Három vidéki helyszín után Budapesten is nyílt olyan vendéglátóhely, ahol szinte kizárólag fogyatékos embereket alkalmaznak. Egy ilyen kávézó segítséget nyújt nekik abban, hogy magabiztosabbak legyenek, kapcsolatokat teremtsenek a többségi társadalommal, az ép emberek pedig megismerhetik ezt a világot. Egészen más itt a hangulat, sokkal oldottabb, barátibb, akár egy klubban.

A Nem Adom Fel Cafe&Bar valóban közösségi tér – ahogy az a létrehozóinak is célja volt –, a vendégek közül sokan ismerik egymást, ismerik a felszolgálókat is, de ha nem, akkor is mind úgy érzik: otthon vannak, összetartoznak, ezért fesztelenebb a hangulat. A berendezés is klubszerű, sok a kanapé, a fotel, a bútorok különbözőek, de ez adja a hely báját. Elég nagy helyiségről van szó, bőven van zsongás, zsibongás, sőt egy kerekesszékes srác előkapott egy gitárt is, amikor ott jártunk. Nem lehet nem észrevenni, hogy az emberek folyton egymáshoz érnek, amikor összefutnak egy ismerőssel, végigsimítanak a másik karján, hátán. Csupa mosoly, csupa ölelés minden. Kézzelfogható az optimizmus, a „nemadomfel” életérzés.

– 2008 óta vagyok ebben a közegben, és ennyi szeretetet, bókot, kedvességet sehol máshol nem kaptam. Szerintem ez azért van, mert náluk nincsenek olyan gátak, mint az ép embereknél, nem tartják annyira a távolságot. Egy értelmi sérült pedig különösen őszinte, megmondja neked a frankót, ha szeret téged, de ha gondja van veled, azt is rögtön megtudod – meséli mosolyogva Györke Nóra, a kávézót üzemeltető Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet vezetője. Annak idején egy színitanodából került a NEMADOMFEL Együttes tánckarába, mint ép ember, majd azt vette észre, hogy minden szabad idejét ebben a közegben tölti, és egyre inkább belefolyik az ügyeikbe. A szimpátia elhivatottsággá alakult.

„Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok,
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk,
amikor nevetünk.”
(Dante)

A főleg értelmileg és látásban akadályozott előadókból álló zenekar 2004-ben kezdett az utcán zenélni, és idővel akkora sikereik lettek, hogy meglett a szükséges tőke a létre tudták hozni a Nem Adom Fel Alapítványt. Az együttesben jelen van az a profi zenei színvonal is, aminek révén felléphettek többek között a Deák Bill Blues Banddel, a Quimby zenekarral, Lovasi Andrással. Emellett pedig különleges stílusukkal, őszinte lelkesedésükkel mindenhol nagy sikert aratnak, most például Lengyelországban vannak turnén.

Az alapítvány adta át a kávézó számára a mintegy 420 négyzetméteres helyiséget a Magdolna utca sarkán, és segített az itt dolgozók felkészítésében is. Tagjai ugyanis sokéves tapasztalattal rendelkeznek arról, miként lehet megváltozott munkaképességű emberekkel kommunikálni, tanulni, dolgozni. A Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet pedig a céges hátteret biztosítja az üzemeltetéshez. Az ingatlan felújításához a forrást a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal adta, a hely üzemeltetéséhez szükséges eszközöket, berendezéseket a „Kézbe vesszük a sorsunkat! Sérült emberek a társadalomért” elnevezésű TÁMOP-pályázat keretében szerezték be. Ezenkívül szakmai segítséget nyújtott számukra a COSTA Coffee Hungary üzletlánc, a Fröccs terasz és a szekszárdi Ízlelő étterem, utóbbi szintén fogyatékkal élőket alkalmaz. Vidéken egyébként ilyen vendéglátóhely még Miskolcon a Batyu-Téka és Székesfehérváron a Hatpöttyös.

A neheze viszont csak utána következett, mivel ki kellett válogatni a sok jelentkezőből 24 mozgás-, látás-, hallássérült embert, illetve értelmileg akadályozott fiatalt. Elsősorban azt nézték: ki miben jó, merthogy vannak, akik kiválóan reagálnak a váratlan helyzetekre, őket alkalmazták például a felszolgálóként. A kerekesszékesek is ide tartoznak, mivel csak ebben a térben tudnak kényelmesen mozogni. Mások, akik például bírják a monotonabb munkát, a konyhára kerültek szendvicseket készíteni. A sikeres kiválasztást követően 3 hónapos képzés következett, és a szakmai gyakorlatok mellett szituációs feladatokat is végeztek velük arra az esetre, ha például egyszerre 20-30 vendég özönlik be, vagy az egyik vendég problémásabb.

Január 27-én nyílt meg a kávézó, azóta sokszor volt telt ház, persze számos riporter, újságíró, blogíró kereste fel a helyet az elején, de előfordult az is, hogy egy tanár elhozott egy egész gimnáziumi osztályt. Az üzemeltetők pedig már távolabbra tekintenek: az egyik legfontosabb céljuk a több lábon állás. Ezért szeretnék beindítani a meleg étkeztetést és az ételkiszállítást, később pedig olyan kulturális programokat szervezni, ami idecsalogatja az embereket. Az üzletvezető örülne, ha a jövőben más cégek, szervezetek is tartanának itt konferenciákat, rendezvényeket.

Nóra szerint ezenkívül nélkülözhetetlen, hogy a fogyatékkal élő fiatalok kellő önbizalmat szerezzenek az önállóságra, és idővel kilépjenek a nyílt munkaerőpiacra. Nem egyszerű ez, sokuknak ugyanis a kávézó élete első munkahelye. De az üzemeltetők szeretnének újabb és újabb fogyatékkal élők számára lehetőségeket biztosítani. Mindez óriási felelősség, ugyanakkor hatalmas siker is egyben. A Down-szindrómások kommunikációja valóban jobb lett azáltal, hogy idegen emberekkel beszélgetnek, a váratlan helyzetek megoldása pedig szintén fejleszti a személyiségüket. Javulnak a manuális képességeik is a felszolgálói munka során.

– Nagyon kell koncentrálni, ezért sokkal összeszedettebb vagyok – meséli nekünk Demeter Mónika, az értelmi fogyatékkal élő, 28 éves felszolgálólány. – Eleinte nagyon nehéz volt. Például mindig mosolyogni kell, akkor is ha jó, akkor is, ha rossz hírt kapunk. De sokat humorizálhatok a munkatársaimmal, nem vagyok egyedül. És ha bajt csináltam, odamehetek a főnökhöz megkérdezni, most mi legyen, nem fog haragudni.

A Down-szindrómás Szalai Anna pedig arról számol be, hogy „felnőttebbnek” érzi magát a felszolgálói munkától. A vendégek eligazításában is részt vesz, egyébként korábban dolgozott már rokonoknál a pult mögött is, csapolt sört, főzött kávét. Ezen a munkahelyen a legjobban a közösséget szereti, azt mondja, ez a harmadik otthona – a lakás és a napközi után –, és nagyon büszke a főnökeire, hogy összehozták ezt a kávézót. Az első fizetésének különösen örült, egy okostelefonra szeretné költeni, de a hosszú távú terve a további zenetanulás. Van ugyanis egy dzsembéje (az afrikai mande népek tradicionális ütőhangszere), ezen szeretne professzionálisabban zenélni, egyébként művészetterápiás foglalkozásokon mentorként is tevékenykedik.

Az autista, 31 éves Podani Zoltán pedig szintén felszolgáló, ő korábban irodai munkát is végzett, illetve kertészként dolgozott.

– Kicsit izgultam, hogy fog menni, de szerencsére emiatt most már nem aggódom. Volt, hogy rossz helyre vittem a forró csokit, akkor mérges voltam – mondja nekünk. Albérletben lakik, és legnagyobb vágya, hogy anyagilag függetlenedjen a szüleitől, bár tisztában van vele: ez még egy ilyen munkalehetőséggel is nehéz lesz.

A felszolgálókat a középkorú Kosztka Attila tanította be, és többek között ő is segíti, felügyeli napi szinten a munkájukat. Negyven évig dolgozott a szakmában, amikor neuropátiás cukorbetegség miatt megváltozott munkaképességű lett. Mint mondja, könnyebb volta a dolga, mint amire számított, mert nem feltétlenül maga a munka okoz nehézséget az értelmi fogyatékkal élők számára: előfordul, hogy valaki tökéletesen megcsinál mindent, amit kell, de amikor bejön, megkérdezi, hol az öltöző.

Vannak olyan munkatársak is a Nem Adom Fel Caféban, akik hiába élnek fogyatékkal, mégis úgy érezzük, teljesek, sőt, teljesebbek, mint sok ép ember. Ilyen például a látássérült Zsuzsi, a 27 éves cukrász, ő süti a Nemadomfel-muffinokat (fahéjas-mandulásak), de a hely kommunikációs és marketinges ügyeinek intézése, valamint a rendezvényszervezés is a feladatai közé tartozik. 19 éves korában, egy neurológiai betegség miatt lett látássérült. Gyönyörű, igazi vagány lány, egy nagyon kedves labrador vakvezető kutyával, Ginnel az oldalán. Érdekes tetoválásai vannak: az egyik karján Dante Oly furcsák vagyunk mi emberek című költeménye olvasható.

– Ez is egyfajta lázadás a vaksággal szemben, egy kis sztrájk. De már hozzászoktam ahhoz, hogy gyakran megváltozik a helyzetem. Ilyenkor egyszerűen megyek tovább – mesél nekünk a múltjáról az egyébként immunhiánnyal, számos allergiával is küzdő lány. – Itt végre hasznosnak érzem magam. Számunkra is fontos ez az érzés, csak kicsit nehezebb elérnünk. Ma már tudom magam cukrászként és marketingesként is definiálni, nemcsak úgy, hogy „Zsuzsi, a látássérült, a beteg, a problémás”. Ezenkívül ez a kávézó egy biztonságos közeg, mégis rengeteg élményt biztosít számomra. Elsősorban azonban azért tartom nagyon jó kezdeményezésnek, mert itt megmutathatjuk: ha lehetőséget biztosítanak számunkra, a jég hátán is megélünk.

Fehérváry Krisztina, Takó Szabolcs