A halálbüntetés létjogosultságával kapcsolatos jogelméleti, filozófiai, erkölcsi és büntetőjog-tudományi viták végigkísérték az emberiség történetét, a téma ma is ellentéteket szül az ellenzők és támogatók közt. Orbán Viktor miniszterelnök ezzel kapcsolatos, nemrégiben tett kijelentése csak az egyik ok, ami miatt érdemes áttekinteni e büntetési mód egyetemes és hazai történetét. A másik, hogy bár Európában gyakorlatilag megszűnt a halálbüntetés, a világ országainak többségében, köztük több fejlett, nyugati jogrendszerben továbbra is elfogadott büntetőjogi szankciónak számít.

A halálbüntetés intézménye egyidős a joggal: az ókortól fogva a legtöbb társadalom alkalmazta ezt a büntetési formát, és vannak országok, ahol ma is kiszabható. A vétkes életének kioltása eredetileg nem is büntetés volt, hanem az isteneknek bemutatott áldozat. Az ilyenfajta „kivégzéseket” főként a túlvilág megbékítése érdekében hajtották végre. A halálbüntetés intézményesülésének közvetlen oka az volt, hogy az ókori államok uralkodói rájöttek, hatalmukat csak akkor képesek megszilárdítani, ha az emberek kezéből kiveszik a sérelmek megbosszulásának jogát. A legkorábbi írásos bizonyíték a halálbüntetés törvénybe iktatásáról a Krisztus előtti XVIII. század Babilonjából származik. A város királya, Hammurapi híres törvényoszlopán rögzítette az Ószövetségből eredő talióelvet: szemet szemért, fogat fogért.

Hogy korábban mi számított főbenjáró bűnnek, kultúránként változott, a XVIII. századi Angliában például annak is meg kellett halnia, aki megrongálta a londoni Westminster hidat. Általánosságban azonban elmondható, hogy az életellenes bűncselekményeket, a vagyon és az uralkodó elleni bűntetteket, a nemi és az erkölcsi jellegű, valamint a vallás elleni bűnöket, a hazaárulást és az okkultizmus bizonyos formáit mindenütt halállal torolták meg, mégpedig válogatottan kegyetlen módokon, az elrettentés céljából legtöbbször nézőközönség előtt, egészen az újkor közepéig.

Az ókor és a középkor kifejezetten ötletgazdag időszaknak számított a kivégzési módokat illetően. Elterjedt módszer volt a megkövezés, megégetés (máglyahalállal a boszorkányokat, az inkvizíció alatt pedig az eretnekeket büntették), a lefejezés, a felnégyelés, a kizsigerelés, a mérgezés, a kerékbetörés, a vízbefojtás, az akasztás, a karóba húzás és a keresztre feszítés. Az extrém lehetőségek tárháza végtelen volt. A „damnatio ad bestiarium” során az elítéltet vadállatok elé vetették, a „rózsakoporsó” alkalmazásánál a vádlottat mérges kígyókkal és rovarokkal együtt élve eltemették, a „vasszűz” használata esetén pedig egy tüskékkel körberakott tákolmányba zárták a bűnöst. A „kínai harang” még a huszadik század elején is bevett módszer volt. Az elítéltet beültették egy harangba, majd addig ütlegelték a vastestet, amíg a delikvens idegrendszere tönkrement, és hallását is elvesztette. Ezután karddal lecsapták a fejét.

Kegyetlen módszer volt a fémbikával való kivégzés is. A kiszemeltet bezárták a tűz fölé helyezett szerkezetbe, ahol élve megsült. A legenda szerint az első áldozat éppen az eszköz feltalálója, a görög bronzöntő, Perillosz volt. Hasonló kínokat élhetett át Simon apostol is, akit lábainál fogva felakasztottak, majd kettéfűrészelték. Kiknek is válhatott volna később a védőszentjévé, ha nem a favágóknak?

Gyökeres változás a halálbüntetés kiszabásának gyakoriságát, valamint módjának kegyetlenségét illetően csak a felvilágosodás idején történt, amikor az emberi élet védendő értékké vált. Ezzel egy időben ugyanakkor megjelentek az újkori kivégzési technikák, legelőször a golyó általi halál, majd később az áramütés és a halálos injekció. A villamosszéket először 1890-ben használták New Yorkban, a buffalói feleséggyilkos, William Kemmler kivégzésére. A méreginjekciót szintén az Egyesült Államokban vezették be először, 1977-ben, és elterjedése a villamosszék eltűnéséhez vezetett.

Az olasz jogtudós, író, publicista Beccaria A bűnökről és büntetésekről című művének hatására az itáliai Toscana volt az első állam, amelynek uralkodója, Lipót 1765-ben megszüntette a halálbüntetés alkalmazását.

Magyarországon Szemere Bertalan, a Batthyány-kormány belügyminisztere, későbbi miniszterelnök volt a halálbüntetés első kritikusa. A politikus idejétmúltnak tartotta ezt a fajta szankciót, helyette „örökfogságot” javasolt, ám ötletét az akkori országgyűlés felsőháza nem fogadta el.

A halálbüntetés kiszabását az első modern büntető törvénykönyvünk, az 1878-as Csemegi-kódex korlátozta; aki a törvény megszületését követően felségsértést vagy gyilkosságot követett el, az tettéért életével fizetett. Ám a magyar büntetéskiszabási gyakorlat e szankció tekintetében visszafogott maradt, 1914-ig alig több mint száz esetben éltek a halálbüntetés alkalmazásának lehetőségével, ebben az időszakban alig volt kivégzés, a halálra ítéltek többsége kegyelmet kapott a királytól. A tendencia az I. világháború alatt változott meg. A kivégzések száma a Tanácsköztársaság idején érte el a csúcspontot, ám a Horthy-korszakban, egészen a II. világháborúig folyamatosan csökkent. 1945 után a halálbüntetés alkalmazásának lehetőségét kiterjesztették, még a politikai, gazdasági és tulajdon elleni bűncselekményekre is kiszabták. Különösen sok halálbüntetés született a koncepciós perekben és az 1956-os forradalmat követő megtorlás során.

Az abolicionizmus folyamata a II. világháború óta globális jelenségnek számít. Az ENSZ 1948-ban elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely kimondja, hogy az élethez való jog feltétel nélküli. A XX. század közepétől kedve a nyugat-európai országok egymás után hagytak fel a halálbüntetés alkalmazásával, noha jogilag nem törölték el azt. Először az NSZK 1949-ben, utolsóként Franciaország 1981-ben. Az egyetlen európai ország, ahol még alkalmazható a halálbüntetés és kivégzéseket továbbra is végrehajtanak, az Fehéroroszország.

Hazánkban végleges fordulatot a rendszerváltás hozott: előbb az Országgyűlés szüntette meg e szankció alkalmazásának a lehetőségét az állam elleni bűncselekmények vonatkozásában, majd az időközben megalakult Alkotmánybíróság nyilvánította alkotmányellenessé ezt a büntetési nemet. Az utolsó kivégzésre 1988. július 14-én került sor, az áldozat Vadász Ernő volt, aki egy férfit brutálisan megkínzott és megölt.

Szencz Dóra

Csökkenő tendencia

2014-ben 58 országban volt alkalmazható, hét országban csak rendkívüli esetekben alkalmazható, 35 országban elviekben ugyan kiróható büntetési mód, de az elmúlt tíz évben nem született ilyen ítélet, és 98 országban egyáltalán nem engedélyezett a halálbüntetés.

2014-ben a világ 55 országában minimum 2466 emberre mondtak ki halálos ítéletet, az évben 22 országban hajtottak végre halálbüntetést minimum 607 esetben. A statisztikai adatok hiányosak, hiszen Kínában, Fehéroroszországban és Vietnámban a kivégzések száma államtitok, és Malajzia, Észak-Korea, Eritrea, Szíria adatai sem megbízhatóak. Az Amnesty International statisztikái ugyan minimum 607 kivégzést említenek a 2014-es évben, de Kínában több ezerre becsülik a kivégzések számát.

Az Egyesült Államok harminckét tagállamában legitim eljárás a halálbüntetés, de mind a halálos ítéletekben, mind a kivégzésekben csökkenő tendenciát tapasztalhatunk. 2014-ben a kivégzések száma az elmúlt húsz év, a halálos ítéletek száma az elmúlt negyven év legalacsonyabbika volt Amerikában.

A kivégzési módszerek országonként változnak. Lefejezés jellemző Szaúd-Arábiában, akasztás például Afganisztánban, Egyiptomban és Iránban, méreginjekció az USA-ban, Kínában és Vietnamban, golyó általi halál szintén Kínában, Észak-Koreában vagy Szomáliában.

2014 decemberében az ENSZ-ben tárgyaltak egy, a halálbüntetés eltörléséről szóló határozatról. Az eltörlést 117 ország támogatta, 38 ország, köztük az Egyesült Államok nemmel szavazott, és 34 nemzet tartózkodott. Két évvel korábban még csak 111 ország támogatta a halálbüntetés eltörlését.

A különböző nemzetközi adatok tehát csökkenő tendenciát mutatnak, az Európai Unióban a halálbüntetés nem engedélyezett, ráadásul a halálbüntetés elleni retorika erőteljes. Mindezek ellenére időről időre felmerül a halálbüntetés visszaállításának kérdése a hazai közéletben. A brutális bűncselekmények újra és újra aktualitást adnak a halálbüntetés körüli vitának. Az utóbbi években például az olaszliszkai lincselés, Bándy Kata és Szita Bence meggyilkolásakor került újból napirendre a kérdés.

Elek Nikolett