Le is út, fel is út

Amióta az eszemet tudom, mindig is nemzeti radikális voltam. Előbb voltam az, mintsem tudtam volna róla, hogy az vagyok. Előbb voltam az, mintsem ez a kifejezés megszületett. Előbb voltam nemzeti radikális, minthogy Vona Gábor kijárta az óvodát.

Ezért szavaztam az MDF-re, a MIÉP-re, sőt a Jobbikra is; volt olyan pillanat, amikor elképzelhetőnek tartottam, hogy Vona egyszer Magyarország miniszterelnöke legyen (persze csak a korszak legkiemelkedőbb politikusának, Orbán Viktornak a visszavonulása után).

Ezt az esélyét Vona eljátszotta. Ha a Fidesz nyer, akkor azért: bukott politikusként, saját ígérete alapján is le kell mondania. Ha viszont összességében az ellenzéknek lesz több mandátuma, Vonának akkor is vége van; ekkor ugyanis két oldalról helyeződik rá rettenetes nyomás. A globalista hatalom részéről, amelynek rengeteg pénze fekszik abban, egész kimódolt forgatókönyvének sikere múlik rajta, hogy összehozza a káoszkoalíciót, a Fidesz leváltására megálmodott rémálmot. Ezek a befolyásos, gátlástalan és a legkülönfélébb eszközökkel rendelkező emberek nem fogják tűrni, hogy Vona ebből kihátráljon.

A torkára teszik a kést, és kényszeríteni fogják, hogy Gyurcsányostul, Karácsonyostul, mindenestül lenyelje a békát, és beálljon a sorba. Másrészről a Jobbikban (és azon túl is) még fellelhető nemzeti radikálisok ugyancsak nem fogják szó nélkül tudomásul venni, hogy a szemkilövetőket, haza- és nemzetárulókat, Károlyi, Kun Béla, Rákosi örököseit, Európa elrablóit a nyakunkra hozza.

Vona számára mindenképpen eljön a vég április 8-a után. Kérdés, hogy csendesen elmehet-e (vereség) vagy két tűz közé szorulva felőrlődik (győzelem esetén). Azt hiszem, jobban teszi, ha inkább az előbbiért imádkozik; a Miatyánkot vagy az Allah akbart, szinte mindegy…