Pozitív hozadék?

„Az agresszió biológiai örökségünk eltávolíthatatlan része.” (Csányi Vilmos)

„Na, szép. Nézzétek, mit találtam Európában!” – írta meg 2012-ben Instagramján a híres rapsztár, 50 Cent, s a mellékelt képen Negro cukorkák láthatóak. S csupán néhány percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az amerikai kommentelők között olyanok is akadjanak, akik a zacskó figuráját – a kéményseprőt – akasztott afrikainak nézzék. Mondanunk sem kell, hogy a Negro elnevezés a cukorka fekete színéből ered. Avagy nem. Egyesek ugyanis tudni vélik, hogy a Negrót egy Pietro Negro nevű olasz cukrász találta fel, tőle vásárolta meg aztán a szabadalmi jogokat Ruff József szabadkai cukrász, aki az 1920-as években el is kezdte gyártani, természetesen eredeti feltalálójáról elnevezve.

Akár így, akár úgy, a fekete cukorkához azóta is számos városi legenda fűződik. Akárcsak az oroszországi futball-vb-hez. A legismertebb luzsnyiki focilegenda úgy szól, hogy Franciaország világbajnoki győzelmének titka a csapat sokszínűségében rejlik, tehát a migráció igen jó dolog.

Igen. Viszonylag keveset, körülbelül fél napot kellett várnunk arra, hogy mind Nyugaton, mind hazánkban megírják: a diverzitás elve a fociban is működik. Hogy lám, micsoda szépség és dicsőség az, ha egy nemzetet sokféle náció fiai és lányai alkotnak. Pedig ez a vélekedés legalább annyira hamis és ártó, mint az a szidalom-cunami, amiben a francia válogatott tagjai „fekete majmoknak”, „banánzabálóknak”, „bokszosoknak” vannak aposztrofálva. Azt szokták mondani, hogy az éremnek két oldala van. Ez az alapvetően hamis állítás nem veszi figyelembe a peremoldalt mint harmadik oldalt. Erre a harmadik oldalra szeretném felhívni most a figyelmet.

Az anyanyelv, mint kötőanyag

A peremoldali integráció kulcsszava az anyanyelv. Ez köti össze az egykori francia gyarmatok lakóit az anyaország lakosaival. A francia gyarmatállamok lakói – a különféle törzsi nyelveken és az arab nyelvi dialektusokon kívül – a születésüktől fogva, anyanyelvi szinten beszélték, beszélik a francia nyelvet. A beilleszkedés legnagyobb gátja tehát eleve elhárul a fejük felől. Akár Gabonban, akár Tunéziában látták meg a napvilágot, tudnak Voltaire nyelvén kommunikálni. A saját megszállt hazájukban sajátították el a nyelvet. Először csak azért, mert kötelező volt. Majd később késztetést is éreztek arra, hogy megértsék a megszállók nyelvét, hiszen függetlenségi harcaikat csak úgy vihették sikerre, ha kommunikáció terén nem kellett lépéshátrányba kerülniük.

Az anyaországról való leválásuk után ezt a muszáj szülte hatalmas előnyt erős fegyverré kovácsolták. Tömegével árasztották el Franciaországot, ki legálisan, ki pedig illegálisan érkezve az országba. S ha már ott voltak, elkezdték kiépíteni azt a párhuzamos kultúrát, ami a szíriai áradattal és a legújabb kori afrikai migrációs hullámmal csak még inkább felgyorsult, és még markánsabb no-go zónákat hozott létre.

Ezt a fajta területszerzést nagyban segítette az egykori gyarmattartók sajgó lelkiismerete. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” kizárólagos európai termékforgalmazói liberalizmusban is csúcsra járatták magukat, s fals világlátásukat bizony, az Európai Unió döntéshozatali szerveire is ráerőltették. Még az sem zavarta őket, hogy a döntően katolikus Franciaországban napról napra, évről évre, évtizedről évtizedre egyre erőteljesebben kezdett jelen lenni az iszlamizáció.

Peremoldali integráció

A peremoldal legmarkánsabb ismérve, hogy a két másik oldalhoz képest elenyészően kicsiny, s nem reprezentálja magát az érmét, amit kivétel nélkül vagy a fej, vagy az írás részével ábrázolunk. Peremoldali integráció esetén ez a bizonyos oldal azokat foglalja magába, akik valóban, és ténylegesen franciákká váltak. Fogalmam sincs, hogy ez a fociválogatott tagjaira igaz-e, ugyanis ezt döntő részben nem az adott pozíció határozza meg. Példának okáért London muszlim polgármestere, aki bakanccsal a lábán, rappernek öltözve guggol londoni hivatali irodája íróasztalának legtetején, nem kifejezetten a tradicionális brit értékeket képviseli és hagyományozza tovább.

Fotó: MTI/EPA

Ugyanennyire nem vagyok biztos benne, hogy akik vasárnap estétől hétfő hajnalig lángba borították Párizst, valamint Franciaország nagyobb városainak utcáit, azok felelős nyugat-európai polgárként élték-e meg csapatuk győzelmét. S elképzelni sem tudom, mi lett volna abban az esetben, ha a gallok elbukják a döntőt. Egyet azonban tudok. A liberális véleményalkotók most erre a bizonyos peremoldalra terelnek minden migránst, bevándorlót, gyarmati kettősállampolgárt. Ez az oldal pedig, már akár méreténél fogva is, leveti magáról a többséget. Közérthetőbben: a liberálisok által valódi franciáknak tartott bevándorlók nagyobbik része köszöni szépen, de nem kér ebből a titulusból. Ők magukat öntudatosan kameruninak, szenegálinak, kongóinak, togóinak, angolainak, tunéziainak mondják.

***

Ez a bizonyos pozitív hozadék tehát egy olyan városi legenda, mint a Negróé. A csontjáig lecsupaszított igazság az, hogy mi, emberek, csúcsragadozók vagyunk. S territoriális viselkedésű hordáink közül csak az egészen ostobák vagy a menthetetlenül gyávák, egyszóval a teljesen életképtelenek engednek be önszántukból, tapsolva és készakarva a saját élőhelyükre egy invazív hordát.