A héten érkezett egy nem túl váratlan, ám ennek ellenére azonnali vérnyomásemelőként ható hír, amely – némi képzavarral élve – még a kopaszt is heves hajtépésre készteti: Franciaország olyan új intézkedést helyezett kilátásba, melynek értelmében az „apa” és az „anya” megnevezést „szülő 1”-re és „szülő 2”-re változtatják. 

Fotó: Africa Studio/shutterstock.com

Az utóbbi időben egyáltalán nem példa nélküli ez a genderizmus tintájával átitatott rendelkezés, hiszen a németeknél nemrég hivatalosan is bevezették a harmadik nemet. Nyugat-Európában trenddé vált az őrület, a kérdés pedig ott motoszkál valamennyi józan ítélőképességű ember fejében: vajon meddig mehet még el az LMBTQ-lobbi?

Tavaly augusztusban robbant a hír, miszerint a Merkel-kormány javaslatot nyújt be a parlamentnek a harmadik nem törvénybe iktatására – a német alkotmánybíróság korábbi határozata alapján ugyanis kötelező hivatalossá tenni a diverz, vagyis a vegyes nemi identitást. Végül decemberben a Bundestag elfogadta ennek jogszabályi keretekben való rögzítését. A rendelkezés idén január 1-jétől érvényes – ez év elejétől tehát Németországban boldog-boldogtalan bemehet a hivatalokba, hogy kérje interszexuálisként való elismerését. 

A köztisztviselők kezdetben sokat bíbelődtek a dokumentumok átírásával, hiszen az eddigiektől eltérően új rubrikát kell megadni valamennyi személyes iratnál, ha az egyszeri állampolgár egyik reggel olyan hirtelen ébredne fel álmából, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány. A papírok módosításában rejlő bürokratikus nehézségek még tovább fokozzák a helyzet tragikomikus mivoltát.

Közismert, hogy a német média csaknem egésze a politikai korrektség lángjának őrzője. Ezen szerepet komolyan véve közölt a Rundfunk Berlin-Brandenburg című lap egy érzékenyítő cikket az ügy kapcsán, amelyben olyan embereket is megszólaltattak, akik – elmondásuk szerint – a harmadik nemhez sorolják magukat, hiszen nem tudják magukat férfiként vagy nőként meghatározni.

A médiatérben működtetett genderpropaganda a XXI. századi liberális népnevelés egyik alappillére lett. A nyugati országokban a „haladó” szemlélet terjesztése mindennapi rutinná vált, a kollektív agymosás eszközét használva pedig éppen most ágyaznak meg a nyílt társadalom disztópikus borzalmának.

Németország szomszédja és kebelbarátja, Franciaország a baráti versengés jegyében nemigen akart lemaradni a genderpárti intézkedések meghozatalában – Macron vezetésével rögvest új szintre emelték a nemek semlegesítésének identitáspolitikai nonszenszét az „anya” és „apa” kifejezések eltörlésével. A hét első felében tett bejelentés értelmében a francia osztálynaplókba ezentúl „szülő 1” és „szülő 2” kerül, az ország közoktatási intézményeiben tanulóknak pedig ehhez a megszólításhoz kell tartaniuk magukat az iskolák falain belül.

Európa a fordított logika földrészévé avanzsált: amíg a deviancia tort ül, a természetellenes gondolkodás pedig a züllöttség kétes dicsőségében lubickol, addig a hagyományos, konzervatív értékek mentén szemlélődő emberekre különféle billogok kerülnek: visszamaradott, kirekesztő, homofób, avagy transzfób (igen, jól látja a kedves Olvasó, ma már ez az igencsak hiánypótló kifejezés is használatos egyes körökben). Ha tehát az ember álláspontja nem vág egybe a mainstream narratívákkal, válogatott megbélyegzésekre számíthat. A tendenciákat látván komoly veszély fenyegeti az európai gondolatszabadságot.

Aki a normalitás vasútállomásán felszáll a gendervonatra, szembesülnie kell azzal, hogy nem tud retúrjegyet váltani – nincs visszaút, a transzmozdony nagy sebességgel zakatol a nihilizmus légüres terébe. A rajta utazók az LMBTQ-lobbi mantráival áltatják magukat, bebeszélik, hogy úgy vannak rendben a dolgok, ha elfogadják a nemváltogatást önnön életükben. Zavaros gondolataikat azonban nem képesek rendezni, rossz érzetük idővel pánikká formálódik, majd végül kétségbeesett menekülési vágy lesz úrrá rajtuk. Azonnal ki akarnak szállni a szerelvényből. Ám hiába jajgatnak, kínlódnak – a masiniszta többé már nem fékezi le a vonatot.