Mindig következetesen

Az emberi jogok harcos védelmezői nagyon kényesek arra, hogy a magyar miniszterelnök igazi Grál-lovagként védelmezze az emberi jogokat a Föld minden zugában. Vagyis mindig mérlegelje, ha egy külföldi államférfival tárgyal, vajon annak az országnak a jogrendje megfelel-e a harcos jogvédők által felállított mércének.

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda, Szecsődi Balázs

Ezért ha Orbán Viktor a kínai elnökkel találkozik, akkor természetesen Tibet ügyét kellene szem előtt tartania, és nem üzletelnie ezekkel a ferde szeműekkel. Ha Putyinnal fut össze, akkor a fenyegető oroszországi diktatúra miatt kellene aggódnia. Természetesen Erdogannal, aki tízezreket börtönzött be a puccs miatt – meg egyébként is – szóba sem volna szabad állnia.

Ilyenkor a harcos jogvédők megfeledkeznek arról, hogy ők maguk tartják Orbánt egy aprócska állam jelentéktelen kormányfőjének, akitől indokolatlan lenne elvárni világpolitikai gesztusokat. Azt is figyelmen kívül hagyják, hogy eszményképeik közül Macron vagy Merkel is rendszeresen tárgyal Putyinnal, Erdogan pedig éppen Berlin után érkezett Budapestre.

Véleményem szerint azonban egy ország – akár kicsi, akár nagy – ne szóljon bele más szuverén országok belügyeibe. Mi se szeretjük, ha beleszólnak a miénkbe (holmi Sargentini-jelentésekkel), és nekünk sincs okunk rá, hogy saját gazdasági-politikai érdekeinken kívül más motivációink legyenek az adott féllel szemben. Egyetlen kivétel van, amikor egy másik állam belügyeibe jogunk és kötelességünk van beleszólni. Ha abban az országban magyar kisebbség él, akikkel rosszul bánnak, akiknek nem adják meg az őket megillető jogokat.

Vagyis például Ukrajna esetében joga és kötelessége a magyar kormánynak minden elkövetni, hogy jobb belátásra bírja vagy kényszerítse a kijevi kormányt. Ilyenkor élni kell minden eszközzel (akár a NATO-csatlakozás blokkolása), amellyel rábírható Ukrajna a kárpátaljai magyarság érdekeinek tiszteletben tartására.

Érdekes módon a hazai jogvédők, akik példát statuáltatnának Putyinnal, Erdogannal, azeri, kínai és egyéb elnökökkel, beavatkoznának más országok számunkra érdektelen belügyeibe, nos ezek a jogvédők siránkoznak, hogy mit játsszuk az eszünket a nagy Ukrajnával szemben, miért zsaroljuk Kijevet, szerepet tévesztünk, stb. Parlamenti pártok tagjai (például a „körmös Bauer” fa tövében maradt almája) egyenesen az ukránok mellé állnak ez ügyben.

Nehéz másként értelmezni ezt a jelenséget, mint magyarellenes gesztust, és nagy önfegyelem kell hozzá, hogy az ilyen viselkedést ne nevezzük hazaárulásnak. (Nincs is ekkora önfegyelmünk.)