Bomlik a Ballik

Isten nem ver bottal, a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát – a magyar népi bölcsesség bővelkedik találó képekben, amelyeket, tisztesség ne essék szólván, indokolt kárörömmel idézhetünk a Jobbik bomlása láttán. A magyar történelemben példátlan sebességgel lezajlott árulás – dezertálás a nemzeti oldalról Heller Ágnes és az övéi ölébe – rövid úton elnyeri méltó büntetését. Az egykor hazafias, mára a neofiták lihegő buzgalmával balliberálissá züllött párt egyáltalán semmit nem tanult az áprilisi csúfos bukásból, és önvizsgálat helyett magabiztos gőggel masírozik a semmibe.

A belső leszámolások, az eddig gondosan titkolt szekrényekből egyre-másra előugró csontvázak az erkölcsi züllöttség egészen penetráns mélységeit tárják fel előttünk. Mára azok számára is keserű az ébredés, akik irracionális vakhittel hitték, hogy a Simicska Lajos ámokfutásának eszközévé tett párt választást nyer, Vona Gábor pedig miniszterelnök lesz.

Ép ésszel, a valóságot valóságnak érzékelve persze senki nem vehette komolyan ezt a nevetséges hagymázt. A Jobbik bukott elnöke évekkel ezelőtt maga vágta káprázatos cinizmussal a magyar ügy szolgálatát komolyan vevő nemzeti radikálisok szemébe, hogy a párt lelkét ő adta, és ő is vette el. És – bár ezt nem tette hozzá – azok kezébe kufárkodta át, akik ellenében valaha a Jobbik létrejött.

Az egykori nemzet párt valójában ezzel a cinikus mondattal indult bomlásnak. Akiből kiszáll a lélek, az meghal, teste pedig elenyészik – hogy ne fogalmazzunk jóval erősebben… Ugyanígy történik az emberi csoportokkal is. Összetartó értékek, együttes célok, szem elől soha nem tévesztett célok híján a közösségek széthullanak. Ezt láthatjuk most az egykori nemzeti pártban, ahonnan tömegével lépnek ki a csalódottak, a megvezetettek, az elárultak.

A vélt pártérdekeket az elmúlt években gyalázatos módon a magyar érdekek fölé helyező és így a nemzetárulás lejtőjére került, mára Ballikká vált Jobbik szétesése feltartóztathatatlan, 2022-re érdektelenné és jó eséllyel jelentéktelenné válik, mert lélek, értékek, elvek híján mondanivalója, jövőképe sincs. Marad a szánalmas törleszkedés Brüsszelhez, és az üres, proli fröcsögés, amit újdondász parlamenti képviselőjük szűzbeszédében előadott.

Így ássák egyre mélyebbre magukat nagy, széles mozdulatokkal, az épülő, gyarapodó, erősödő magyarság pedig harsány nevetéssel nyugtázza az egyre zsugorodó egzisztenciális érdekszövetséggé silányult dezertőr párt Sas-kabaré-szerű végjátékát. Mert – hogy újabb népi bölcsességgel példálózzunk – a kutya ugat, a karaván pedig halad.