Ordító közhely, hogy a magyar nem böcsüli saját értékeit. Még a magát hazafinak, nemzetinek tartó, giliszta mellét döngető szájtépönc sem. Nemcsak a ma már bátran szidott Rákosi- és Kádár-korszakban, hanem ma sem. Sőt az értékmentőket, érték föltárókat éppenséggel nemzeti oldalról érik bunyenkó támadások, sanda lejárató suttogások. De az sem sokkal szívderítőbb, ha merő tudatlanságból, félműveltségből, téveszméktől vezéreltetve elhallgatják a magyar nép világra szóló teljesítményeit. Ezekről és a magyar nemzet piros-fehér-zöld sunyancairól készülgető, egy-két év múlva megjelenő visszaemlékezéseimben név szerint írok majd, most csak annyit, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a Magvető politikailag valóban kínos múltú kommunistából magyar érzelművé vált igazgatója kifejezetten arra törekedett, hogy a magyar szellem múltbéli értékeit napvilágra hozza, s minden ilyennémű törekvést támogatott – a pártközpont torzonc seggnyaloncai ellenében. Vállalva az ezzel járó ódiumot, amit megkap halála után még harminc évvel is a múlt lapítoncaitól.

Az értékmentés volt a Magyar Hírmondó több mint ötven kötetének a szerepe – amit elhallgatnak –, s ebben jelent meg Verantius Faustus Machinae novae és más művei című munkája, a maga nemében páratlan nemzeti érték.

Miért gyövök én mostan ezzel elő? Mert Pécsett volt egy nemzetközi jelentőségű Leonardo da Vinci-kiállítás, amelyben a zseniális festő és polihisztor (akinek valószínűleg magyar anyja lehetett) technikai találmányait sorakoztatta föl. Gyanítom (nem láttam), hogy ejtőernyőjét is bemutatták. Amit angol szakirodalomból ismerek: kúpszerű, ügyetlen kivitelű szerkezet, de első a világon. Látatlanban fogadom, hogy az 1616-ban Velencében publikált magyar ejtőernyőt meg sem említette a kiállítás. Holott a magyar változat őrületes módon a ma legkorszerűbb paplanernyőt formázza! (Ha ott volt a Leonardo-kiállításon, bocsánat, de ha nem…) Ám, hát mitől is magyar Verantius (Verancsics) Faustus?

Nagybátyja és mentora Verancsics Antal, vagyis Antonius Verantius, magyar főpap, magyar diplomata és magyar történetíró, tervbe vette Magyarország történetének a megírását. Egri püspök, esztergomi érsek, sőt királyi helytartó. Faustus csanádi püspök pedig veszprémi várkapitány volt, s tények bizonyítják, hogy noha kötődött Itáliához, hazájának Magyarországot tekintette, felelősséget és szeretetet érzett iránta. A pápánál „lobbizott” a török által nyomorgatott Magyarországért. Persze azt is tudnunk kell, hogy a kor szellemének megfelelően, humanistaként elsajátította az itáliai kultúrát is, de mégiscsak csanádi püspökként (Faustus Verantius Episcopus Csanadijként jegyezte írásait Velencében is) és veszprémi várkapitányként írta és jelentette meg munkáit. A Machinae novae technikai ötletei humanista módon több nyelven, latinul, olaszul, franciául, spanyolul, németül írattak (származásilag egyik nációhoz sem volt köze), de hát Széchenyi István is németül írta gyilkos Habsburg-ellenes, magyart védő szatíráit. Ugyan ki vonná kétségbe ezért magyarságát?