Erkölcsi kötelességünk történelmi emléket állítani arról, mi történt 1944 és 1990 között Magyarországon – mondta a Demokratának Soós Viktor Attila történész, az egy éve alakult Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja, akivel az ügynökkérdésről, a pártállam és az egyház kapcsolatáról, valamint arról is beszélgettünk, miért nem ünnepelhetjük április negyedikét felszabadulásként.

– Egy évvel ezelőtti megalakulásukkor sokan azt várták, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága rendezi az ügynöklisták ügyét, később viszont elhangzott olyan nyilatkozat, hogy nem ezért jött létre a testület. Foglalkoznak az ügynökkérdéssel?

– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága az 1944. december 21. és 1990 májusa közötti időszak történelmével foglalkozik, s ennek nyilván része az állambiztonság tevékenysége is, így természetesen nem fogjuk kikerülni az ügynökkérdést sem. Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy nincsenek olyan hivatalos ügynöklisták, amelyeket valamilyen szervtől megkaphatnánk és vizsgálni tudnánk, ehelyett az fordulhat elő, hogy egy-egy ügy, téma feltárásánál előkerülnek ügynökök, beszervezők, tartótisztek. Hangsúlyozom azonban, hogy nem szeretnénk ügynökbizottságként szerepelni, ennél szélesebb és színesebb a tevékenységünk.

– Van egy általánosan elterjedt nézet, hogy egyrészt a rendszerváltozás előtti egy-két évben, másrészt a rendszerváltozás után, mondjuk 1994 és 1998 között gondosan átválogatták és részben megsemmisítették az ügynökdossziékat, így azoknak, akik akkoriban közel voltak a tűzhöz, nincs félnivalójuk. Ennek van valóságalapja?

– Tény, hogy 1989–90 fordulóján jelentős iratmegsemmisítés zajlott. Nyilván addig is előfordult, hogy például előkészítési iratokat, vagy később érdektelenné váló dokumentumokat megfelelő jegyzőkönyvezés mellett megsemmisítettek, de szisztematikus és sokszor dokumentálatlan megsemmisítésre csak akkor került sor, amikor már látszott, hogy vélhetően nem marad fenn a diktatórikus rendszer. Ez persze nagy fájdalom, hiszen nehezíti a kutatást, ugyanakkor így sincs minden veszve, hiszen nagyon ritka, hogy valakiről minden nyom eltűnt. A saját kutatásaim során is előfordult, hogy egy ügynök „klasszikus” dossziéja, beszervezési iratai nem voltak meg, viszont az általa megfigyelt személyek iratanyagaiban megtaláltam a jelentéseit.

– Az átlagembereket leginkább a hármas főcsoportfőnökség érintette, ennek a tevékenységéről is esett a legtöbb szó az elmúlt két és fél évtizedben. Összesen hány embert szerveztek be?

– Statisztikákat maga az állambiztonság is készített, azonban önmagukban ezek a számok nem mutatják meg azt, hogy például a hármas főcsoportfőnökség milyen hatásfokkal, milyen módszerekkel dolgozott, mennyire befolyásolta nem csupán az ország, de az egyes emberek életét is. Másrészt nem szabad csak az állambiztonságot kiragadni, hiszen az nem önállóan működött, hanem folyamatosan kapcsolatban volt más szervekkel, a belügytől kezdve a gazdaság és a kultúra területéig, legális és fedett vonalon is. S nem csupán beszervezett ügynökök dolgoztak, folyamatos jelentési kötelezettséggel, hanem szinte mindenhol ott voltak a megbízható emberek, az állami vállalatoknál, vagy például az egyházban is, akiket időnként felkerestek, felhívtak, s úgy szereztek tőlük információkat, hogy ennek semmilyen hivatalos, írásos nyoma nem maradt. Sok esetben ezek az emberek, akik látszólag semmilyen kapcsolatban nem voltak az állambiztonsággal vagy akár a párttal, sokkal többet tudtak ártani az általuk megosztott információkkal, mint mondjuk a pszichikai nyomással, börtönnel, kínzásokkal megtört, kényszerből, s nem önszántukból aláíró III/III-asok.

– Bár az ügynökök jó része máig ismeretlen, talán ennél is nagyobb baj, hogy 1990 után a diktatórikus rendszer fenntartóinak többsége sem felelt tetteiért, például Biszku Béla is csak jó két évtized késéssel állt bíróság elé. Cél-e, hogy a munkájuk nyomán büntetőeljárások induljanak?

– Nyilvánvaló, hogy ha kutatásaink nyomán olyan személyre bukkanunk, akinél bizonyítható valamilyen emberellenes bűncselekmény, tehát felelősségre vonható, akkor megtesszük a szükséges lépéseket. Ugyanakkor sokkal fontosabbnak tartom, hogy erkölcsi kárpótlást nyújtsunk az áldozatoknak. Lényeges például, hogy részletesen feldolgozzuk, mit jelentett a Gulag, a recski munkatábor, vagy akár a váci börtön, s ezen adatokat a széles nyilvánosság elé tárjuk, hogy ne lehessen elbagatellizálni ezeket a bűnöket. Vagy fontos megvizsgálni és az emberekkel megismertetni, mit is követtek el mondjuk az ÁVH-s, belügyi tisztek, még akkor is, ha sem a bűnöket elkövetők, sem az áldozatok nem élnek. Röviden szólva: erkölcsi kötelességünk történelmi emléket állítani arról, mi is történt 1944 és 1990 között Magyarországon. Feladatunk bemutatni a tényleges hatalmat gyakorlók körét, tevékenységüket, különösen az állampárt vezetőire fókuszálva.

– A pártállami diktatúra működésének rendszerszintű feltárása, emlékezetének megőrzése, ezzel kapcsolatban a közgondolkodás formálása a Nemzeti Emlékezet Bizottságának feladata, mondta Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke a közelmúltban az MTI-nek. Mivel közeleg április negyedike, időszerű a kérdés, mennyire egységes a történészszakma 1945 kapcsán: felszabadulás vagy megszállás?

– Mindig lesznek olyan kérdések, amelyekben nincs egység a történészek között, nemcsak a XX. század, hanem jóval korábbi események kapcsán is. Ami 1945-ről a személyes álláspontomat illeti: elfogadom, hogy egy izraelita vallású, zsidó származású ember, aki megszenvedte a nyilas időszakot, a náci megszállást, 1945. április negyedikét felszabadulásként élte meg, hiszen kijöhetett a gettóból, vagy hazajöhetett Auschwitzból, bár akár tovább is vihették a Gulagra, mert ez is előfordult. Ugyanakkor az érem másik oldala az, hogy miközben ezeket az embereket megmenekítették egy szörnyű helyzetből, 1945-től megindult Magyarország igába hajtása, Szovjetunió általi megtörése. Tehát ha ott megállt volna a történet, hogy elzavarják innen a németeket, felszabadítják a gettókat, s azután hagyják ezt az országot élni, akkor felszabadulás lett volna. Viszont azt láthatjuk, már 1944 végétől, hogy ezt a harcot olyan rémtettek követik tömegesen, mint a fiatal lányok, asszonyok megbecstelenítése, lopások, fosztogatások, az ország ipari vagyonának elhurcolása. Még erre is mondhatnánk, hogy ez nem szovjet sajátosság, hanem egy háború velejárója, ám az is bizonyítható, hogy 1945-től szovjet segítséggel folyamatosan épül ki az egypárti diktatúra. Vagyis nem az volt a cél, hogy az ország szabadon, demokratikus rendszerben élhessen, hanem az, hogy az egyik elnyomó rendszert egy másik váltsa fel.

– Hogyan zajlott az átmeneti, 1945 és 1948 közötti időszak?

– Nagyon tudatos, szisztematikus építkezést láthatunk. Nem csupán az állambiztonságba, de a közigazgatás lényegében minden szervébe elhelyezték a megbízható embereket, akár egy miniszter mellé titkárságvezetőnek, osztályvezetőnek vagy más fontos pozícióba. És hiába nyert 1945-ben toronymagasan, majd lett kormányzó erő 1947-ben is a Kisgazdapárt, ha egészen járási szintig mindent elleptek a kommunista bizalmi emberek, akik blokkolták a kormányzati döntések végrehajtását, vagy gátolták mondjuk egy balesetnek látszó gyilkosság nyomozását. Emellett folyamatosan figyelték az állami vezetőket éppúgy, mint az egyházi személyeket, gyűjtötték azokat az információkat, amiket később fel lehet használni. A politikai rendőrség nem csak ’48-tól, hanem már 1945–46-tól a kommunisták kezében volt.

– Csak látszat volt a többpárti rendszer?

– Nem feltételezem, hogy a Kisgazdapárt vagy a Nemzeti Parasztpárt ne hitt volna a demokráciában, inkább naivak voltak, hittek az adott szóban, az írásos megállapodásokban, miközben a kommunisták tudatosan építették ki a saját hálózatukat.

– Sokan úgy ítélik meg a kommunizmust, mintha csak a 80-as évek, a „puha diktatúra”, a „legvidámabb barakk időszaka” létezett volna. Hogyan lehet elérni, hogy a bűnök, rémtettek is széles körben ismertek legyenek?

– Ez nagyon fontos területe a munkánknak, s ennek során olyan eszközöket is érdemes használnunk, amelyek ma még talán szokatlanok, nem terjedtek el a történészszakmában. Például háromdimenziós, élethű animációkon keresztül be lehet mutatni a munkatáborokat, börtönöket. Nyilván a körülményeket nem lehet százszázalékosan visszaadni, de érzékeltetni lehet, hogyan is néztek ki ezek a helyszínek, s ez teljesen más, mint ha csak alaprajzokat, egy-egy homályos fotót tudunk megmutatni. A bizottság egyik tagjának, Bank Barbarának vannak is erre vonatkozó, kiváló példái. A kérdésben szereplő felvetéssel egyébként maximálisan egyetértek: lényegesek a szaktudományos munkák, de legalább ennyire fontos a szélesebb közvélemény számára is emészthető módon eljuttatni az információkat. Az első hivatalos utunk a lengyel társintézményünkhöz vezetett, ott azt láttuk, hogy hihetetlenül profin élnek például a játék eszközével. Táblás társasjátékoktól kezdve a memóriajátékokig számos olyan ötletük van, ami itt is használható lenne.

– Ön kiemelten foglalkozik egyháztörténettel. Az elnyomó hatalom hogyan próbálta kontroll alatt tartani az egyházakat?

– Nem túlzás, a pártállam által az egyik leginkább nyomon követett, üldözött területnek az egyházak számítottak. Ez persze nem véletlen, hiszen a különböző felekezetek rengeteg embert értek el, így nagyon nagy befolyásuk volt, s veszélyesnek érezték a működésüket. Éppen ezért nagyon kiterjedt ügynökhálózat is foglalkozott az egyházakkal. Ám az ügynököknek csak egy része volt egyházi személy, pap, lelkész, szerzetes, más, felekezethez tartozó személy. Nagyon sokan voltak olyan civilek, akik az adott egyházhoz tartozónak vallották magukat, részt vettek a liturgikus eseményeken, hogy így szerezzenek információt. Amikor azonban a statisztika szerint egyházi ügynökökről beszélünk, utóbbiakat is beleszámoljuk. A másik, amit meg kell említeni, az az Állami Egyházügyi Hivatal és a Belügyminisztérium szerveinek szoros együttműködése, 1951-től egészen 1989-ig. Előbbi feladata az egyházak ellenőrzése, a papok, lelkészek fizetésének intézése, tehát úgymond a törvényességi, gazdasági felügyelet, ugyanakkor azt is látjuk, hogy folyamatos volt a kapcsolattartás az állambiztonsággal. Magam az Állami Egyházügyi Hivatal nagyságrendileg háromszáznegyven dolgozója közül nagyjából harminc olyan embert tudtam beazonosítani, aki hivatali működése előtt, alatt vagy után a belügynek dolgozott. Említhetnénk példaként az együttműködésre az 1961-es perhullámot is. Ekkorra már majdnem lezajlottak az 1956-ot követő megtorló eljárások, hiszen 1966-ban is ítéltek el embert az ’56-os forradalomért, de az államnak újabb és újabb ügyekre volt szüksége, hogy bizonyítsa hatalmát. Ebben az időben nagyon sok egyházi,vagy valamelyik felekezettel kapcsolatban álló világi személyt tartóztattak le és fogtak perbe, de voltak olyanok is, akiket sehogyan sem sikerült belevonni valamelyik eljárásba. Bizonyítható, hogy többük kapcsán a belügy arra kérte az egyházügyi hivatalt, érje el a püspököknél, hogy az érintetteket vonják ki az egyházkormányzati pozíciójukból, függesszék fel őket, vagy helyezzék át egy olyan helyre, ahol kevésbé tudnak ártani. A pártállam tehát különböző módszerekkel folyamatosan figyelte, s ha kellett, befolyásolta a történelmi egyházak működését.

– Az, hogy a XX. századi diktatúrákról, sőt általában a múlt századi történelemről szóló viták ma is átpolitizáltak, mennyire hátráltatja a bizottság munkáját?

– Nyilván jó lenne kivonni ezeket a kérdéseket a politikai vitákból, de naivitás lenne azt feltételezni, hogy ez rövid távon sikerülhet. Ez azonban nem olyan nagy baj, ha van konstruktív párbeszéd is, s nem csupán ideológiai harcokat vívunk, hanem tényeket, adatokat s ezekből levont következtetéseket ütköztetünk. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a diktatúra sokáig eltitkolt részleteit minél többen megismerjék, mert így a vitáknak is sokkal több értelmük van.

Bándy Péter