Jelenlegi hely

Le is út, fel is út

Ungváry Zsolt képe

Amióta az eszemet tudom, mindig is nemzeti radikális voltam. Előbb voltam az, mintsem tudtam volna róla, hogy az vagyok. Előbb voltam az, mintsem ez a kifejezés megszületett. Előbb voltam nemzeti radikális, minthogy Vona Gábor kijárta az óvodát.

Ezért szavaztam az MDF-re, a MIÉP-re, sőt a Jobbikra is; volt olyan pillanat, amikor elképzelhetőnek tartottam, hogy Vona egyszer Magyarország miniszterelnöke legyen (persze csak a korszak legkiemelkedőbb politikusának, Orbán Viktornak a visszavonulása után).

Ezt az esélyét Vona eljátszotta. Ha a Fidesz nyer, akkor azért: bukott politikusként, saját ígérete alapján is le kell mondania. Ha viszont összességében az ellenzéknek lesz több mandátuma, Vonának akkor is vége van; ekkor ugyanis két oldalról helyeződik rá rettenetes nyomás. A globalista hatalom részéről, amelynek rengeteg pénze fekszik abban, egész kimódolt forgatókönyvének sikere múlik rajta, hogy összehozza a káoszkoalíciót, a Fidesz leváltására megálmodott rémálmot. Ezek a befolyásos, gátlástalan és a legkülönfélébb eszközökkel rendelkező emberek nem fogják tűrni, hogy Vona ebből kihátráljon.

A torkára teszik a kést, és kényszeríteni fogják, hogy Gyurcsányostul, Karácsonyostul, mindenestül lenyelje a békát, és beálljon a sorba. Másrészről a Jobbikban (és azon túl is) még fellelhető nemzeti radikálisok ugyancsak nem fogják szó nélkül tudomásul venni, hogy a szemkilövetőket, haza- és nemzetárulókat, Károlyi, Kun Béla, Rákosi örököseit, Európa elrablóit a nyakunkra hozza.

Vona számára mindenképpen eljön a vég április 8-a után. Kérdés, hogy csendesen elmehet-e (vereség) vagy két tűz közé szorulva felőrlődik (győzelem esetén). Azt hiszem, jobban teszi, ha inkább az előbbiért imádkozik; a Miatyánkot vagy az Allah akbart, szinte mindegy…