Májusi délután a villamoson

Budapest, belváros. Változékony, jobbára meleg idő. A néha felélénkülő szél csak ideig-óráig javít az amúgy lassan kibírhatatlanná váló melegen. Mi lesz itt júniusban, ha már most is alig bírja az ember a frissen aszfaltozott járda kutyapiszoktól bűzlő kipárolgását, vagy a buszok kipufogógáz-leheletének füstpamacsai közt vibráló forró levegőt? Na de örüljünk a mának! Hiszen ma nincs tüntetés, az Oktogon is járható, és, ha nem is túl gyorsan, de azért apránként a választási plakátok is lekerülnek az oszlopokról. Már csak néhol látni egy-egy Karácsonyt vagy Szélt, ahogy azt hirdetik: teljesen biztosak kormányváltó győzelmükben. Az emberek pedig… az emberek olyanok, mint máskor. Varázslatosak és kibírhatatlanok, csodálatosak és unalmasak, illatosak és büdösek. Sokszínűek. Alkalmazkodók.

***

Ó, áldott emlékű négyes villamos! Te, aki a tujázók fapados álmából váltál hatalmas sárga kígyóvá! Te, akinek, ahogyan régen, úgy ma is mi adjuk a töltelékedet. A Budáról átránduló túlpartiak, a Nyugatinál felszálló vidékiek, az oktogoni vegyes vágott, a wesselényis zeneakadémisták, vagy a Rákóczi tér vagány jasszai. Régen, most, mindig. Csak a külcsín változott. A belbecs örök. „S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!” – tolul fel emlékeimből a gondolat, ahogyan tolul befelé velem együtt a felszállók serege, gigászi harcba keveredve a leszállók hadával. Nem éppen szerelmes ölelkezés ez, inkább komoly könyökharc.

Szerencsémre életerős férfiember vagyok. Így sértetlenül kerülök ki ebből a tipikusan nagyvárosi küzdelemből, s a villamoson elfoglalom jól megérdemelt állóhelyemet. Hisz, még ha van is üres ülés, a következő megállóban biztos felszállnak olyanok, akiknek nagyobb szükségük lesz rá. Ezúttal egy idős házaspár közvetlen közelében kapaszkodom. Hetvenpluszosok, nagyon aranyosak, egymás kezét fogják, időnként egymásra mosolyognak. Az egyik ilyen közös mosolynál a feleség megszólal:

– Azért az a barna tölgy nagyon szép volt.

– Igen, drágám – mondja a férj, több évtizedes rutinnal. – A fehér béléses, ugye?

– Az. A fejrésznél lenyitható – válaszolja a néni, arcáról közben le nem hervadva a szeretetteljes mosoly. Koporsókról beszélgetnek. Meghitten. Hiszen ennyi év után erről is lehet. Mindenről. Bármiről. A téma intim volta viszont arra késztet, hogy kicsit arrébb vonuljak, ezért megfordulok, és a másik irányba kapaszkodom, ahol két tizenéves srác ül egymás mellett. Az egyik hátizsákján momentumos jelvény, a másik pólóján Nagy-Magyarország. S ugyan nem adják át helyeiket a velük szemben kicsit srégen álldogáló két fiatal lánynak, de azért biztató, hogy mindkettejük szemében ugyanaz a vágyakozás ég. Lám, a közös nevező nem is olyan nagy ábrándkép.

Odébb két középkorú hölgy üti szókalapácsaival a mondat-üllőt:

– A kezét levágtam volna, ha az enyém ilyet csinál – fröcsögi az egyik, a vörös rúzsos.

– Ne is mondd, Klárikám! De a Tibi sose csinált volna ilyet. Az egy áldott jó gyerek! Még hogy egy állatot halálra dobni? Aki terhes? – sopánkodik a vörös barátnője, miközben fejét csóválja. A csóválás közben elszabadul egy ősz tincs a kis kalapkája alól, szórakozottan visszatuszkolja. – Amúgy mi van a Tibikével?

– Hát most munkanélküli. Meg hát… tudod… – súgja

– Tudom, tudom. De arról is le lehet szokni. Vannak ezek az elvonók. Nem szégyen az. Minden családban előfordul – súgja vissza az ősz hajú, én pedig lassan, óvatosan beljebb lépkedek. Az utazás idejét nem hallgatózásra szántam. Cikktémán akartam gondolkodni. Ehelyett mások kihallgatására ítéltettem. Itt van mindjárt ez a két, öltönyös huszonéves, a kocsi közepén, ahová bearaszoltam.

– Hát b…szd meg, akkora ütközői vannak, hogy úristen! Az g..ci biztos, hogy még a hónap végéig levarrom! – harsogja sztentori hangon, láthatólag önnön alfahímségére büszkén a fekete halszálkás, mire jön a replika barna egyszínűtől:

– Sz..pjál le, te k..csög! Hozzátok mindig olyan b..szni való p..csák mennek gyakornoknak, mi meg megkapjuk a maradékot. – Na, ezen mindketten felröhögnek. Csak a körülöttük lévőknek nincs kedvük velük kacagni. Hallótávolságon belül mindenki lehajtja a fejét. Persze a többség már eleve lehajtott fejjel, mobiljába mélyedve ül vagy áll.

Mielőtt leszállnék, még látom, ahogy egy tizenéves, pelyhes állú fiú átengedi a helyét egy frissen felszállt öreg bácsinak. Mintha Isten fricskája lenne ez az orrom hegyén. Mintha ez a jelenet arra próbálna figyelmeztetni, hogy mindig van remény.

***

„Van remény?” – szörnyülködöm el a járdán a saját klisémen. Mintha csak egy percig is azon aggódtam volna, hogy ez a nemzedék bármennyivel is alábbvaló, mint a régebbi korok magyarjai. S állításom bizonyítására igen komoly érvem is van. Pontosan ez a májusi délután, országom fővárosában. Budapesten, ahol már több évtizede nem dörögtek fegyverek, nem haltak meg emberek százai, ezrei a nyílt utcán, nem bombáztak szét házakat. Béke van. S ha néha ebben a békébe belekényelmesedve duhajkodunk is egy-egy hozzászólás erejéig a közösségi oldalakon, azért jól, rosszul, de valahogyan mégis tudunk egymással, egymás mellett élni.