Kutyából nem lesz szalonna

1987-88-ban egyetemi előfelvettként Lentiben voltam katona. Az egyik este szokatlanul felpezsdült a laktanya máskor oly álmosító unalma; rendőrök érkeztek, magas rangú tisztek rohangáltak izgatottan.Nem az olasz hegyivadászok támadtak meg minket, amire pedig minden percben számítani lehetett a politikai tisztek előadásai alapján, hanem egy katonát kerestek, K. Aladárt, aki a gyanú szerint brutálisan bántalmazott majd megölt egy helybéli, tizenegy éves kislányt. Én nem ismertem őt személyesen, egy másik zászlóaljnál szolgált, a mi egységünket azért érintette mégis a dolog, mert az egyik bölcsész évfolyamtársamat, akinek a vezetékneve megegyezett a gyilkoséval, kis híján elvitték.

K. Aladár (igazából tudom a teljes nevét is, de a hírekben mindig így szerepel, és Isten őrizz, hogy valami sajtópert kapjunk a nyakunkba, csak mert leírom), szóval K. Aladár sorsát nyomon követtem leszerelés után is, bár a rendszerváltás izgalma sok egyebet tartogatott. Végül halálra ítélték, ami megnyugtató kifejletnek tűnt.

Igen ám, de ekkor már erősen zörgettünk Európa kapuján, és a halálos ítéletet a Nyugat nem nézte jó szemmel. (Természetesen csak a bűnözők kivégzését helytelenítik, mert az ártatlanokét – abortusz, eutanázia – kifejezetten támogatják.) K. Aladár lett az utolsó ember Magyarországon, akit halálra ítéltek, de már nem végezték ki, elnöki kegyelmet kapott.

Húsz évet töltött börtönben, 2008-ban szabadult, s most ismét bekerült a hírekbe: Szombathelyen megtámadott egy trafikost, gázpisztollyal rá is lőtt, de szerencsére nem ölte meg. 

Játsszunk el azonban a gondolattal, hogy ha neadjisten az áldozat meghal – vagy ha bármely tizenegy év körüli lányhoz támad kedve ismét Aladárnak, ami ugyanúgy végződik, mint a ’88-as eset –, ki a felelős ezért?

Elsősorban természetesen az elkövető. De vajon a kegyelmet adó köztársasági elnök, a bűnözők jogaira oly kényes Európa mekkora részt vállal belőle? Joga van-e elvenni a közösségnek egy ember életét? De vajon joga van-e más életeket kockáztatni? A berlini karácsonyi vásárba belehajtó terrorista éppen úgy a szolgálatok kezében volt már, mint a brüsszeli merénylők közül többen.

Történtek próbálkozások (még népszavazási kezdeményezés is) a halálbüntetés visszaállítása érdekében. A vitát erről komolyan soha nem folytatta le sem a társadalom, sem a politika. Én sem kívánok állást foglalni, belátom, hogy ez szinte feloldhatatlan dilemma.

Mindenesetre, ha sor kerül a vitára, a sok érv között K. Aladár esete egy lábjegyzetet mindenképpen megérdemel.