Én készültem el elsőnek. Nem volt nagy készülés. Felkaptam magamra egy farmert, egy pólót, a lábamra húztam a tornacipőt, és már szaladtam is ki az udvarra, hogy ne zavarjam odabent a házban az útra pakolókat. Az udvaron menetkészen állt a vadonatúj korallpiros Zsiguli. Ennek hátsó ülésén fogok majd utazni, s csak remélhetem, hogy nem kap el a hányinger már az első kilométerek megtétele után. Magdi néni, a könyvelő azt tanácsolta anyámnak, hogy rágasson velem almát. Gábor bácsi, az agronómus erre csak legyintett. Szerinte fel kell térdelnem az ülésen, és a hátsó szélvédőn keresztül a felezővonalra kell koncentrálnom. Én úgy gondoltam, hajlandó leszek ez egyszer végre nem hányni, de csak akkor, ha megígérik, hogy a gyarmati trafikban megveszik nekem azt a mentolszipkás játék cigit, amire annyira vágytam. Na, de az úti viszontagságokkal egyelőre nem törődtem. Helyette kiszaladtam a kiskapuhoz, felálltam a kerítésperemre, aztán jobbra néztem. Alig egy kilométerre magaslott a varbai templom tornya, ma oda megyünk szentmisére. A templom szomszédságában keresztanyuék háza. Nem nagy távolság. Nagyi fél éve Debrecenből hozott nekem ajándékba egy színházi kukkert, abba belenézve akár azt is láthattam, ahogy keresztanyám a ruhákat teregeti a kert aljában.

1979. június 3.

Az egy kilométeres út úgy kezdődött, hogy elindultunk. De nem jobbra, ahol az úti célunk volt, hanem balra, az újtelep felé. S a főút aszfaltkígyóján suhanva hamarost el is értünk Balassagyarmatra, ami akkor már/még nem a Legbátrabb Város volt. Hanem… csak egy város. Mesélik, hogy állítólag a városháza falán lévő Civitas Fortissima emléktáblát 1945-ben leszedték, majd írásos falával visszafelé vakolták be a falba. Fogalmam sincs, hogy ez amolyan városi legenda-e, vagy a valóság. Az azonban tény, hogy ezekről a dolgokról legalább annyira nem beszéltünk, mint arról, hogy felettünk a Felvidék terül el. Mi, kérem, épp „Csehszkóba” tartottunk. A tyepláki, a Vinea, a Kofola és a Lentilki őshazájába. Ahol egy korábbi utunk alkalmával apám fél perc alatt perfektül megtanított egy ottanit, aki a Botas márkaboltjában arra a kérdésre, miszerint negyvennégyes méretben létezik-e síbakancs, így válaszolt: „Nerozumiem.”. Azaz „Nem értem.” Apám fejben kiszámolta a határtól megtett távolságot, s úgy ítélte meg, hogy hatszáz méter mélyen az ős csehszlovák anyaföldben még illene érteni a magyar szót. Ennek okán egy korántsem szalonképes mondat szaladt ki a száján, mely mondat megemlítette az eladó felmenőit, valamint az azokkal történő szexuális interakció lehetséges előfordulását. Az eladó dühös válasza azonnali volt. „Ne szemtelenkedjen, mert kidobatom innen!” Hát így történtek arrafelé a villám-magyar nyelvtanfolyamok.

A balassagyarmati határátkelőhelyre érve a szokott fogadtatásban volt részünk. „Van valami elvámolni valójuk?” – kérdezte tőlünk a magyar vámos. Aztán már indult is kollégájával a csomagtartó felé, mintha nem is érdekelte volna a válasz. Akkurátusan megnézte az ott található nagy büdös semmit, amit pontosan a pótkerék felett tartottunk, aztán intett, hogy haladjunk, haladjunk, ne tartsuk fel a sort. „Van valami elvámolni valójuk?” – kérdezte tőlünk a csehszlovák vámos csehül, szlovákul, esetleg csehszlovákul (mi úgy mondtuk, tótul), s csak azért értettük, mit mond, mert rutinunk volt benne. Végül ő is, akárcsak magyar kollégája, már a válasz elhangzása előtt derékig bent matatott a csomagtartóban, ahol ugyanúgy megtalálta a semmit, s ennek okán ingerülten tovaintett minket. Ilyen procedúra után érkeztünk meg az egy kilométeres út első nyolc kilométere után Csehszlovákiába. Aztán mentünk még Busa felé olyan negyven-negyvenöt kilométert, és hipp-hopp, már ott is voltunk Ipolyvarbón.

Imádtam keresztanyáméknál lenni, és ennek több oka is volt. Először is, mindig volt náluk Deli csoki. Másodszor keresztapám egy fura kis szerkezettel képes volt odahaza disznósajt konzervet gyártani, amit én ízre utáltam ugyan, de formailag rendkívül lenyűgözött a konzerv sajt. A harmadik ok volt a legnyomósabb. Másod unokatestvéreimnek, Csabikának és Robikának volt légpuskája. Dupla erős rugóval. Teljesen mellékesen a kertjük végében folyt az Ipoly, amin ilyentájt, az áradások után egy meggymaggal is simán át lehetett köpni. Beszélik, hogy 1920-ban, a légi fotózás hőskorában, amikor még mélységi felvételeket nemigen tudtak készíteni, éppen február végi áradáskor kapták le „a hatalmas folyamot”, mely monumentalitásában a Dunát is felülmúlta. Hogyne, hiszen az ártérrel együtt számolták. S mint ekkora tekintélyes vízfolyás, jogosult volt határfolyóvá avanzsálnia. Tiszta szerencse, hogy ezt néhány évtizeddel később elfelejtették közölni Csernyík Pistivel, aki őrhalmi magyar létére a csehszlovák Varbó csapatában rúgta a bőrt a megyei sokadikban, és mindig tudta, merrefelé akad olyan gázló, amin térdközépig se nyaldossa az ember lábát ez a fenenagy határfolyó.

Na, de ott voltunk, és ez a lényeg. A szentmise előtt ettünk egy kicsikét (a felnőttek ittak is), majd irány a templom. Engesztelő szentmisét tartott a pap. Hogy kiért, miért, azt nem prédikálta ki. Szükségtelen volt. Mindenki tudta. Ahogyan azt is, hogy mise végén valaki a kórus alatt, egészen hátul elkezdi majd énekelni a magyar Himnuszt. Így is lett. S a két csendőr, akiket a rend megtartása végett küldött ki a templomhoz a járási illetékes, illedelmesen kivonult a kerítésen túlra, elszívni egy ajándék csempész Symphoniát. Amikorra pediglen a szertartás ezzel az irredenta felhanggal véget ért, s a könnyes szemű hívek kisereglettek a templomból, a cigik is csonkig égtek. Hazafelé az öregebbek még csendeskén mesélgettek egy sort az ifjaknak a régi szép időkről. 1920 előttről, amikor a hegyes-dombos Varbó népe Őrhalomban művelte a lapos szántót, a völgyes, sík Őrhalom borkedvelő atyafiai a varbai hegyoldalakban nevelték a szőlőtőkéket, s ha valakinek egyszerre kellett mindkettő, hát az is megoldható volt egy keresztbe házassággal.

Mindezek minket, gyerekeket nem foglalkoztattak. Nekünk csakis és egyedül az ebéd utáni légpuskázás volt a lényeg! Disznósajtos konzervdobozra, három méterről. Atyai nagyapám nővérének férje, Jancsi papa a lépcsőpihenőn ülve figyelt minket. Ő már akkor olyan öreg volt, hogy két háborúban is lőtt célba, s mindig emberi fejekre, sose dobozokra. Ezt apám unokaöccse, Bandi mondta nekünk, aki ebéd után csatlakozott a kompániához a feleségével. Bandi felesége egy cseh, vagy szlovák, esetleg csehszlovák nő volt. Ezt meg Jancsi papa mesélte el, amikor Bandiék bementek a többiekhez. Hogy hát lám, csak ennyire működik itt a reszlovakizáció (ennél a szónál valamiért mindig köpött egy jó laposat a földre). Hogy a Bandi elvette a tót menyecskét, akinek őt reszlovakizálni kellett volna. Aztán nem telt bele másfél év, s az ifiasszony szebben beszélt magyarul, mint a helybeli kántor, aki csak félig volt magyar, mert anyai ágról lengyel, de muszáj volt neki megtanulni az állami szót is, s így mixelni össze minden beszélgetésénél a három nyelvet zagyvasággá. Mert ez már mixből is sok. A mix ugyanis itt egy beszélt nyelv. Fele magyar, fele tót. Sör nélkül. Mert cseh (esetleg szlovák) sörrel már színmagyar a szó.

***

Kellemes időben, kora este értünk vissza Őrhalomba, mivel a határon – vasárnap lévén – csak ímmel-ámmal vizsgálták át a kocsinkat. Bezzeg, amikor hétköznap tartottunk haza, mindig belekötöttek minden piszlicsáré dologba. Hogy például harminc fokban miért van rajtam három póló és két melegítőnadrág, s hogy mi a csudának van nekünk szükségünk húsz üveg ötliteres ruszlira? Hogyhogy miért? Hát nem szeretünk fázni, ellenben imádjuk, ha egyfolytában hagymás-halas a szánk íze. Azért.

***

Mostanság keskeny fa gyaloghíd vezet át egyik uniós országból a másikba. Magyarországról Szlovákiába, Őrhalomból Vrbovkára. Vagy, ha úgy tetszik (s nekem bizony így tetszik) a felvidéki Őrhalomból a felvidéki Ipolyvarbóra. S az évtizedekre kettészakított két falu népe lassacskán újra egymásra talál. Hiszen ott is akadnak csinos lányok, s errefelé is terem szép szál legény. Aztán ez is magyar, az is magyar. Vagy hát inkább felvidéki. Ahol évszázadok óta él békességben minden nemzetség. S ahol ezt az évszázados barátságot csak ideig-óráig tudja megbontani néhány kósza beszédű, akarnok politikus.