Veszélyes zöldségek

A holland Baloldali Zöldek februári kongresszusukon elfogadtak egy olyan határozatot, amely Izrael bojkottjára szólít fel. Hollandia politikai tényezői közül elsőként lépte ezt meg a Judith Sargentinit is sorai között tudó szélsőbaloldali párt. Ám akad egy apró bökkenő a történetben: a kérdés, hogy vajon miként összeegyeztethető az, hogy a zsidókért (látszólag) rendkívüli módon aggódók most Izrael ellen agitálnak?

Fotó: demokrata.hu

Sargentiniék állásfoglalása szerint „a BDS egy legitim eszköz a palesztinok megsegítésére az igazságért való harcukban”. A zöldpárt határozott arról is, hogy ezentúl minden olyan törekvést megakadályoznak, amivel kriminalizálni akarják a BDS mozgalmat.

De mi is az a BDS mozgalom?

Izrael 1948-as megalakulását követően a palesztinok és az arab országok fellépést sürgettek a zsidó állam ellen, az anticionizmus tehát már a kezdetekkor része lett a politikai iszlám ideológiájának. Évtizedek múltán végül mozgalommá érett az akarat: 2005-ben megalakult a BDS, mely mozaikszó a bojkottot, a befektetések felfüggesztését és a szankciók alkalmazását takarja. Célja az Izrael elleni, gazdasági és kulturális térben történő hadviselés. Tevékenységük azonban nem pusztán a palesztinok vélt vagy valós sérelmeinek hangoztatására terjed ki – leplezetlen szándékuk a zsidó állam delegitimációja, és végső soron teljes megszüntetése.

Az utóbbi években az Európai Unió vezető szintjein felerősödtek az Izrael-kritikus hangok. Ebben minden bizonnyal nagy szerepet játszott a BDS aknamunkája, no és persze ez ügyben nem elhanyagolható az Európába importált milliónyi muszlim bevándorló hitbéli szempontrendszere sem. A legutóbbi holland eset egyértelmű irányt mutat a zsidókhoz való viszonyulás jövőbeni alakulását illetően.

Úgy tűnik, a posztmodern antiszemitizmus a szélsőbaloldal sajátja lett, és az extremista Zöldek, valamint a hasonszőrű európai pártok mára átvették a zsidógyűlölet stafétáját a szélsőjobboldaltól.

A kérdéskör azonban messze túlmutat még azon az éles politikatörténeti fordulaton is, amelyet a holland ökopárt eszközölt. Hiszen van annak egy diszkrét bája, hogy a magyar kormány nem létező antiszemitizmusa miatt kongatja a polkorrektség vészharangjait az a Judith Sargentini, akinek a politikai közössége a zsidó–palesztin konfliktust egyoldalúan, ez utóbbi szemszögéből szemlélő kezdeményezéshez csatlakozik, amelynek nem titkolt célja a zsidó nemzetállam térdre kényszerítése. Az eset kapcsán fennálló ellentmondás feloldhatatlannak tűnik, azonban ez a kétszínűség nem jelent különösebb problémát a szélsőbalos formáció és politikusai számára. 

A félrenézés az európai elit sportágává nőtte ki magát – ha a PC-szekértolók szélsőséges üzelmeiről van szó, valamiért a gyűlölet és a kirekesztés ellen mindig harcosan fellépő brüsszeli vezetés mély csöndbe burkolózik. A mór megtette kötelességét: Sargentini az EU jelenlegi működését kritizáló Magyarország ellen elkészítette a liberális direktívák és a vágyvezérelt gondolkodás mentén összetákolt jelentését. Innentől már nem számít, hogy a tevékenysége összhangban van-e az általa hangoztatott értékekkel – elvtelen politikusok elvtelen játszmái folynak ma az európai balliberális körökben.

Az ügy szimbolizálja az uniós politikum végtelen romlottságát. Bort iszik, vizet prédikál: a Junckerek, Timmermansok, Sargentinik bármit megtehetnek (és meg is tesznek), ha pillanatnyi politikai érdekük úgy kívánja, ezzel akár szembeköpve korábbi önmagukat. Végső céljuk a közeljövőre nézve bizonytalan hatalmi pozícióik bebiztosítása. Azonban van egy pont, amikortól az embereket már nem lehet teljesen hülyének nézni. 

Májusban kiderül, hogy a választók a valamennyi identitástól és meggyőződéstől semleges erőket választják, vagy a család kisközösségét és a nemzet egységét egyaránt erősíteni kívánó, értékelvű pártok mellett teszik le a voksukat. 

A mérkőzés még nem lejátszott, a tét pedig nagyobb, mint valaha. Itt az idő, hogy kiálljunk a jövőért: ha élhető Európát szeretnénk örökíteni a következő generációkra, egy jó döntést hozva hozzájárulhatunk a változáshoz. Így esély nyílhat arra is, hogy az Európai Unió azt a formáját mutassa, amilyen idealisztikusnak a magyar társadalom a 2004-es belépés előtt látta.