Majd úgyis bebizonyosodik, hogy nem mások ellenében jöttünk létre, és ugyanúgy a magyar kultúrát kívánjuk szolgálni, csak más módszerekkel – mondja Orbán János Dénes, a már megalakulásakor politikai viták kereszttüzébe került Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ötletgazdája, irodalmi-szakmai vezetője.

– „Tehetségvadászatot indít a kormány” – szólt az első hír a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. megalakulása kapcsán. Ez pontosan mit jelent: honnan, mely művészeti ágakból vadásszák ezeket a tehetsé­geket?

– Terveink szerint a szervezet több művészeti projektnek biztosít majd jogi és adminisztrációs hátteret. Az irodalmi – az Előretolt Helyőrség Íróakadémia – tehát csak az első projekt, szeretnénk képzőművészeti, zenei, előadó-művészeti képzést is indítani, mi több, legifjabb feltalálóknak is lehetőséget biztosítani a jövőben. Mint azt intézményünk neve is mutatja, a teljes Kárpát-medencéből merítenénk, ez lenne a „vadászterület”. Azért a pályakezdőket céloztuk meg, mert az indulás egy karrier legnehezebb szakasza, nagyon sok tehetség ilyenkor adja föl; ebben szerepet játszhatnak a kezdeti kudarcok, de szociális gondok is. Ráadásul a tehetség nem feltétlenül jár együtt önérvényesítési képességekkel, fontos, hogy ebben segítsük őket, mint ahogy az is, hogy mindenkinek megadjuk a lehetőséget, még ha a legeldugottabb tanyán is él.


– Az említett Előretolt Helyőrség Íróakadémia a híres kolozsvári Előretolt Helyőrség irodalmi-művészeti alkotóműhely szellemiségét – aminek ön az egyik vezéralakja – viszi tovább. Pontosan mit jelent ez, milyen kritériumoknak kell megfelelni az ide jelentkezőknek, és milyenfajta pluszt kapnak az akadémia elvégzése által?

– Az Előretolt Helyőrség rendkívül haladó, paradigmaváltó szellemiséget képviselt. Modern, szabad szájú, polgárpukkasztó volt, ugyanakkor a hagyományokat is tiszteletben tartotta, és nem fordult szembe az előző írónemzedékekkel. De nemcsak mint irodalmi mozgalom volt érdekes, hanem a logisztikája szempontjából is: nem kizárólag támogatásokból tartottuk fenn magunkat, valóságos holdingot alakítottunk ki, melynek üzleti része is volt az egyesületin, alapítványin kívül. Kulturális központként működött az irodalmi kávéházunk, volt könyvkiadónk, közel annyit termeltünk, mint amennyi vissza nem térítendő támogatást kaptunk. Hangsúlyt fektettünk a közönségre: nemcsak a nagyvárosokra, a vidékre is, azaz nem csupán a szakmai kritériumoknak tettünk eleget, hanem az olvasói igényeknek is. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ugyanígy bárki előtt nyitott, aki tehetséges, nem kívánunk senki elképzeléseibe beavatkozni, de lehetőségként fölajánljuk ezt az utat: a közönségépítést, a pragmatizmust, azt, hogy az alkotó ne csak az állam sült galambját várja, hanem a nálunk is megszerzett tudását kamatoztatva, segítsen magán, ahol csak lehet.


– A különféle írást vagy kreatív írást fejlesztő, tanító iskolák, tanfolyamok létjogosultságában ugyanakkor sokan kételkednek, valaki vagy tud írni, vagy nem alapon. Mit lehet egyáltalán elsajátítani a hasonló műhelyekben?

– Rengeteg mindent. Van egy kissé patetikus, de érvényesnek ható mondásom: az isteni szikrát meg kell rakni a tudás hasábfáival ahhoz, hogy máglya legyen belőle. Nemcsak a tehetség mérvadó tehát, hanem a mesterségbeli tudás is. Az pedig elsajátítható, megtanulható. Ha jó irányítóid vannak, nyilván sokkal hamarabb, mintha autodidakta vagy. Nagyon fontos, főképp a mai, pénzcentrikus világban a pragmatizmus is. Sokan feladják az írói pályát, mert íróként nehéz megélni. De szerkesztőként, kulturális újságíróként, művelődésszervezőként tisztes mellékjövedelmekre lehet szert tenni. Mi ilyen jellegű képzést is biztosítunk. És van még egy nagyon fontos vonatkozása az ügynek: ha tagja vagy egy műhelynek, egy közösségnek, az stimulál az alkotásban, ugyanakkor a műveidnek van egy komoly szűrője is: társaid építő kritikája.


– Ösztöndíjrendszert is rendeltek mindehhez. Kik és mire pályázhatnak pontosan, és ami a közvéleményt talán a legjobban érdekli: kik és milyen szempontok alapján bírálják el ezeket a pályázatokat?

– Az egyik lényeges újítás az, hogy nem egyéves, hanem hároméves anyagi támogatásról van szó, és olyan összegekről, melyek teljes vagy szinte teljes megélhetést biztosítanak. Az egyéves ösztöndíj ugyanis jól fog, de nem elegendő; három jó esztendő viszont, amikor csak a tanulásra és az alkotásra kell koncentrálnod, megváltoztathatja az életedet. Most két kategóriában írtunk ki pályázatot, húsz pályakezdő és tíz haladó író nyerhet felvételt. Az utóbbiakból mentorokat akarunk képezni, a leendő tanári kart, akik a mostani oktatóknak segédkeznek, majd egy adott idő után átveszik a helyünket. Jelenleg, rajtam kívül, öt leszerződtetett oktatónk van, ők bírálják el a pályázatokat, kilétükről, életrajzukról, szövegmutatványaikról a szervezet honlapján informálódhatnak. Alapcsapatnak olyan, már a derékhadhoz tartozó író-szerkesztő-irodalomszervezőket hívtunk meg, akik rendkívül jártasak a fiatal irodalom ügyeiben. Zömük a Helyőrségnél indult, ismerik annak rendszerét és logikáját, de már több éve Magyarországon tevékenykednek, elismert tagjai a szakmának. A pályázat elbírálása után még egyszer fölmérjük a nyertesek tudásszintjét, elbeszélgetünk velük, és igényeik szerint, közös megegyezéssel meghívunk még öt-hat oktatót.


– Még csak most kezd beindulni a történet, de már számtalan támadás érte önöket. Sokak szerint egyáltalán nincs szükség egy újabb tehetségkutató, -gondozó irodalmi szervezetre, „állami írókeltetőre”, ehelyett a már régóta meglévőkbe (FISZ, JAK) kellene több pénzt invesztálni, nem „elszívni előlük még jobban a levegőt”. Mennyire jogos ez a félelem?

– Igen, politikai ügy is lett belőle, mint mindenből ebben a megosztott országban. Holott nem a kulturális alapoktól vontak el pénzt: mi teljesen más forrásból kaptuk, és nem befolyásoljuk a többi intézmény támogatottságát. A támadók nem értették meg, vagy nem akarták megérteni, hogy ez egy más, egy gazdasági alapokra helyezett intézmény, nem pedig szakmai szervezet vagy egyesület. Egy kft.-nek pedig más lehetőségei vannak, mások a forrásaink. Mi nemcsak vissza nem térítendő támogatásokból fogunk élni, hanem termelni is fogunk, vagyis ez egyfajta befektetés az állam részéről. Azt sem akarták megérteni, hogy ez nem egy irodalmi intézmény, hanem összművészeti, azaz összetévesztették az intézményt az egyik projektjével. De hát ez ilyen, erre lehetett számítani, sajnos a magyar irodalmi szakma szegénységi bizonyítványa ez a marakodás egy olyan összeg fölött, mely egyetlen sikerkönyv bevétele… Majd úgyis bebizonyosodik, hogy nem mások ellenében jöttünk létre, és ugyanúgy a magyar kultúrát kívánjuk szolgálni, csak más módszerekkel.


– Önt személyében is támadták, többek közt Szőcs Gézával ápolt jó kapcsolata miatt, vagy hogy elárulta az „irodalmi fenegyerekségét” azzal, hogy a Magyar Idők rovatvezetője, „irodalmi kormánykedvenc” lett. Krusovszky Dénes például egyenesen bojkottra szólította fel az írókat és kiadókat a „területfoglalás” miatt. Pontosan mi ellen is szólna ez a bojkott, és csitultak-e az elmúlt hetekben a kedélyek?

– Igen, megvoltak a karaktergyilkossági kísérletek. Ilyenkor az a szokás ugyebár, hogy azok az újságírók, akiknek van gyomruk az ilyesmihez, nekifekszenek a Google-nak, elkezdenek kotorászni a célszemély múltjában, és próbálják úgy manipulálni az információkat, meg olyan összefüggéseket „gyártani”, hogy minél rosszabb fényt vetítsenek rá. Az ilyesminek nem kell jelentőséget tulajdonítani, mit is mondjak: sokkal kínosabb lett volna, ha a szóban forgó fórumok megdicsérnek… Ha valaki szerint például bűn az, hogy én a Magyar Idők kulturális rovatát vezetem, azzal nincs mit kezdeni. Krusovszky Dénes valóban bojkottra szólította föl a szakmát, és bevallom, ennek őszintén örülök. Így legalább azok, akik ebből a szakmai ügyből politikai hisztériát csinálnak, eleve elzárkóznak tőlünk. Elválik az ocsú a búzától, és így ez az egész épp a depolitizálásnak kedvez. A háborgásokat amúgy nem igazán követem, nem lehet mindenkinek megfelelni, nem is akarok. Eleve másképp látjuk a dolgokat, és úgysem fogjuk meggyőzni egymást.


– A Magyar Narancs Orbán János Dénes és a szolgalelkűség művészete című, januári végi cikkéből idézünk: „OJD ugyanis lefegyverzően nyíltan beszél arról, hogy az irodalmi szervezetek támogatása nem szakmai szempontok szerint alakul, hanem politikai funkcionáriusok személyes jóindulatától függ, és ezért az íróknak az ő kedvüket kell keresniük.” Ez nem éppen ellentéte a művészetnek tulajdonított szabadsággal, és teszi az aktuális hatalom kiszolgálóivá a művészeket?

– Egy dolog a művészi szabadság, és más dolog a kultúrdiplomácia. Költőként nem kötök kompromisszumokat, és a feltétlen szabadság militáns híve vagyok. Költőként hangoztatni szoktam, hogy a politikusokkal ellentétben a mi mandátumunk nem négy évre, hanem egy életre, vagy akár az öröklétre szól. Kultúrdiplomataként viszont az volt a feladatom, és most is az, hogy anyagi forrásokat biztosítsak az általam vezetett intézményeknek. Ilyenkor nem érzelmi alapon állok hozzá, hanem a diplomácia szabályai szerint. A diplomata pedig nem a konfliktusokat keresi, hanem a megoldásokat. Több mint két évtizede végzem ezt a feladatot, közben mind Magyarországon, mind Romániában jöttek-mentek a kormányok, de az általam vezetett intézmények mindig, nagyjából egyenletesen, elboldogultak. Akik ezt a hatalomhoz való dörgölőzésként értelmezik, tévednek, mert a hatalmak nem szoktak felejteni, és a szervilis embereknek is csak négyéves mandátumuk van. Nem sikerült volna ez annyi időn keresztül, ha nem tudtunk volna megkerülhetetlen minőséget és eredményeket fölmutatni. Egyébként meg azt gondolom, a hatalom és a művészet kapcsolata túl van lihegve. Oda jutottunk, hogy ha valaki elfogad egy állami kitüntetést, vagy belép egy olyan szakmai szervezetbe, melyről azt állítják, hogy az éppen soros kormánnyal szimpatizál, egyből szervilisnek, rendszerhűnek titulálják. Ha a kormány nem tüntet ki egy arra érdemes, de köztudottan ellenzéki írót, az a baj. Ha ki akarja tüntetni, akkor meg akarja vásárolni. Ha az illető elfogadja, lefeküdt a hatalomnak. Ha visszautasítja, akkor egyesek hősként ünneplik, mások azzal vádolják, hogy politikai ügyet csinál egy szakmai ügyből, mert díjat elfogadni nem biztos, hogy politika, de visszautasítani egészen biztos, hogy az. És így tovább. Szerintem ez az egész lassan már az infantilizmusig süllyed, és egyre feleslegesebb erről vitatkozni.


– Visszatérve a Tehetséggondozóra: százötven milliós tőkével indulnak, amit a Nemzeti Vagyonkezelő bocsát a rendelkezésükre. Később mecénásokra számítanak, életszerű a hosszú távú működésben reménykedni egy, a magyar kultúrában szinte alig jelen lévő mecénási rendszer nélkül?

– Arról, hogy a mecénási rendszer olyan, amilyen, nemcsak a vállalkozók tehetnek, hanem a művészek is. Az államnak elvileg kötelessége a kultúrát támogatni, egy tehetős magánszemélynek nem. Vagy meggyőzöd, vagy nem. Előfordul ugyan, hogy egyikük-másikuk lehidal valamelyik művedtől és önként fölajánlja a támogatását, de ez igen ritka. Általában meg kell keresni és meg kell győzni őket. Ez is a kultúrdiplomata egyik feladata. De a művész urak ezt gyakran méltóságukon alulinak érzik, vagy csak kényelmesek, és nem veszik a fáradságot, hogy megtegyék: jobban szeretnek panaszkodni, mint küzdeni. Nekünk Erdélyben sikerült megmozgatni a magánmecenatúrát is, reméljük, itt is fog ez működni. De még inkább számítunk sikeres uniós pályázatokra. És rendszeres bevételre könyveladásból, médiaprodukciókból, fizetős irodalmi estekből. Persze ettől még naivitás lenne azt hinni, hogy egy fiatal irodalmi projekt önfenntartóvá tud válni. Rendszeres állami támogatás nélkül esélyünk sem lenne, de nem mindegy, hogy száz százalékban kell támogatni egy projektet, vagy az kitermeli költségeinek legalább 15-25 százalékát. Amennyiben viszont megvalósul a képzőművészeti és a zenei projekt is, ott sokkal nagyobb bevételre számíthatunk. Reálisnak tűnik, hogy több projekt esetében a Tehetséggondozó egy idő után legalább egyharmadát kitermelje a költségeinek, és így a teher egy részét levegye az állam válláról. Ez a hozzáállás nyerte el a politikusok, jogászok, közgazdászok tetszését is: érthető módon szimpatikusabbak az olyan projektek, melyek nem csak a vissza nem térítendő támogatásokra alapoznak.

Farkas Anita