Lovas István utolsó tanítása

„Íme Ekhekratész, ez volt a vége a mi barátunknak, annak a férfiúnak, akiről elmondhatjuk, hogy mindazok között, akiket akkor ismertünk, a legderekabb volt és máskülönben is a legbölcsebb és legigazságosabb.”
(Platón: Szókratész halála – Devecseri Gábor fordítása)

Minden kornak megvannak a maga tanítói. E bölcsek, ha eléggé bölcsek, legalább akkora tábort tudhatnak maguk mellett, mint amekkorát a vele egyet nem értők alkotnak. Jól van ez így. A história kerekét sosem a csendes megalkuvók, a lagymatag opportunisták forgatták előre, hanem azok, akik mertek ellentmondani. Bármiben. Akármiben. Persze a józan ész és az erkölcs keretein belül. De sokszor azokon kívül is, hiszen a jó szándékú humanisták mellett a becstelen machinátoroknak is megvolt a maguk szerepe. Ha másban nem, hát abban, hogy szavaik és tetteik révén ellenérdek-csoportokat hívtak indirekt életre.

Hogy Lovas Istvánt ki melyik csoportba sorolja, az a szíve joga. De hogy bölcs és tanító volt, az eltagadhatatlan. Olyannyira, hogy halálával is próbált tanítani nekünk valamit. Ez a valami nem más, mint a valódi tolerancia feltámadásának szükségszerűsége.

A valódi tolerancia az embernek annyira sajátja, mint a hús, ami a csontjaira feszül, vagy a bőr, ami a testét takarja. Az évek múlásával azonban, ahogyan a csecsemőmirigyünk, úgy toleranciánk is elzsírosodik. Olyan tulajdonságokká módosul, amelyekre, úgy gondoljuk, nagyobb szükségünk van az érvényesüléshez. Mivel fogyasztói társadalmunk az anyag dicsőségét hirdeti, az ember értékét leginkább az általa tulajdonolt javakban méri. Ez a felfogás ellenkezik minden erkölcsi tanítással, ezért e tanokat idővel mellőztük életünkből. Így süllyedtünk le szépen, lassan arra az állati szintre, ahol a cifrább tollú hímnek van a legnagyobb esélye párt találni, s ahol a falkában (v.ö. társadalomban) elfoglalt helyünket az izomerőnk, a hangunk erőssége, s ezek együttes megjelenítése, az agresszív, domináns fellépés határozza meg.

Jószerével nem is emlékszünk már arra, hogy milyen az igazi empátia. Fogalmunk sincs arról, milyen érzés a gyász. Nem, nem az a fajta gyász, amikor valaki olyan hal meg, aki családunk tagja, vagy baráti körünkbe tartozik. Hanem amikor olyan adja át lelkét teremtőjének, akiről életében nem sok jót gondoltunk. Az igazi emberség márpedig itt mutatja meg magát a legmarkánsabban. Hogy kellő élethelyzetben hogyan tudunk erőt venni magunkon, mennyire vagyunk tudatában annak, hogy az elhunyttal való interakcióink megszűntek abban a pillanatban, amikor az illető eltávozott.

Hogy mi történt Lovas István halálának napján? Amit várni lehetett. Minden, ami történt, borítékolható volt az ellenzéki sajtóorgánumok részéről. Az első, tapogatózó, óvatos, mértéktartó híradások, majd az azt követő cikkbővítések. Csak sunyin. Csak egy-egy utalásban. Csak pár aprócska, szubjektív mondatban. Aztán a kollégák a piszkos munkát az olvasóikra bízták. Erre a nagyon européer, nagyon elfogadó, nagyon liberális embermasszára. Az adminisztrátorok pedig nem moderáltak, nem disztingváltak, ahogyan máskor, más esetekben máskülönben szoktak. Egyszerűen csak cinikusan félrenéztek, arcukon kegyetlen, ostoba vigyorral.

Tudtuk, hogy ez lesz. De reménykedtünk benne, hogy legalább adnak nekünk egy kurta napot a gyászra. Nem adtak. Nemhogy egy teljes napot. Egyetlen órácskát sem. A gyalázatmalom azonnal beindult, és ontotta, ontotta magából a válogatott sértéseket.

Mi pedig gyűlölettől kelve fakadtunk ki ellenük. De vajon jogos volt-e gyűlöletünk? Mármint azon túl, hogy valóban embertelen gyalázkodások töltötték meg a közösségi oldalak megosztásait. Nem, nem volt jogos. Hiszen nem olyan régen történt, hogy meghalt Horn Gyula, hogy eltávozott Göncz Árpád. És mi, a magunk térfelén szintén nem válogattuk meg szavainkat. S szinte látom, hogy a nyájas olvasó ehhez a mondathoz érve felhördül: „Hogy merészeli ez Horn Gyulát Lovas Istvánhoz mérni?” A válasz egyszerű. Sehogy. Csupán egyik halott ember gyászolóit mérem a másik halott ember gyászolóihoz. És ugyanazt látom. Könnyel teli szemeket, fájdalmat, bút, reménytelenséget, ijedtséget.

A tanító Lovas István utolsó, nagy tanítása olvasatomban ez. Hogy a rég elveszett, vagy rég elhalt toleranciát, empátiát, emberséget valahogyan vissza kell hozni. Mert ezek az emberi érzések sosem lehetnek jobboldaliak vagy baloldaliak. Oldalaktól függetlenül kell létezniük, de elengedhetetlen, hogy létezzenek. Ez esetben joggal lenne elvárható, hogy legalább a gyász köteles hetvenkét óráját átengedjük azoknak, akiknek valóban fáj szerettük eltávozása. Ebben a hetvenkét órában bőségesen lenne idő a kollégák, barátok emlékező memoárjaira, a könnyes búcsúkra, az elköszönésekre. Leginkább az özvegyek és árvák érdekében.

Később persze nyilván napvilágot látnak majd a kritikus hangvételű cikkek, az elemző publicisztikák, a múlt sötét bugyraiba merítkező jogos vagy épp jogtalan kritikák. Ez elkerülhetetlen, s egyben szükségszerű is. Szükségszerű, mert a „halottról vagy igazat, vagy semmit” elvét betartandó, a halállal egy véglegesen lezárt, immáron elemezhető életpályát kapunk örökül. Mindannyiunk érdeke, hogy ezek az elemzések objektívek és alaposak legyenek. Mert csak ezekből tudunk tanulni, s ezek tanulságait tudjuk aztán átültetni saját életünkbe, hogy egyrészt követendő példákat kapjunk, másrészt elkerülhető csapdákat vehessünk észre még időben.

Én pedig nem tehetek mást, mint egyfajta Lex Lovast hirdetni újságíróberkeken belül. Ennek a bizonyos köteles hetvenkét órának a betartására, s szerkesztők általi betartatására. Oldalaktól függetlenül. A humánum nevében.