A tüntető tanárok tizenkét pontos követelésükkel próbálják sarokba szorítani a kormányt. A hetedik pont annak a pedagógus-életpályamodellnek az azonnali felfüggesztését akarja kikényszeríteni, amelyet 2013-ban vezetett be a kabinet, s amellyel nemcsak a közoktatás színvonalát szerette volna emelni, méghozzá látványosan, de kiszámítható karriert is akart biztosítani a pedagógusoknak. Mára ez lett a tüntetők által legvadabbul támadott kormányzati intézkedés. A közvélemény egyelőre csak a tiltakozás hevességét érzékeli, nem is sejti azonban, hogy valójában mit is takar ez az egész.

A pedagógus-életpályamodell ötlete nem a hazai polgári politikusok s a jobboldali pártok szakértőinek fejéből pattant ki. Dehogy! Ez a metodika már bevett és kipróbált dolognak számított a világban. Nemcsak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és mondjuk Olaszországban, de például Romániában is. Az ötlet – mármint hogy idehaza is meg kellene honosítani a pedagógus-életpályamodellt – az első Orbán-kormány idején vetődött fel. Ha győzött volna a Fidesz a 2002-es választásokon, akkor be is vezetik. De nem győzött. A Medgyessy-kormány pedig inkább az ötvenszázalékos pedagógus-béremeléssel akart „javítani” a hazai közoktatás állapotán. Már ha ezt javításnak lehet nevezni.

Aki vidéki riportúton járt akkor, az őszi önkormányzati választások előtt, azt tapasztalta, hogy a pedagógusok jelentős része a kiszámíthatóság és a szakmai színvonal emelése helyett inkább a gyorsan érkező pénzre, azaz a nagyarányú fizetésemelésre vágyott .

Minőségi munka

A mostani életpályamodell – ahogy mondani szokták – 2014-től „lépett életbe”. A hazai pedagógusok nem is kis tábora csalódottan vette tudomásul mindezt, különösen azok, akik a saját maguk által kialakított rutin szerint dolgoztak addig, nagyrészt mindenfajta kontroll nélkül, hiszen tudható, hogy sok iskolában már jó ideje nem volt semmiféle szakmai ellenőrzés sem. Az úgynevezett pedagógus-portfólió összeállítása felettébb macerás dolognak tűnt, márpedig ez a portfólió az életpályamodell egyik legfontosabb eleme. És valóban sok mindennek kell lennie ebben a csomagban, az intézményi környezet bemutatásától kezdve a nevelési terven, a különféle ötletek és kreatív kezdeményezések, újítások bemutatásán keresztül egészen az olyan dolgokig, mint például egy szakmai könyv ismertetése és elemzése. De kell lennie hospitálási naplónak is. A hospitálás azt jelenti, hogy az egyik pedagógus megnézi valamelyik kollégájának az óráját, óvodai foglalkozását, s rögzíti a tapasztalatait. A tüntető tanárok szerint ez közönséges spicliskedés. Más pedagógusok viszont azt mondják, itt eleve nem a kritikán, hanem a tapasztalatcserén s bizonyos módszerek, megoldások átvételén van a hangsúly.

Hivatalos iratokban egyébként azt olvasni, hogy a pedagógus-életpályamodell bevezetésének ezek a céljai:

  1. A köznevelés rendszerének eredményesebbé tétele.
  2. Országosan is egységes rendszer létrehozása az oktató-nevelő munkában.
  3. Nevelő munka eredményességének növelése.
  4. A minőségi munka elismerése és jutalmazása.
  5. A pedagógus szakmai továbbfejlődésének ösztönzése.
  6. A pedagógus motiválása saját teljesítményének javítására.

E felsorolásból is érezhető, a kormány oktatáspolitikája először is szerette volna „mozgásba lendíteni” a hazai pedagógustársadalmat, melynek egy része kétségtelenül a megszokás rabja lett, s ez visszahatott a közoktatás színvonalára. De javítani szeretné a pedagógusképzést is, hiszen így eleve csak azok választanák ezt a hivatást, akik úgy érzik, hogy meg tudnak majd felelni az életpályamodell kihívásainak, követelményeinek. Aki nem, az eleve nem is jelentkezne főiskolák, egyetemek tanárképző kurzusaira. A rendszer ráadásul a képesítés nélkül tevékenykedő „muszáj-pedagógusok” alkonyát is jelenti majd.

A hat pont közül a második is gyakori beszédtéma a tiltakozók körében, akik küzdenek minden központosítás ellen, visszaadnák a közoktatási intézményeket az önkormányzatoknak, s szinte teljes szabadságot, illetve függetlenséget követelnek a pedagógusoknak, megfejelve mindezt a szabad tankönyvválasztással. Így végső soron Kun Béla korszakos és pozitív történelmi személyiség lehetne az egyik iskolában, a másikban tömeggyilkos.

Két nekifutás

Van egyfajta előrejutási, előrelépési rend az életpályamodellen belül. A pályakezdőnek minősítő vizsgát kell tennie munkába állása után két évvel. Ekkor kerülhet be a „pedagógus 1” kategóriába, természetesen megfelelő béremeléssel. Nyolcévnyi további munka és tapasztalatszerzés után jelentkezhet először arra a minősítő eljárásra, amellyel a pedagógus 2-es kategóriába kerülhet. Itt két nekifutásra van lehetősége. Minden pedagógusnak kötelezően be kell jutnia a „pedagógus 2-be”, ha két nekifutás után sem jár sikerrel, akkor el kell hagynia a pályát.

Itt nyilván nem a hazai pedagógustársadalom „megtizedelésére” gondoltak a modell alkotói, de kimondatlanul is szeretnék, ha alkalmatlan emberek – és most mindegy, hogy ki miért alkalmatlan – nem tevékenykednének tovább a pályán. Ezt tekinthetjük úgy is, mint kísérletet a pedagógustársadalom „megrostálására”, mert a pálya meglehetősen felhígult. Ami egyébként nem az alkalmatlan emberek hibája, sokkal inkább azé a kiválasztási módszeré, amely nemhogy rosszul, de éppenséggel sehogy sem működött az utóbbi évtizedekben.

Sokszor szóba kerül a közbeszédben az a pedagógustípus, aki például az óvodai, illetve iskolai munkája mellett ruhakölcsönzőt, virágkötészetet, ajándékboltot működtet, vagy éppenséggel gazdálkodik néhány hektáron. Ők már aligha tudnak teljes emberként figyelni a nevelési és tanítási feladataikra. Így alakult az életük.

És nekik is össze kell, vagy össze kellene állítaniuk a portfóliójukat, őket is ellen­őriznék, nekik is bizonyítaniuk kellene a szakmai kreativitásukat. Vajon véletlen-e, hogy a tiltakozók a kötelező óraszámuk csökkentéséért is tüntetnek, holott a kimutatások szerint a magyar pedagógusoknak – iskolai pedagógusoknak! – a legkevesebb az óraszámuk a nemzetközi összehasonlításban.

Tizennégy évnyi gyakorlat után egy pedagógus kérheti a mesterfokozatba való besorolását. Ennél csak az úgynevezett kutatótanári fokozat magasabb. A mester fokozathoz már szakvizsga – például fejlesztő pedagógusi, drámapedagógusi stb. – szükséges. A kutatótanári „kaszt” pedig tudományos munkát és tudományos publikációkat igényel.

A kategóriákon át való lépdelés természetesen mindig meghatározott és garantált bérnövekedéssel jár. Az eddigiekből látható, hogy ebben a tekintetben is a rátermettek, az elhivatottak juthatnak a legmagasabbra.

Problémák, megoldások

Feltűnően sok támadás érte és éri az életpályamodell önértékelési részét. Ezt pedagógusokból álló, választott önértékelési csoportok végzik, megfelelő mérőrendszer alapján. Egyfajta szakmai fórumról, műhelyről van szó, amely többek között a közösen kidolgozott új megoldásokra, fejlesztésekre helyezi a hangsúlyt. Ellenőrzi a pedagógust, hogy megvalósította-e saját vállalásait, elképzeléseit, terveit, ellenőrzi a vezetőt, s magát az intézményt mint közösséget, pontosabban szakmai műhelyt is. Ahol eddig nem voltak ellenőrzések, ott valóban kellemetlen és újszerű ez a metódus, de ott, abban az óvodában is, amelyben például nem is ismerték az óvodai nevelés országos alapprogramját.

Zavart okozott ez a módszer ott is, ahol folyt ugyan ellenőrzési munka, de az eredményeket nem rögzítették, tehát nem vallottak erről előkereshető, kézbe vehető dokumentumok. Vajon most elégedetlenek, sőt tüntetnek az ottani pedagógusok?!

Vannak persze letagadhatatlan árnyoldalai is az életpályamodellnek. Mindenképpen az önfejlesztés és a kreativitás ellen szól, hogy a pedagógusok továbbképzését már nem finanszírozza az állam vagy az önkormányzat, a költségeket saját maguk fizetik. Amúgy minimum hétévente kötelesek valamilyen továbbképzésen részt venni. Aztán: kevés a jó módszertani továbbképzés, mondják az érintettek, a főiskolai, egyetemi pedagógusképzés pedig nem haladt együtt az élettel az elmúlt évtizedekben, nem készített fel bizonyos új helyzetekre, realitásokra. Például a roma gyerekek óvodai, iskolai nevelésének speciális jellemzőire. Vagy arra, miként kezeljék a magatartásproblémákkal küszködő diákokat.

Na persze pont ezeknek a problémáknak a megoldására lenne alkalmas a Nemzeti Pedagógus Kar, illetve a pedagógus-kerekasztal. Mert ezek valóban szakmai kérdések.

Ehhez képest újra és újra elhangzik a tiltakozók körében, hogy az életpályamodell súlyos stresszt okoz sok pedagógusnak, megalázó az egész rendszer, s különben is, aki diplomát kapott a kezébe, az már bizonyította a rátermettségét, minek piszkálják később…

Cinikus vélemények szerint amúgy is könnyen kijátszható és súlytalanná tehető a rendszer, egy alapvetően familiáris, összeszokott, a minőség helyett inkább a kapcsolatokra figyelő tantestületben minden ellenőrzés és követelmény komolytalanná, formálissá válhat.

Nos, talán ezen ponton látszik a legtisztábban a modellpártiak igazsága: meg kellene tisztulni.

Sinkovics Ferenc