Pogány Madonnánk

„Érdekes, hogy mennyire el tud vakítani egy tükör, ha nem másokat, hanem magunkat nézzük benne.” (Barbra Streisand)

A színésznő valójában nem is színésznő, hanem inkább női színész. Egyszóval színművész. Ő az, aki az Isten adta tehetségével érvényesül. Aztán van a színésznőcske. Ő más talentumaival sáfárkodik. Jobbára naivaként kezdi, majd amikor a díványok termése beérett, dívává válik. E hasonlatot egy Hernádon lakó ismerősömtől hallottam. Persze nem minden hernádi ilyen jól tájékozott ez ügyben, de azért a többség tudja, mitől döglik a szereposztás.

Illusztráció: Tracy Whiteside

Művészet és pártpreferencia

Április nyolcadika óta a négy évhez képest még csak az első felvonás elején járunk, s lám, Lüszisztraté egyik legjobb modern kori utóda, az egykori díva már most belesírta világfájdalmát a médiába. Hogy hát ez az ország már csak és csakis Orbán-kompatibilis. S hogy őt akarva, akaratlanul, de besorolták a baloldalra. Pedig ő egyszer se! Pedig ő soha! Csak a színészetnek. Csak a művészetnek, semmi másnak… Ezt némileg cáfolni látszik az a több mint tíz éven át futott kibeszélő show, amelyben az ominózus hölgyemény (régebben hölgyike, nőcske, etc.) hat társával egyetemben minden szombat este elmondhatta, mennyire szereti Hornt, Medgyessyt, Gyurcsányt, s mennyire nem szimpatizál a náci jobboldallal. Elmondta ezt, méghozzá úgy, hogy akárki volt hatalmon, a véleménye nem változott.

Ezt az egyfajta konstans világnézetet akár még tiszteletreméltónak is lehetne tekinteni. Már ha ődívasága nem próbálná meg vasmarokkal lenyomni a torkunkon saját pártfüggetlenségét. E magyarázkodása helyett jobban tenné, ha műanyag kalapáccsal próbálna meg beleverni a betonfalba egy hungarocell szöget. Mert az is több sikerrel kecsegtetne.

Mondanám, hogy egy színész márpedig ne politizáljon. Csakhogy akkor azt a jogot tagadnám el tőle, ami minden választópolgárnak alanyi joga. Így hát legyen. Ha mindenáron meg akarja tizedelni saját rajongótáborát, akkor lelke rajta. Mert nem szerethet úgy valaki egy művészt, hogy megbocsássa neki, amikor minden fórumon megvezetett birkának titulálja őt.

Ám az igazi probléma nem ez. Hanem egy nagyon is kézenfekvőbb, túlontúl nyilvánvaló dolog. Neve is van. Öregség.

Őszapók és őszanyók

„Egy tisztes őszes halánték a nő számára ajándék”, mondja a régi kuplé. Ugyanez „tisztes őszes hajzuhatagban” nemigen van jelen kultúránkban. Mert ha már kokott, legalább ne legyen kopott. De hogy ennél is konkrétabb legyek, a kiöregedett dívának sosem a rendszerrel volt baja, és sosem a rendszer tehetett esetleges mellőzöttségéről. Hanem hát a kor. Az a fajta rákfenéje az embernek, amely bizonyos dolgokat nem enged megcselekedni. Az igéző tekintetnek nem áll jól a basset houndra hajazó szemhéj, a miniszoknyás hosszú lábaknak kifejezett ellensége a kidagadó visszér, az a bizonyos dívány pedig legfeljebb két felvonás közötti szundikálásra lehet már csak jó.

Isten ne vegye vétkemül, nem gúnyolódom én az öregkorral. Csupán azt akarom kifejezésre juttatni, hogy megöregedni lehet szépen, méltósággal is, és úgy is, hogy önmagunk karikatúrájává válunk. Az idős női testnek is megvan a maga varázsa. Csak nem biztos, hogy ez színházi és filmszerepekre váltható. Itt jönne a képbe a tehetség. Mert nyilvánvalóan szép női színész is lehet tehetséges. S aki ez utóbbi kategóriába tartozik, a fegyvertárából egy idő után bölcsen mellőzi a vonzerőt. Ami marad, az a parádés szerepalakítás. Hosszan lehetne sorolni azon női színészóriásainknak a neveit, akik e kategóriába tartoztak. S hogy csak régi, elhunyt nagyjaink közül említsek kettőt, Ruttkai Évának vagy Tolnay Klárinak sosem volt gondja szerepformálással. Egymástól teljesen szélsőséges karaktereket is briliáns módon alakítottak, s sztárallűr tekintetében csak odáig merészkedtek, ameddig még szinte elvárható volt tőlük.

A tehetségtelen színésznőcske ellenben megöregszik. Nem keresik, nem hívják. Asszonyi varázsa is meghervad, legfeljebb már csak vásári komédiákban alakíthatná a végzet asszonyát. Majd amikor erre egy borongós reggelen a fürdőszobatükör ráébreszti, pánikszerűen visszaréved a régi szép, hamvas bőrű időkre. És a pokolba kíván mindenkit, aki most döntéshozó, aki most direktor, aki most rendező, s úgy általában… aki most fiatalabb, mint ő.

Ilyenkor aztán megkeresi mindennek az ellentettjét, aki/ami vele szemben áll. És Fassbinder-darabban propagálja a menekültek befogadását, szélsőbalos lapban nyilatkozik a diktatúráról, valamint kijelenti, hogy sosem szimpatizált a szocialistákkal, de mindig is baloldalinak tartotta magát. No, ha engem megkérdeznek, én is inkább tartom őt baloldalinak, mint színésznek.

***

Szomorú ez nagyon. Mert azért volt egy-két jó szerep. Volt néhány megvillanás. Na, nem tartósan, nem állandó, vagy uram bocsá’ emelkedő színvonalon. Hanem csak úgy ad hoc. De ezek kedvéért az ember még befogná füleit, lehunyná szemeit, nyelne egy nagyot és tűrne, bocsátana. Ha ezek a fránya ostorozások nem lennének. Ha helyette lenne, mondjuk, katarzis, meghajlás, taps, balra el… függöny.

De nincs. S nem tehetünk mást, mint hogy csendben visszarévedünk kamaszkorunk legszebb nyarára. Amikor 1981-ben, a margitszigeti kertmoziban figyelmeztetés nélkül omlott rá a vászonra az életnagyságban is becsülendő honleányi kebel. S a nézőtéren mindenki felhördült a gyönyörűségtől. Még a nők is. Madonnában annak előtte ilyen pogányat még sose láttunk.