Temetni jöttem Toroczkait, nem dicsérni. Hiszen nem én vagyok e honban a legkebelbelibb barátja. Mondhatni, nem igazán szívelem azokat az embereket, akikkel haragban ugyan nem, de perben annál inkább állok. S hogy ez az ember urambocsá egy olyan szervezet alapítója, amelynek másik vezetője halálosan megfenyegette a családomat és engem, nem teszi szimpatikusabbá számomra ezt a fajta csoportosulást. Összességében sem, és egyénekre bontva sem. Temetni jöttem tehát Toroczkait.

Azt a Toroczkait, akit egykori bajtársa, Pörzse Sándor lószellentéshez hasonlít, s akit zavaros múltú, ostoba embernek tart. Azt a Toroczkait, akit korábbi elvtársai mostanában akarnok, karrierista, felfújt senkiházinak tartanak. Azt a Toroczkait, akit a vonaista néppárti Jobbik-platform (egyszóval nem a radikális Jobbik-platform) egyértelműen úgy jellemez, mint aki farkasként került az akolba, hogy ott a lehető legnagyobb károkat okozva végül hatalomra törjön.

Fotó: MTI, archív

Szóval itt van ez a semmi ember. Mármint… egykori bajtársai szerint semmi ember. Mert néhány dolgot azért tegyünk tisztába Toroczkai Lászlóval kapcsolatban. Kezdjük talán a múltjával. Illetve annak dédapai szegmensével, azzal a bizonyos Tutsek Gusztáv Vazul nevű ’56-os vérbíróval. Mert sokan ezt olvassák az egykori Jobbik-alelnök fejére. Mintha bizony akármelyikünk is tehetne arról, ki volt a dédapja, nagyapja, vagy hát kik a szülei, s főleg kik voltak a múltban.

Akik nem élték meg a történelem viharait, azok számára a mindennapi Magyarország a mai létező valójában konstansnak tekintett. A boltokban mindig van banán, az áruházak roskadoznak az árucikkektől, a kereskedésekben bárki azonnal vehet autót, telefonra pedig úgy nagyjából öt percet kell várni, amíg az ügyintéző a kódszámunkat megvillogtatja az LCD-kijelzőn. Hogy régen, azokban a bizonyos átkos években, vagy pláne annak előtte, a háborúk idején mikre volt kényszerülve az ember, arról halvány sejtésük sincs a békében és demokráciában születetteknek. Nekik csak annyit tudok ajánlani, hogy nézzék meg Fábri Zoltán filmjét, Az ötödik pecsétet. S ha ezzel megvannak, tegyék fel maguknak a kérdést, hogy Tomóceusz Katatikik, avagy Gyugyuk lennének-e egy adott élethelyzetben?

Nevetséges és szánalomkeltő, hogy ennyit kellett foglalkoznom Toroczkai „múltjának” e fejezetével, hiszen, mint fent is írtam, ez nem az ő múltja. Már csak azért sem, mert mint Toroczkai nyilatkozta, Tutsek még a 30-as években elvált a dédanyjától és megtagadta gyermekeit.

Az ő valódi múltja 2006-tól datálható. S ha abban esetleg lehetnek zavaros, sokak számára nem értett részletek, nosza, álljanak elő azok, akiknek bizonyítékaik vannak! Tessék, lehet előrukkolni a farbával! Mert a sejtetésekből, a parttalan vádaskodásokból a többségnek már elege van. E sorok írója sem volt mindig ennyire megengedő Toroczkaival szemben. De be kellett látnom, hogy gonosz, rosszindulatú emberek suttogásai alapján senkit sem szabad megítélni, senki feje felett nem lehet véglegesen és visszavonhatatlanul pálcát törni.

De vegyük sorra a vádak többi részét. Hogy Vona Gábor csinált volna belőle „valakit”, mert eleddig teljesen ismeretlen volt, az ostoba átlátszó hazugság. Hogy ostoba, műveletlen lenne, ezzel nem is igazán foglalkozom, hiszen példásan vezeti Ásotthalom községet, s megszólalásaiban már most rendezettebb, cizelláltabb, mint Vona Gábor (vagy akár Pörzse Sándor) valaha is volt. Hogy mi marad akkor ellene? Nyilván a valójában egyetlen, megbocsáthatatlan, legvégsőbb vád. Hogy Vona helyére tör.

S mi ezzel a váddal a gond? Egyáltalán miért vád ez? Csak mert – akárcsak a retorikai készség esetében – Toroczkai mérföldekkel karizmatikusabb vezető, mint Vona, Sneider és Volner együttvéve. S van még valami, ami mellett megint nem lehet szó nélkül elmenni. A Toroczkai által életre hívott Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, amely jóval a Jobbik párttá válása előtt alakult (körülbelül akkortájt, amikor egy – talán akkor még – Zázrivecz nevű fiatalember lifteket árult Budapesten), formailag még mindig egységes szervezet, ellentétben a Jobbikkal, vagy mondjuk annak segédszervezetével, a Magyar Gárdával. S ami megint csak elvitathatatlan, hogy e szervezet tagjai a mai napig akár az életüket is adnák Toroczkai Lászlóért. Lehet ezt elmismásolni, lehet ebből vicceket kreálni, de az igazságot eltagadni nem lehet. Ilyenre én sem merészkedem. Hiszen amellett, hogy a vármegyések sem a szívem csücskei, de ellentétben velük, akik esetenként igen vaskos hazugságokat gyártanak rólam, én ilyesmit velük kapcsolatban nem teszek.

Toroczkait tehát temetem. Temetem mint a Jobbik alelnökét. Temetem mint a Jobbik elnökaspiránsát. Temetem mint jobbikost. De a demokrácia szellemében köszöntöm mint egy lehetséges új párt elnökét! Kívánok neki a korábbiaknál sokkal jobb és igazabb barátokat, kívánok neki sok sikert a valódi nagypolitikában, és kívánom neki, hogy belátása szerint a konstruktív ellenzékiség szellemében irányítsa új szervezetét! Merjen fék és ellensúly lenni, amikor arra van szükség, és merjen kiállni a nemzet érdekeit szolgáló kormányzati törekvések mellett is, amikor meg azt kívánja a haza érdeke.