Néhány nappal ezelőtt az ATV-ben a DK-s Molnár Csaba (ő az, aki úgy beszél, mintha Nacsa Olivér Puzsér Róbertet parodizálná) azt mondta, hogy Orbán egy jelentéktelen figura, „a C ligában focizik”, senki nem figyel a véleményére stb. Kedden Strassburgban a vakok is láthatták, hogy Orbán ma az egyik legfontosabb európai politikus. Őt tekintik a kettészakadó kontinens egyik irányzata vezetőjének. Amit eddig is lehetett tudni, már nem is kérdés többé: földrészünk válaszút előtt áll. Vagy a multikulturális, keresztény gyökereit megtagadó, központilag irányított, globális milliárdosok és nagyhatalmak érdekei szerint élő, súlytalan egyesített Európa a jövő, vagy a görög-római, de legfőképpen keresztény múltra építő, az egyén és a közösségek jogait egyaránt fontosnak tartó, egyenrangú nemzetek föderációjává lesz, versenyképes konkurense a világ nagyhatalmainak.

Láttuk a vitában, hogy vannak barátaink és ellenségeink (pontosabban hozzánk hasonlóan, illetve másként gondolkodók), és ebben a harcban Orbán egyértelműen kiemelt személyiség. (Kinek pozitív, kinek negatív kontextusban, de megkerülhetetlenül.) Ez már többé nem a mi vágyálmunk vagy téves helyzetértékelésünk. A legnagyobb nyugati lapok címlapon foglalkoznak a magyar miniszterelnökkel, pl. úgy teszik fel a kérdést: Macron vagy Orbán?

Az elmúlt évtizedek egyik legtehetségesebb államférfija tehát szintet lépett: miután idehaza a helyes pályára állította a váltókat, igyekszik rendbe tenni a „hátországot”. Mert hiába van sikeres Magyarország, ha körülöttünk összeomlik minden. Jól tudjuk, a migránsokat, a válságokat, a háborúkat csak ideiglenesen lehet feltartóztatni a határainknál. Ha Európa elesik, előbb-utóbb mi is vele pusztulunk. Mondjuk erre is van B-terv, a keleti nyitás, de mi azért inkább – hagyományosan – a nyugathoz akarunk tartozni. Más kérdés, hogy az az Európa, amit mi szeretünk, amire felnézünk, ahová igyekszünk, már nem sokáig létezik. Pedig a hardver jó lenne, az európai egység nem ördögtől való, a baj a szoftverrel van; ha a kontinenst jó szándékú, karizmatikus, az eredeti európai értékeket képviselő politikusok irányítanák, nem volna olyan rossz. Amiképpen Magyarországot sem kellett kidobni azért, mert Gyurcsányok és Bajnaik vezették. Jött egy váltás (szoftvercsere), s mindjárt működni kezdett a gép. Talán az EU sem menthetetlen…

A háború tehát elkezdődött. Mert ez háború, amit földért, vízért, élettérért, hitért és életformáért vívnak, mint minden háborút. És a parancsnokok, tisztek, közlegények mellett ott vannak ilyenkor az árulók is. Ha nevesítettük az ellenfeleket, nevesítsük őket is. Kettőt már biztosan ismerünk. Az egyik a brüsszeli koszttól megemberesedett szerencsétlen Ujhelyi, aki csak szimplán ostoba, és azt hiszi, karriert építhet arra, ha a gyengének vélt oroszlánba belerúg. Nem érti a világot, nem gondol tettei következményeire. Niedermüller veszélyesebb, ő tudja, mit akar, ő az ellenség embere. Talán nem is klasszikus áruló, hiszen sosem volt velünk, bár a mezünket nem átallott felvenni. Mindenesetre javasolnám nekik, pillantsanak bele az Egri csillagokba, s merengjenek el Hegedűs hadnagy sorsán.