fidesz is küszködött ezzel, gondoljunk a kisgazdákkal és Torgyánnal vagy később Dávid Ibolyával megvívott csatákra, mígnem a nyolcévnyi ellenzéki szerep, a választói igény – és egy karizmatikus vezető – kiérlelte az egységet. A jelenlegi ellenzéknek is megvolt erre a nyolc éve, de vagy a vezető vagy a választói akarat hiányzott nekik. Most egy életidegen „egyesüléssel” akarnák pótolni ezeket a folyamatokat.)

Abszolút többsége (Putyint leszámítva) senkinek sincs az európai (+USA) világban. Mindenütt a relatív legerősebb kormányoz. A világ legnagyobb hatalmának az elnökét rendszeresen az összlakosság kb. 20 százaléka választja – ez addig nem is zavart senkit, amíg nem Trumpnak hívták az illetőt –, Macron az első fordulóban 24 százalékot kapott, de Merkel mögött is csak 33 százalék van, és negyedik kancellári ciklusát kezdi. Ezekhez képest Orbán támogatottsága elsöprő erejű, és nevetséges volna, ha nem ő kormányozna.

A „többségük dacára” kisebbségbe szoruló ellenzékiek valójában mind-mind reménytelen kisebbségben vannak (ha Vona lenne a miniszterelnök, akkor egy 12-15 százalékos, ha Szél vagy Gyurcsány, akkor egy 8-10 százalékos, ha pedig Karácsony, akkor egy mérhetetlen nagyságú párt adná a kormányfőt), csak akkor kerülnek többségbe, ha – teljesen indokolatlanul – összeadjuk őket.

Kicsit olyan, mintha megkérdőjeleznénk, hogy a Fradi a legnépszerűbb magyar csapat. Hiába van ugyanis messze a legtöbb szurkolója, de a többieknek (a „nemfradistáknak”) összességében többsége van. Vagyis a jogos következtetés, hogy Magyarországon a Nemfradi a legnépszerűbb focicsapat. Mégis nehéz lenne szurkolókat toborozni, akik meccsről meccsre lelkesen lengetnék a zászlót és biztatnák csapatukat: „Hajrá, Nemfradi!”