Szájbarágó Program

„Tizennégy éves koromban apám annyira ostoba volt, hogy alig bírtam ki a társaságában. Mire huszonegy éves lettem, csodálkozva láttam, mennyit fejlődött hét év alatt.” (Mark Twain)

Amikor a kormány öt évvel ezelőtt meghirdette a diaszpóra magyarságát összefogó Kőrösi Csoma Sándor Programot, majd rá két évre életre hívta a szórvány magyarságának egyben tartására szolgáló Petőfi Sándor Programot, még csak igen gyenge előjelei voltak annak, amivel mostanában naponta vagyunk kénytelenek szembesülni. Nevezetesen, hogy a magyarságtudatot legfőképpen a trianoni határokon belül, s nem kívül kell erősíteni. A honi ellenzék ugyanis április nyolcadika óta lassan, de biztosan sodródik az önként és diccsel vállalt magyarságtagadás kozmopolita posványa felé. Ennek az áldatlan állapotnak vethetne véget egyszer s mindenkorra a Szájbarágó Program.

Egyenlőség és arányosság

Ez a program arra lenne hivatott, hogy hidat képezzen magyar és magyar között. Magyar kormánypárti és magyar ellenzéki között. Természetesen az egyenlőség elvét betartva. És itt rögtön következhet is egy józanító pofon, természetesen a megsemmisítő ellenzéki vereség miatt kialakult poszttraumás stresszre való tekintettel finoman, atyai jelleggel.

A politika terepén tudniillik az egyenlőség perszonálisan van jelen, a választópolgárok akaratérvényesítését tekintve, méghozzá egészen a szavazás lezárultáig. Utána ugyanis az egyenlőséget egy egészen másfajta elv, az arányosság váltja fel. Ez nem mást jelent, mint amit ez az egyszerű szócska magában foglal. A törvény előtt egyenlő polgároknak – a szavazatok eloszlásának függvényében – lesz egy nagyobb és több kisebb képviseleti csoportja. Az összes csoport közül a legnagyobb alakít kormányt. S könnyen előfordulhat, hogy ez a bizonyos legnagyobb csoport akkora, hogy önmagában nagyobb, mint a többi csoport együttesen. A kisebb csoportok alkotják értelemszerűen az ellenzéket.

E között a két kompánia között kellene – mindannyiunk érdekében – hidat képezni. Hogy valódi párbeszédek, valódi konstruktivitás induljon meg végre. Ehhez azonban észben kell tartani a viszonyrendszert. Mert ez a kulcsa minden további kommunikáció sikerességének.

A kormánypárt és az ellenzéki pártok között nem mellérendeltségi, hanem alárendeltségi viszony van. Fokozottan igaz ez arra az esetre, amikor, mint most is, a kormányzó pártszövetség kétharmados többséget ér el. Amíg tehát ezen a bizonyos hídon mindenkinek helye van, úgy a helyek is meghatározottak. A kormánypártiaké a híd közepén lévő autósávon, míg az ellenzékieké a kétoldalt, szélső jobbra és szélső balra futó gyalogos járdákon. Nagyon fontos, hogy mindegyikük tisztában legyen a saját pozicionáltságával, s annak időlegességével. Egy autósból ugyanúgy bármikor lehet gyalogos, ahogyan a gyalogos is válhat bármikor autótulajdonossá. A szerepek felcserélődhetnek.

Magyar–magyar párbeszéd

Az erőviszonyok tisztázása már önmagában is eredményre vezetne. Amennyiben viszont ez egyelőre nem megvalósítható, meg kell alkotni valamiféle magyar–magyar szótárt. No, nem úgy, hogy mindkét kurzus sajátos nyelvét egybeszerkesszük, és a másikkal megtanítsuk. Hanem hogy az ellenzéknek megtanítsuk a kormánypárti szavak helyes értelmezését. Hogy egy példát mondjak, amennyiben egy ellenzéki politikus letegezi és illegitimnek tartja a miniszterelnököt, annak pártját pedig bűnözők hadának, akkor ezzel önmagát bűnsegédi bűnrészesnek tekinti. Hiszen felesküdött képviselője annak a csoportnak, amit úgy hívunk, Magyar Országgyűlés. Az ellenzéki politikus ilyenkor tehát nem politikai ellenfelét minősíti, hanem saját tudatlanságáról állít ki meglehetősen szegényes bizonyítványt. Az ilyesfajta vélekedések mind a formális logika, mind pedig a köteles tisztelet szűrőjén fennakadnak.

Ilyen esetekben mindenki számára adott a lehetőség, hogy belegondoljon: vajon az ő munkahelyén megállná-e a helyét ez a fajta nexus? Hogy a példa kedvéért egy műtősfiú az első munkanapján nevezheti-e nyilvánosan, szakmai környezetben véres kezű hentesnek a kórház igazgató főorvosát? Esetleg az egyetemi tanársegéd kikacaghatja-e és kenyérbéllel dobálhatja-e a vendégelőadást tartó rektort?

Amennyiben a fent említett magyar–magyar szótárt mindenki kellő ügyességgel kezelné, akkor lenne itt az ideje annak az egyszerű emóciónak a kitárgyalására, amit csak úgy hívunk, hazaszeretet. Mert amíg az egyik félnél a hazaszeretet azt jelenti, hogy minden esetben országunk érdekeit szem előtt tartva munkálni a közjó érdekében, míg a másik felekezetnél ez egyet jelent a nacionalista, fasiszta, náci ideákkal, addig nincs miről beszélni. Ha az „Isten, haza, család” háromságából az elsőt fel is áldozzuk a liberalizmus oltárán, a megmaradó kettőről semmiképp nem mondhatunk le.

Fotó: gabo/shutterstock.com

Nos, nagyjából így nézne ki a Nemzeti Szájbarágó Program első, vázlatos megszövegezése. Már csak olyan vállalkozó szellemű aspiránsok kellenek, akik hajlandóak ellátogatni az ellenkező előjelű táborba és elmondani az ott tartózkodóknak, hogy az olyan kijelentésekkel, miszerint „a nép megvezetett birkák gyülekezete”, hogy „Magyarország Európa s.ggluka”, vagy, hogy „Csíksomlyó a gyűlölet és a tudatlanság fesztiválja”, saját maguktól veszik el a lehetőséget. Annak a lehetőségét, hogy akár még a saját választóik előtt is felhozzák magukat a mínusz tartományokból legalább nullára. Az ilyen attitűd legfeljebb csak arra jó, hogy a hídszéli gyalogosjárdáról az ember önként a mélybe vesse magát.

Mert, ahogyan Juhász Péter sokadik pénzkoldulós Facebook-posztjára mondta valaki:

„Rátok szavaztam. Küldtem pénzt is. Be se jutottatok. És még mindig a pénzem kellene nektek? Na, elmentek ti a…”

(A kívánt mondatban ki-ki az általa kívánt tájékra küldje el gondolatban bukott politikusát. Vona Gábor például – választói által – Olaszországba lett elküldve.)