Szeresd a gyermeked!

„Akit nem a szenvedés nevelt, örökké gyermek marad.” (Thomas Mann)

Mi a bizonyítvány? A bizonyítvány egy darab papír, ami csudálatos képet ad arról, hogy a gyermek, a szülő és a tanár hogyan, mivel töltötték az évet. Benne van minden, méghozzá igen pontosan. Nemcsak a tanuló szorgalma, esze, tehetsége, de a pedagógus felkészültsége, rátermettsége, nevelésre való alkalmassága is kiolvasható belőle. Valamint a háttérország, a család jelen állapota. Amikor tehát gyermekeink hazahozzák bizonyítványukat, az egyben az iskola és a mi bizonyítványunk is.

Fotó: shutterstock.com/unguryanu

Bevallom, ennek az írásnak többször nekifutottam. Eleinte volt benne feddő dörgedelem éppúgy, mint személyes tapasztalás egykori gyerekként, jelenlegi szülőként. Aztán arra jutottam, hogy ennek a néhány sornak nem erről kell szólnia. Hanem arról, hogy gyerekeink, unokáink hogyan vágnak neki a nyárnak, ennek az agyat megtisztító, felüdítő, pihentető csodának, amiben tanító és tanítvány egyaránt regenerálódhat. S bizony nem mindegy, hogy a család most együtt készül-e a hamarosan előttük álló közös vakációra, vagy azzal tölti idejét, hogy az elcsellengett kisfiút, kislányt keresi, keresteti országszerte.

Szülőként elmondhatom, hogy az ember a saját gyereke kapcsán minden létező hibát elkövet, minden, korában lesajnált klisét magára ölt. Ilyen az elvárt kiváló bizonyítvány, amibe sem a testnevelés, sem a magatartás jegy nem ronthat be egy borzalmasan rossz négyessel. Ilyen a „jó munkásember lesz belőled” elpufogtatása a kellő helyen, a kellő időben. És hát ilyen a „bezzeg ennek meg annak a gyereke…”, ami egyben a legborzalmasabb is, hiszen csemeténkben azt a képzetet kelti, hogy ő az, aki nekünk nem elég jó.

S így haladunk lépésről lépésre abba az irányba, amikor már azt kockáztatjuk, hogy a tanévzáró után gyermekünk vagy rettegve jön haza, és remegő kézzel mutatja nekünk azt a semmire se jó keménypapírt, vagy egyszerűen haza se jön, inkább elszökik. Pedig az a papír semmire se jó. Hacsak arra nem, hogy boldogságot, harmóniát gyilkoljon. Ha túl sok a rossz jegy benne, akkor azért. Ha pedig minden jegy kitűnő, akkor azért is, hiszen onnantól egy állandóan magas követelményszint ólomsúlyát rakjuk a vállaira.

Mert várunk, elvárunk, parancsolunk, követelünk. S közben nem gondolunk arra, hogy mi vajon hányszor lébecoltuk el szülői kötelességeinket? Nem, nem a közös tanulásról beszélek, hiszen ennek jelentősége a napközis iskolák megjelenésével legfeljebb hétvégén tapasztalható. Nem, amire én gondolok, azok a valódi szülői feladatok. A közös játék, a közös családi programok, a simogatás, az ölelés. Egy olyan környezet megteremtése, amelyben a gyermek valóban gyermek tud maradni. Ahová az iskolából és minden más helyről, akár egy biztonságos, óvó, védő fészekbe tud megtérni. S ha fészekteremtő énünk kerülne most osztályozásra, bizony, igen sokan évet ismételnénk. Közülünk legfőképp azok, akik még mindig hisznek az atyai pofon tanító erejében és más borzalmakban.    

***

Amit most minden szülőtől kérek, az nem sok. És könnyen megtehető. Amikor gyerekünk megmutatja a bizonyítványt, öleljük meg és adjunk neki két puszit! Aztán, ha jók a jegyek, dicsérjük meg. Ha pedig nem sikerült valami fényesre, mondjuk el neki, hogy ettől még nem dőlt össze a világ. Hogy lehet is, kell is javítani. De most nyár van, ne foglalkozzon ilyenekkel. Inkább ússzon, biciklizzen, fogócskázzon, társasozzon, és, na jó, hát nyomogassa a mobilját, mert úgyse tudunk sokat ellene tenni. De legyen gyerek!

Legyen gyerek helyettünk is. Még egy kis ideig. Csak addig, amíg majd fél fejjel fölénk magasodó alakját látva könny szökik a szemünkbe. És eszünkbe jut, hányszor, hány alkalommal tettünk valami teljesen mást ahelyett, hogy vele lettünk volna. Hogy amikor még picike és törékeny volt, többet kellett volna dajkálnunk, babusgatnunk, mert most már ez lehetetlenség. Hogy amikor a szemében mi voltunk a legerősebbek, legszebbek, legokosabbak, mi vajon nem éltünk-e vissza ezzel?

Mert semmi sem számít. Semmi, de tényleg semmi ezen a világon. Sem papír, sem szakvélemény, sem semmi. Csak és csakis az, hogy a gyerekeink mindig szeressenek minket.