Most halálosan komoly témáról írok, ne is várjanak tőlem egy tréfás bökkentyűt se.
Sok erdélyit, délvidékit, kárpátaljait, felvidékit ismerek, akik elhagyva őseik még ősibb földjét, áttelepültek Magyarországra, vagy ami még rosszabb: Skandináviába, Amerikába, Ausztráliába. A trianoni békeszerződést megszegő utódállamok asszimilációs prése elől menekülnek többségi nációk nyomorgattatásait testileg-lelkileg nem bírva tovább. Nem is értem a különféle európai jogvédő szervezetek mélységesen inhumánus lapítását. (A Pardavi Mártaságokra és a Kőszegh-féleségekre gondolok.) Az alapvető emberi jogaitól megfosztott, emberségükben megalázott, megkínzott saját ősi földjükön élő magyarok védelmének tökéletes negligációját. Ezért hiteltelenek az efféle jogvédő nyihogancák és pöcsüngők magyarországi embervédelmi hadonckodásai, mert olybá tűnik, hogy szerintük minden nációnak kijárnak a „liberális szabadságjogok”, csak a magyaroknak nem.
Még komolyabbra fordítva a szót, vagy negyven évvel ezelőtt mondta mannheimi orvos barátunk, hogy „Siebenbürgerből” vagyis Transylvániából, azaz Erdélyből kivásárolt szász protestáns lelkészek nem folytathatták papi hivatásukat, mert az akkor még „nyugatnémeteknek” az volt a hivatalos véleményük, hogy az a lelkipásztor, aki odahagyta nyáját, nem méltó hivatása gyakorlására, annak ellenére, hogy a románok százezrével adták el (szóról-szóra) az erdélyi szászokat Nyugat-Németországnak. De mindenütt visszamaradt néhány német, s ha csak egy is hon-ül, a pásztor nem hagyhatta volna magára.
Amióta tudom és ismerem az ősi földről kivándorlók,menekülők „disszidálásra” kényszerülését, mindig foglalkoztatott olykor a töprengésig az a kérdés, mit érezhetnek a hazájukat – mindegy miért – elhagyók?
Ezt azonban olyan fájdalmas magán­ügynek tartottam, hogy még bizalmas barátaimtól sem merészeltem megkérdezni.
Aniszi Kálmán – az áttelepültek kategóriájába tartozó – erdélyi értelmiségi legújabb könyve, a Színe és visszája jobbára esetlegesen egymás mellé került könyvismertetéseket tartalmaz. Ez a könyv azonban példás kivétel, mert van megrázó, megrendítő és elgondolkodtató központi témája, éppen a kivándorlók lelki vívódásairól, meghasonlásáról. Annak ellenére, hogy a román soviniszta terror a magyarság ellen a halált szinte megváltásnak képzelő őrületbe kergette a magyarságot. Gyötrődnek a kivándorlók: „szabad-e itthagynom azokat, akikkel sorsközösséget vállaltam? Szabad-e cserben hagynom egy közösséget akkor, amikor a legnagyobb szüksége van a segítségre?” Az öntipródás másik pólusa: van-e jogom gyermekeimet kitenni a kétségtelenül lelkileg, szellemileg primitívebb többségi betelepedett nemzet diktatórikus megalázásainak, lelki-fizikai rombolásának? Vajon ha itt maradok, tényleg őrizhető-é az őslakos magyarság? Fájó, megválaszolhatatlan dilemma maradásról, távozásról. Nem emberléptékű lélekpróba. Hiszen Beke György számára még bukaresti élete is „odaszakadás”, „idegenség”, „számkivetettség” volt, holott százezer erdélyi magyar között élhetett a román fővárosban – Budapest után a legtöbb magyar lakta településen.
A menni vagy maradni dilemmáját fájdalom és megrázkódtatások nélkül nemigen döntheti el senki. Őrület belegondolni abba, hogy erdélyi nemzettársunknak nem volt elég szenvedés az őt sújtó oláh gyűlölete, terror, testi-lelki kínzás, nyelvétől, múltjától, jelenétől és jövőjétől megfosztatás. Még lelkiismereti szenvedés is szakad rá, ha menekül a pokolból, holott nem akart mást, csak ember módra élni leszármazottjaival.