„Mi az igazság?” – teszi fel a kérést Jézusnak Pilátus. S bizony, ezt a fajta morális sziklát az ember azóta görgeti felfelé kősziklaként az Etika hegyére, amióta csak saját létezésének tudatára ébredt. Igazságon legtöbbször a valóságnak megfelelő tényt értjük. A klasszikus értelemben vett joggyakorlat megjelenése utána azonban az igazság számos alakot öltött. S néha bizony e számos alak némelyike álruhában jár szájról szájra. Pörzse Sándor a héten azt mutatta meg, hogy milyen az, amikor a hazugság kísérli meg elfedni koszlott köpönyegét az igazság köntösével.  

2010-től, a második Orbán-kormány kezdetétől hazánkban új korszakába lépett a média-monitoring. Természetesen a pártoknak (és egyéb szervezeteknek) annak előtte is voltak e célra működtetett sajtófigyelő szolgálatai. Viszont ezek a sajtófigyelő csapatok mind létszámban, mind pedig támogatottságban gyarapodtak, amikor a közösségi oldalak előretörése folytán egyre többfelé kellett a figyelmet megosztani. Mindezen csoportok pedig megfelelő számú ügyvéddel lettek megtámogatva, ugyanis a szervezetek rájöttek, hogy – tengerentúli mintára – a sajtóperek révén igen jelentős összegű extra bevételre tehetnek szert. A sajtóperek száma évről évre növekedett. A perelhető cikkek leközlésében pedig nagy szerepe volt a médiamunkások viszonylagos tudatlanságának, illetve a szerkesztőségek kockázatvállalásának. S a jövedelemkiegészítés mellett volt még egy ok, amiért az e típusú perek szaporodó tendenciát mutathattak. Ez a végső ok nem más volt, mint hogy egyes pártok, szervezetek, mozgalmak rájöttek, hogy ily módon indirekt tudják szankcionálni a megindokolhatatlan igazmondást, s ezzel egyfajta cenzúrát erőltetni a sajtóra. Természetesen nem arról van szó, hogy a jogtalan híreszteléseket, rágalmakat bárkinek is tűrnie kellene. Az esetek túlnyomó részében viszont egészen másról volt szó.  

Az újságírók tudatlansága teljes egészében a joggyakorlat ismeretének hiányából eredt. Hiába közöltek olyan cikkeket, amelyekben evidenciákat írtak meg. Ha az érintettek sajtóper formájában jogorvoslattal éltek, nagyon sok esetben nyertesként távoztak a bíróságokról. A polgári peres eljárásban tárgyalt sajtóperek (melyek mindegyikében igen magas összegű sérelemdíj kifizetésére is kötelezik az írót és a szerkesztőséget) szabályai szerint ugyanis nem az érintettnek kell bizonyítania a maga igazát, hanem a médiumnak. Nézzünk egy egyszerű fiktív példát.

Tételezzük fel, hogy X párt kasszája annyira üres, hogy egy esetleges több százmilliós bírságot sem tud megfizetni. Avagy netán anyagi okokra hivatkozva nem tud időközi választáson egy képviselő-jelöltet indítani. Ennek ellenére a párt vezetői – vagyonbevallásuknak ellentmondó módon – valósággal dőzsölnek az anyagi javakban. Luxusautókkal járnak, budai villákban laknak stb. Mondjuk egy újságíró nyíltan vagy ráutalva megírja, hogy a pártvezetés lop, illetve valószínűleg, netán elképzelhetően eltulajdonít magáncélra némi összeget a pártkasszából. A párt pedig beperli a publicistát és a lapot. Ez esetben az újságírónak és/vagy lapjának hiteles tanúkkal vagy dokumentumokkal kell bizonyítania, hogy állítása igaz. A joggyakorlatban tehát nem az igazság, hanem a bizonyítható igazság az egyedüli, ami számít.

A lapok kockázatvállalása alatt az értendő, hogy amennyiben az adott sajtóorgánum úgy ítéli meg, miszerint, bár a hír igaz, de bizonyítása lehetetlenség, mégis megjelenteti a cikket, vállalva az ezzel járó esetleges szankciókat. A médiumok hozzáállása teljesen érthető. A család másodvonalába (unokatestvérek, mostohatestvérek stb.) átmentett vagyont vagy az állami, illetve uniós támogatásokból befolyt pénzek visszaosztását nem, vagy csak igen rendhagyó esetben lehet bizonyítani.

E kettő metódust használja ki a párt vagy szervezet jogi csapata. Pontosan tudják, hogy a szürke- vagy feketegazdaságot érintő ügyleteiknek melyike bizonyítható, és melyek azok, amelyeknek lehetetlenség utána nyomozni. Ilyenkor aztán beperelnek mindenkit, aki őket bármiféle kritikával meri illetni. S a perek többségét meg is nyerik. Persze nem mindegyiket. Hiszen a pártok vagy szervezetek ügyvédei sem tudhatnak mindig mindent. Néha bizony hatalmas csapdákba kergetik bele saját magukat. A Szabadfogás 2018. május 23-i adásában pontosan egy ilyesfajta algoritmusról lebbentette fel a fátylat egy meglehetősen ostoba és átgondolatlan elszólással Pörzse Sándor. Pörzse a műsor tizenötödik percénél (15:39) igen erős szavakkal kezdi bírálni az új pártvezetéssel szembemenő Toroczkai Lászlót. A volt gárdista-képviselő a dehonesztáló címekben sem válogat. Toroczkait Fidesz-bérencnek, árulónak és más egyebeknek nevezi. Majd, hogy igazát valamiféle ténnyel is alátámassza (mely tény valójában nem több mint sejtetés), a következőket mondja:

Mondok még valamit. Van valaki, aki fölvette az elnökségi… a Jobbik elnökségi ülését hanganyagra. És ezt eljuttatta a Magyar Időknek. Szerintetek az ki lehetett? A Sneider Tomi? Vagy mit tudom én, ki? Kinek volt ez az érdeke? El is vesztette a Jobbik a pert, mer’ azt hitték, hogy ilyen hanganyag nincsen. Azér’ ezek már nagyon súlyos dolgok.

Nézzük, mit tudunk meg ebből a gyatra elszólásból. A Magyar Idők megjelentetett egy cikket, egy hangfelvételre való hivatkozással. A cikkben a Jobbik elnökségi tagjairól olyan információk láttak napvilágot, melyeket a Jobbik érintett tagjai sérelmesnek tartottak magukra nézvést. Vajon azért, mert a lapban megírtak nem fedték a valóságot? Dehogy! Hanem mert az érintett jobbikos vezetők azt hitték, hogy a hangfelvétel csupán újságírói blöff. Amikor pedig az újság a per folyamán valóban bemutatta a felvételt, s az azon szereplő kijelentések teljesen fedték a leírtakat, a Törvényszék a Jobbik ellen ítélt.

Pörzse olvasatában tehát az számít súlyos dolognak, hogy valaki a párton belül úgymond elárulta őket, és kiszivárogtatta a felvételt. És e narratívában neki, mint hűséges pártkatonának, igaza is van. A maga szemszögéből nézve. Aki viszont nem jobbikos, hanem „csak” szimplán választópolgár, aki a kapott információk alapján dönt pártpreferenciájáról, annak ugye joga van tudni, miként vélekednek fontos kérdésekben azok a politikusok, akikre majd voksolhat. Márpedig, ha így tekintünk az elmondottakra – és nehezen lehet erre máshogyan tekinteni -, akkor ami történt, nem más, mint a választók tudatos megtévesztése.

 Adódhatnak azonban még ennél is súlyosabb következményekkel járó fordulatok. Tételezzük fel, hogy egy korábban megnyert per ügyének kapcsán napvilágot lát egy eddig eltitkolt dokumentum. Vagy előkerül egy tanú, aki bizonyítja valamely, korábban hamisnak ítélt állítás igazát. Ez esetben a korábbi győztesek hamar a bíróságon találhatják magukat. Csakhogy ezúttal nem polgári, hanem büntetőperben, mégpedig eskü alatt tett hamis tanúskodás vádjában, a vádlottak padján.