Nem büszkeség

Nem bír magával az LMBTQXYZSPRRHHHOOOFFFUUUJJJ (mi lesz, ha véget ér az ABC?) szubkultúra. Idén már egy álló hónapon keresztül provokálják a normális, egészséges többséget, kihívó magamutogatással kérkedve különféle személyiségzavaraikkal, kínos helyzetbe hozva azokat, akik személyiségét, identitását nem kizárólagosan a szokásostól eltérő szexuális irányultságuk határozza meg, és akik magánügynek tekintik a magánügyet.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán, archív

 


A deviancia köztéri provokációját leghelyesebb volna egyszer s mindenkorra betiltani, hiszen annak lebonyolítása nemcsak sok pénzbe kerül – nem utolsósorban a rendőri biztosítás miatt –, hanem számos megnyilvánulás kimeríti a garázdaság büntetőjogi kategóriáját. Ráadásul legkevésbé sem fér össze a méltóság és büszkeség fogalmával, hogy nőnek (vagy paradicsommadárnak, vagy ki tudja, miféle tiritarka izének) öltözött hímnemű személyek tüllbe-boába csavarva, tollakkal az ülepükben vonaglanak-szökdécselnek ordító hangerejű gépzenére az őket szállító teherautók platóján.

Mindez objektíve abnormális és gusztustalan. De sajnos közigazgatási eszközökkel megakadályozni ezt az Európai Unió liberális elfajzása, ugyanakkor az említett szubkultúra erős brüsszeli befolyása miatt aligha lehetséges. Az erkölcsileg szükséges és a politikailag lehetséges itt bizony nehezen közelíthető.

A tudatformálás frontján ugyanakkor a normális többségnek nagyon is módjában áll megalkuvásmentesen szembeszegülni az életellenes devianciával. Mindössze annyit kell tennünk – különösen a tömegtájékoztatásban küzdőknek –, hogy nem veszítjük el a józan eszünket, és fogalmainkat a maguk jelentése szerint használjuk, szemantikailag is ragaszkodva a valósághű narratívához. Sajnálatos, hogy ezen alapvetéshez a jobboldali, konzervatív médiában sem mindenki ragaszkodik. Így fordulhat elő, hogy egyébként helyes értékrendet képviselő orgánumokban is az alapvetően pozitív jelentéstartalmú meleg jelzőt alkalmazzák a saját nemük iránt vonzódókra, holott e jelenség neve homoszexualitás, és semmiféle üdvözlendő értéktartalmat nem hordoz. Ugyancsak érthetetlen, ám sajnos elterjedt szokás, hogy a szubkulturális terminológiát elfogadva pride-nak, sőt, gyakran nagy kezdőbetűvel, Pride-nak nevezik a szélsőséges, provokatív felvonulást – holott az nem ad okot semmiféle büszkeségre, mint ahogy a genderőrület sem tudomány, hanem elmebaj.

A nemzetközi baloldal legkésőbb 1968-ra a fizikai erőszak mellett a metapolitika eszközrendszerével dolgozta meg a nemzeti társadalmakat, a fogalmak, a kifejezések önkényes megváltoztatásával és kisajátításával mosta ki embermilliárdok agyát, bevetté téve a természetellenest, megkérdőjelezhetetlenné a nyilvánvaló destrukciót. Az LMBTQSSSHHHFFF stb. szubkultúra ugyanezzel a szellemtörténeti erőszakkal tör kizárólagosságra, nem elfogadást, méltányosságot, emberséget kérve, hanem legyalázva, kigúnyolva, nyíltan gyűlölve a normális többséget.

A jobboldali, keresztény, nemzeti, konzervatív médiának ezért nem csak felelőssége, hanem kötelessége, hogy önfeladás, behódolás helyett bátran, büszkén vállalja és védelmezze a nyelvet, a szavakat, a valóságnak megfelelő interpretációt. Nem melegek, hanem homoszexuálisok. Nem Pride, hanem deviáns provokáció. Nem gendertudomány, hanem az élet valóságával szembemasírozó személyiségzavar. És aki mindezt emberjogizmusként tálalja, az kártevő.