Az idén egy magyar cipészmester lett Európa legjobbja, miután a hat különdíjból hármat hozott haza a wiesbadeni Kézműves Cipőkészítők Európai Bajnokságáról. A harmadik generációs cipésszel, Kovács Attilával arról beszélgettünk, hogy minden bőrbe belelátja a cipőt.

– A verseny negyvenéves történetében ön a legeredményesebb. Mi a titka?

– Ezt a versenyt úgy kell elképzelni, mint a pálinka- vagy borversenyt. Különböző szempontok szerint pontozzák a munkákat, és egy bizonyos összpontszám fölött bronz-, ezüst-, illetve aranyérmet nyer az adott cipő. Az idén tizenkilenc aranyérmes munka volt, és ezek közül választották ki a hat legjobbat, ezek a különdíjas pályaművek. Édesapám 1998 óta vesz részt ezeken a versenyeken, ő összesen két különdíjban részesült. Én 2007-ben jelentkeztem először, akkor egy ezüst- és egy bronzéremmel jöttem haza, valamint sok-sok tapasztalattal. 2010-ben már kaptam egy különdíjat a legjobb női cipő kategóriájában, 2013-ban a legjobb női és a legjobb férficipő különdíját hoztam el, az idén pedig mind a három aranyérmes munkám különdíjas lett. Talán az lehet a siker titka, hogy saját indíttatású ötleteket valósítok meg, és az ízlésem a jelek szerint találkozott a zsűri és a nagyközönség ízlésével.


– Mit figyelnek elsősorban a bírák?

– Többek között azt, milyen kézműves technológiát választott a mester, és azt hogyan kivitelezte. Hozott-e újdonságot a szakmába, volt-e különleges ötlete, és az felfedezhető-e a cipőn a nem szakmabeli közönség számára. Továbbá azt is pontozzák, mekkora az összhang, nem túl hangsúlyos-e egy részlet, beleillik-e minden az alapkoncepcióba.


– Nem kifejezetten igyekszik megfelelni a zsűri igényeinek, a saját feje után megy. Például sokszor visz a munkáiba valamilyen magyar motívumot, népművészeti elemet, egy esetben konkrétan a magyar címert ábrázolta a cipő talpán. Miért?

– Nemcsak a szakmán belüli tradíciót szeretem megjeleníteni, hanem a nemzeti hagyományokat is. Kifejezni a munkámon keresztül, honnan érkeztem. 2010-ben például életfamotívummal díszítettem a különdíjat nyert cipőt, 2013-ban pedig többek közt egy részben újragondolt kalotaszegi csizmával indultam. Ez egy nagyon díszes viselet, írtam hozzá kísérő szöveget, hogy értsék, az adott megoldásoknak mi az oka. Ez a munka akkor bronzérmes lett.


– A műhelyében kiállított egyik különdíjas női cipő igen szuggesztív darab, gyönyörű vonalvezetése, vörös színe van, kecses, mégis erős, és tüskék díszítik.

– Ez részben félig nyers rájabőrből készült, ez adja a különlegességét. A rájabőrt ebben a formában nem lehet kapni, mert a kiálló, fogszerű csontképződményt, ami végigfut a rája hátán, lecsiszolják a gyárak. Eredetileg kardok markolatához használták, mert nagyon érdes a felülete, tehát akkor sem csúszik, ha a használó tenyere izzad, vagy rácsorog a vér. Hozzájutottam egy félig nyers, félig kikészített darabhoz, amelyen még a tüskék is teljesen eredeti állapotukban megmaradtak. Magát a bőrt pirosra festettem, a tüskéket fehéren hagytam, és úgy illesztettem a magas sarkú cipőre, hogy az orrán hosszában végigfusson, illetve a gerincén is, hátul. Az anyag inspirált. Néha szembejönnek ilyen lehetőségek, és én gyönyörűnek találom a természet alkotta felületeket, ezért a maguk pőreségében, egyszerűségében akarom felhasználni őket. Mindig szerettem így közelíteni az anyagokhoz, belelátni a cipőt, mint ahogy a szobrász közelít a kőhöz, amiben el van rejtve a szobor, csak ki kell bontani. A zsűri nagyon értékeli az ilyen ötleteket, hiszen a nagy többség biztosan használhatatlannak minősítette volna ezt a bőrdarabot. Ezenkívül a sarkat nem rátettem erre a cipőre, hanem belülről alakítottam ki, amit nehezebb megvalósítani, ám sokkal szebb a végeredmény. Egyébként a rájabőr simára csiszolva is gyönyörű. Ha például egy ilyen, feketére festett cipőn végighúzom az ujjam, olyan az árnyékok játéka, mintha mozogna a felület. Egy másik, korábbi nyertes férficipőm esetében például a nílusi krokodilbőr farokrésze inspirált. Ezen is van egy felálló, fogas rész, csak sokkal nagyobb, le szokták vágni, és például övet készítenek belőle. Lelapítva applikáltam rá díszként a cipőre, ezt még senki nem használta ilyen módon. Egy másik alkalommal békabőrrel dolgoztam, amiből szintén nem szoktak cipőt készíteni, mert nagyon kicsi, így nehéz szépen összeállítani egy felsőrészt a több kisebb darabból. Pedig nagyon érdekes a mintázata. Ez a cipő is aranyérmes és különdíjas lett, öt óriásvarangy bőréből készült. Az idén nyertem a pirarucu hal bőréből varrt cipővel is, ennek óriási pikkelyei vannak, ami félcipőben nem mutat jól, ezért készült belőle rövid szárú férficsizma. Bordó színben, fekete szíjakkal, hogy férfias legyen a színe ellenére is. Az ilyen jellegű összhangot is értékelik a bajnokságon.


– A másik nyertes férficipő nagyon egyszerűnek, letisztultnak tűnik, de azért, ebben is van valami rafinéria?

– Itt az volt a cél, hogy egy darab bőrből készítsem el a cipő felső részét, sehol ne toldjam meg, sehol ne legyen varrás. Ezt nagyon nehéz megvalósítani gyűrődés és ránc nélkül, hiszen egy sík anyagot kell egy háromdimenziós tárgyra húzni. Ehhez az ötlethez természetesen nagyon letisztult forma illik, önmagában kell szépnek lennie, díszek nélkül. Ezért a bélést is a fonákján varrtam hozzá, csak annak a kézi varrásnak a nyoma látható a cipőn, amivel összedolgoztam a talpat és a felsőrészt. Viszont a talpára faragtam a történelmi Magyarország címerét.


– Itt van egy gyönyörű női cipő, őszi falevelekből összerakva.

– Ennek az ötletgazdája a feleségem, ő a múzsám, nagyon szereti a cipőket. Két évvel ezelőtt álmodta meg ezt a hangulatot, akkor egy rövid szárú bokacipőt és egy hosszú szárú csizmát készítettem neki. Mindkettő felsőrésze levelet formázó bőrdarabokból készült, csak az egyik vörös juharfa leveleiből, a másik zöld tölgyfalevelekből. A versenyre kicsit továbbgondoltam az előbbit, a színei gazdagabbak, változatosabbak lettek.


– Kézműves technológiával, egy évig tartó cserzéssel, növényi anyagokkal kikészített bőrökkel dolgozik.

– Az ilyen anyagokból, igényesen elkészített cipők több évtizedre szólnak, a csizmák pedig akár egy életre. Hiszek a tartós fogyasztási cikkekben. Mindig egyéni megrendelésre dolgozunk, az üzletünkben kiállított darabokból lehet adott méretben, színben kérni, akár kisebb-nagyobb változtatással is. Az emberek többsége azonban nem igényel évtizedekre szóló cipőket, ez például a karbantartáson is látszik, nem jellemző a minőségi cipőkrém vagy a sámfa használata.


– Ezért készít elsősorban férficipőket?

– Egyrészt a női divat nagyon gyorsan és alapvetően változik, ami azt jelenti, hogy újra és újra le kell cserélni a kaptafákat. Ez a tömeggyártásban rendben van, ahol egy kaptafára készül több ezer cipő, a kézműves technológiák esetében azonban a kevés párszám miatt a befektetés nem térül meg, illetve aránytalanul sokba kerül. Másrészt azon a szemléletmódon szeretnék változtatni, hogy a férfiak általában egycipősek, azt hordják, ameddig teljesen le nem amortizálódik. Lehetőleg csak barnát és feketét. Szeretném, ha ez megváltozna, jó lenne, ha igényesebbek lennénk mi, férfiak.


– A hobbija a szakmája, szó szerint, miután szabadidejében a történelmi Magyarország régióinak csizmáit készíti. Miért fogott ebbe?

– Tanulok belőle. Egy néptáncos barátom folyamatosan hozta hozzám foltozni a csizmáját, úgy gondoltam, nem illik hozzá egy ilyen toldozott-foldozott darab, neki varrtam az elsőt. Közben kezdtem el tanulmányozni, illetve rekonstruálni az egyes régiók viseletét, és népi iparművészként folyamatosan zsűriztetem az alkotásaimat.


– Magyarország korábban a cipőkészítés terén jelentős szerepet töltött be. Minek köszönhető ez?

– Mindig is élen jártunk a kézművességben, ezen belül pedig nagy hangsúlyt kaptak a bőrrel kapcsolatos foglalkozások. Az 1500-as évektől maradtak fent adatok a céhrendszerről, ezek szerint az ország teljes területén a céhek több mint negyven százaléka foglalkozott bőrrel és lábbelivel. A vargák, a csizmadiák és a tímárok tartoztak ebbe a körbe, ők készítettek csizmát, bocskort, csereztek bőröket. Mivel ezek a tevékenységek hosszú időbe kerültek, viszont lábbelire mindenkinek szüksége volt, sok ilyen mester akadt. Például az emberek többsége két pár csizmával rendelkezett, egy ünnepivel és egy dolgossal. A magyar készítők pedig nemzetközi viszonylatban ügyesnek, leleményesnek számítottak. Magának a cipészmesterségnek elsősorban angol, francia és német gyökerei vannak, hiszen mi sokáig csizmát viseltünk. Nyugati hatásra kezdtünk cipőket készíteni, majd jött az iparosodás, de hozzánk kicsit később ért el, ezért tovább maradt fent a kézművesség. Így voltak nekünk sokáig elismert mesterembereink. Most már sorvad ez a szegmens, de még mindig jól állunk a világ más pontjaihoz képest.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata


– Küzd azért, hogy újra oktassák a cipészmesterséget Magyarországon. Sikerült célt érnie?

– Nem igazán. Egy-két hazai gyártó tart saját képzést, és pár éve itt, Miskolcon próbáltuk újraszervezni az iskolát, de nagyon kevés a jelentkező. Sajnos a gyerekek már nem akarnak kézművesszakmákat választani.


– Eredetileg ön sem akarta folytatni a családi hagyományt.

– Igen, állatorvos akartam lenni. Elvégeztem a technikumot, de rájöttem, hogy nem ez az, amire szükségem van. A mesterség alapjait édesapámtól tanultam, sok mindent pedig magam kísérleteztem ki. Ha kérdésem volt, hozzá bármikor fordulhattam. A szemléletmódot, a munkához való hozzáállást, a szakma szeretetét is tőle kaptam. Amikor együtt dolgoztunk, fiatalként nyilván sok mindenben más, frissebb volt a látásmódom, a két világ találkozásából különleges cipők születtek.


– Debrecenben éltek. Miért költözött Miskolcra?

– Apámnak hatalmas tudása van, óriási név a cipészmesterek között, és rájöttem, ha mellette maradok, mindig az árnyékában leszek. A pálya elején jó, ha valaki terelget az úton, de egy idő után túl kényelmes lesz ez a mankó, visszatart a fejlődésben. Amikor eljöttem, rákényszerültem az önálló gondolkodásra és arra, hogy sokkal jobb legyek. Ez a munkaszeretet persze rengeteg áldozatot követel a családomtól, sokszor érzik a hiányomat. De itt van a következő generáció, hét és tizenkét évesek, és fennhangon állítják, ők lesznek a következő cipészmesterek a családban. Elkísértek a díjátadó ünnepségre is, Wallauba, és büszkén emelték a magasba a serlegeket. Remélem, ez a pillanat nekik is olyan maradandó lesz, mint nekem.

Fehérváry Krisztina