Lebegtetés

„A bolondok kivételével az emberek nem annyira az intellektusukban különböznek, mint inkább lelkesültségükben és buzgóságukban.” (Charles Darwin)

Vigyázni kell a jóslatokkal. Vigyázni kell ezekkel a kis istengyalázó piszkokkal, mert igen gyakran önbeteljesítő üzemmódba kapcsolnak. S igen. Bizony, Istent csapjuk arcul minden egyes jövőbe tekintéssel, mi, utolsó, s számára legkedvesebb teremtményei, amikor a nekünk ajándékozott értelmet és szabad akaratot váteszkedésre használjuk. Márpedig ha abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy néhányan, mi, beavatottak (s valljuk be, saját magunkat mind annak tartjuk valahol) tudjuk, mit hoz a holnap, ezzel azt mondjuk, hogy minden előre meg van írva.

No, én hiszem és vallom, hogy semmi sincs megírva egy nagy, egyetemes könyvben. De engedtessék meg nekem egy picinyke jóslat a közeljövőre nézvést.

Ez a jóslat egy politikai jóslat. S arról szól (kéretik egy kis dobpergés, esetleg sejtelmes, halk zene), hogy Dúró Dóra a Mi Hazánk színeiben egy hónapon belül kétszer fog felszólalni a parlamentben. Egyik felszólalásában a kormány valamely álláspontját fogja méltatni, míg a másikban egy másik kormányzati törekvésnek mond majd totálisan ellent.

Ez a politikai körökben csak lebegtetésként ismert taktika nem szól másról, mint minden lehetséges szimpatizánst megtartani az akolon belül. Azokat is, akiknek nincs ellenükre a jelenlegi kormányzás, és azokat is, akik már Orbán Viktor neve hallatára hányják magukra a keresztet, s hintenek sót jobb kézzel hátrafelé a bal válluk felett, akár a jó keresztények péntek tizenharmadikán, ha épp telihold van.

Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely

Amennyiben jóslatom beteljesedik, úgy az a meglátásom is igazsággá válik, miszerint a Mi Hazánk előbb alakul(t) párttá, mintsem hogy a politikai erőtérben meghatározta volna saját pozícióját. Mert hát tőkéjük egyelőre nincs. Sem szellemi, sem anyagi értelemben. Bázisuk is meglehetősen korlátozott, még abban az esetben is, ha rövid időn belül hatalmas növekedést prognosztizálnak maguknak. Csakhogy minden növekedésnek előfeltétele kellene hogy legyen a pozicionálás.

Ez viszont nem történhet alulról szerveződően. Novák Előd ugyan a zászlóbontás napján kifejtette, hogy politikai programjuk egy amolyan nagyobb társadalmi összefogás eredményeképp fog megszületni, nevezetesen, hogy mindenkit megkérdeznek, minden javaslatot számba vesznek, s aztán ezeket szintetizálják egyetlen pártprogramba. Csakhogy ez nem fog beteljesülni. Ugyanúgy, ahogyan a régi korok Önök kérték műsorainak adásrészeit sem a nézők kívánságai alapján állították össze. Épp hogy fordítva történt. A szerkesztő besétált a tévéarchívumba, aztán innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit. Mi, nézők, pedig tudtuk, hogy a jászsági paraszt sose kérne Debussyt, a budai történészt hidegen hagyja Alfonzó, a nyugdíjas újpesti mamóka pedig nem az Abba együttes slágereire szeret mulatozni. Szóval hogy megszületett előbb a műsor, s a már meglévő részekhez kerestek aztán „kérőket”.

Na de jó-e, ha először a pártprogram van meg, úgymond felülről szervezetten, s csak aztán gyűlik a tagság? A jónál kissé több. Ez az egyedüli normális út. Bizony, először annak a fránya programnak kell meglennie. Pontosan úgy, mint amikor – teszem azt, de tényleg csak a példának okáért – az ember valami nagyot, valami fontosat követel, akkor először a követeléseit kell pontba szednie, s csak aztán megostromolni a tévét, hogy ott beolvashassa. Fordítva is megpróbálható. Igen korlátozott sikerfaktorú végeredménnyel.

Nekem mindenesetre most nincs más dolgom, mint várni és figyelni. Közben pedig abban reménykedni, hogy az újonnan szerveződő párt nem lesz rest kijárni a ranglétrát. Kezdve a parlamenti küszöbről való lemaradástól a Tisztelt Házba jutáson át a komoly tényezővé válásig. Mert aki ezt az utat kispórolja, az a komoly tapasztalásokkal teli tanulóidőt akarja kispórolni.

Ezt pedig pont egy oktatásügyi szakpolitikus nem teheti meg. Még vakáció idején sem.