Unalmas munkanapok

„Sem a matematikában, sem az életben nem jöhet ki értékes dolog komoly munka befektetése nélkül.” (Bollobás Béla) 

Történt, hogy az agg Görgei Artúr tábornok egy verőfényes márciusi reggelen felkelt, lemosta arcáról az éj mákonyát, majd megigazgatta dús arcszőrzetét és reggelit készített magának. Kolbászos rántottát, három tojásból. Aztán vegyészkedett kicsit a laboratóriumában, majd kiment a kertbe, és elkezdte felgereblyézni az őszről maradt avart. Dolgos, munkás nap volt ez. Mégsem erre a napra emlékezünk vele kapcsolatban. Mert a dolgos napok legtöbbször unalmasak.

Fotó: MTI, archív

Látványmunka – munkalátvány

Ezzel szemben az ellenzék tevékenysége cseppet sem unalmas. Például elmennek egy gyár elé, tiltakozni a rengeteg túlóra ellen, mire kiderül, hogy a gyár dolgozói nem is túlóráznak rengeteget. Aztán bemennének a gyárba, s az illetékes engedélyt is ad erre két embernek. Mire ők azt mondják, jó, de ők öten mennének be. Így hát kívül rekednek. Előtte, utána, közben mindenféle ostobaságokat írnak mindenféle transzparensekre. Láthatóan sem a saját anyanyelvüket, sem a rájuk szavazó választók politikai nyelvét nem beszélve. Mi több, saját szimpatizánsaikat is lenézik, far-hát kommandósoknak csúfolják, lépten-nyomon leszólják őket. Ahogy a saját országukat is. 

Egyszóval a munka látszatát keltik. Teljesen jellemzően, amolyan posztkádári romantikával. Mint tudott, a szocializmus idején a munka nemcsak jog, de kötelesség is volt. Így a kötelező foglalkoztatást látszat-munkahelyek, látszat-munkakörök kialakításával érték el. Amire elég lett volna három ember, arra volt vagy nyolc. Amire egyáltalán semmi szükség nem volt, na, arra a posztra is akadt valaki. Így érte el a rendszer, hogy a valaha dolgos magyar pont a munkahelyén ne fogja meg a munka végét. Helyette alig várta, hogy lecsengjen a nyolc óra, és mehessen fusizni, vagy a háztáji gazdaságban megtermelni a plusz javakra valót. 

Fusiellenzék

Nincs ez máshogyan az ellenzékkel sem. Mivel parlamenti munkájukat szemmel láthatóan egyáltalán nem végzik el (újabban már meg sem jelennek munkahelyükön, vagy ha igen, obstrukció céljából), így valahonnan máshonnan kell megteremteniük azokat a javakat, melyek segítségével parádés módon élősködhetnek a köz nyakán. 

Adódik a kérdés, hogy honnan teremtik akkor elő az ehhez szükséges tőkét? S a választ meg is találjuk, ha a cui prodest elvét követve kutakodunk. Bizony, nincs más szcenárió, mint hogy ellenzékünk semmittevését, obstrukciós performanszait, húszfős kormánybuktató tüntetéseit és az egyéb ilyen butaságokat azok pénzelik, akiknek érdekük a magyar kormányzati munka ellehetetlenítése. Ebbe a csapatba pedig beletartozik az Európai Bizottság alelnöke éppúgy, mint az a svéd miniszter, aki a családvédelmi programcsomagot fajnemesítésként próbálta beállítani. 

Igen, az európai, bevándorláspárti liberális komintern célkeresztjében vagyunk. Igen, tudjuk, hogy ott vagyunk. S azt is, hogy nem most kerültünk oda.

Ostoba ellenség

Így áll össze a hazai ellenzék és az uniós migránssimogató banda egyetlen nagy ellenséggé. Méghozzá… ostoba ellenséggé. Mert Darwin óta tudjuk, hogy nem az marad fenn, aki nagyobb, erősebb, szaporább. Hanem az, aki a legjobban alkalmazkodik. Az alkalmazkodásnak pedig vannak olyan formális elemei, amelyek megértéséhez a nagyfokú altruizmus éppúgy szükségeltetik, mint a józan ítélőképesség. Például annak belátása, hogy a fentebb említett családvédelmi programcsomag nem azt célozza meg, hogy mi, magyarok néhány emberöltő múlva másfél milliárdan legyünk, s fél Európát benépesítsük. Hanem „csupán” arra ad lehetőséget, hogy a mostani állapotokat feljebb tornászva egy egészséges status quót teremtsünk társadalmi berendezkedésünknek.

Ahogyan azt sem nehéz ép elmével felfogni, hogy nemzetünk soha (ismétlem, soha) nem volt befogadásellenes. De önálló kormányzásai alatt mindig (ismétlem, mindig) maga szabta meg, hogy mely idegent enged a polgárává válni. S ezen önálló kormányzások alatt haszonlesőknek, politikai kalandoroknak, na meg pláne nyíltsisakos országvesztőknek csak ideig-óráig volt maradásuk. Ezekben az időszakokban nem kellett külön elmagyarázni a népnek, hogy aki ide jön, annak kell alkalmazkodnia hozzánk, és nem fordítva. Ahogyan a gyepűinket őrzők is tiszteletet és megbecsülést kaptak, amiért a rossz szándékkal beszivárogni akarókat visszaverték.

***

Óriásit téved az, aki úgy vélekedik, hogy a kormányzat fő tevékenysége a „sorosozás” vagy a plakátháborúk megvívása. Ezek mind-mind amolyan muszáj dolgok. Fontosak ugyan, de nem a legfontosabbak. Persze némelyek szemében látványosabbak, mint a falusi csok bevezetése, az adózás egyszerűsítése vagy a gyermekvállalás támogatása. Hiszen a jó dolog, ha adják, már a második napon azt az érzetet kelti, hogy ez jár. Hogy ez mindig is lehetett volna. Na, ebből állnak azok a bizonyos dolgos munkanapok. Az effajta alanyi jogon járó jó dolgok megteremtéséből. Minden más olyan kötelező rossz, ami a lehetséges még rosszabbat igyekszik távol tartani a gyepűktől.