A valós méretű kristálykoponyákat leginkább a maja és azték települések ásatásain találták Mexikóban és Közép-Amerikában. Az aztékok ismert története Kr. u. 1168-ban kezdődött. Hagyományaik szerint egy mexikói völgytől északra fekvő szigetről származnak. Gazdaságuk alapja a növénytermesztés volt, de vadon termő növényeket is gyűjtöttek. Több nagy uralkodó után a legismertebb – Montezuma – meghalt, a legutolsó szabad azték uralkodót pedig a spanyolok ölték meg 1524-ben.

A maják Közép-Amerika legnagyobb és egyik legősibb kultúrnépe. Őstörténetüket máig homály fedi; általában az ősi yucatáni toltékokkal azonosítják őket. Guatemalában Kr. e. 2600-ig vezetik vissza történelmüket. Az ősi maja központból utolsóként Kr. u. 100 és 1000 körül vált ki két népcsoport. A maják féltek a haláltól, a betegség és az elmúlás okát mindig valami rossz cselekedet következményének tartották. Mágiájukhoz sok gyógynövényt használtak, temetkezési szertartásaik hosszúak voltak. A sírokba a halott társadalmi rangjának megfelelő tárgyakat tettek. A klasszikus maja kor (Kr. u. 900) után civilizációjuk hanyatlani kezdett, amit feltehetően vallási mozgalmak, természeti katasztrófák, pusztító járványok és a mexikói törzsek betörései okoztak. A spanyolok 1524–1694 között szállták meg az ősi kultúrát még hordozó népet.

Rövid történelmükkel azért kell megismerkednünk, mert az aztékok és a maják jól ismerték az emberi testet, a varázslás és a gyógyfüvek hatását. Az aztékok például az ásványokat is gyógyításra használták, így feltételezhető, hogy a különböző kristályokat jól ismerték. Főleg tulajdonságaikat, így azt is, hogy a sokféle, szép féldrágakő – kvarc, jáspis és társai – bizony nem könnyen munkálhatók meg, mert nagyon kemények. Pontos anatómiai ismereteik voltak az emberi testről, tekintve, hogy gyakran mutattak be véres emberáldozatokat, a haragvó, halált, betegséget hozó istenek kiengesztelésére. Sebészeik koponyát lékeltek, végtagokat amputáltak, ismerték az érzéstelenítést, különböző tudatállapotot előidéző növények formájában.

Az aztékok és a toltékok szobraikat leginkább bazaltból készítették, a maják pedig szerpentinkőből és mészkőből, majd stukkót húztak a szobrokra és kifestették azokat, akárcsak az egyiptomiak a múmiák maszkjait. A mistékok aranyból készítettek koponyákat. Miután a felsorolt anyagok közül a bazalt a legkeményebb, így leginkább az aztékok jöhetnek szóba, mint a kristálykoponyák készítői.

Sokféle elképzelést ismerünk a misztikus kristálykoponyákról, melyek mérete az ököl nagyságútól az 5,3 kilogramm súlyúig terjed. Mindegyikük egyetlen hegyikristályból (kvarc) készült, ami még a mai technikai színvonalon is csak nagyon nehezen oldható meg, kéziszerszámokkal pedig szinte kivitelezhetetlen. Ám ott van a „szinte” szócska, ami hagy egy menekülési útvonalat az ősi civilizációk tudását illetően. A világon eddig állítólag tizenkét kristálykoponyát találtak, amelyeket a hopi indiánoknak (arizonai rezervátumban élő indián törzs) adtak át megőrzésre. A monda szerint, ha a létező tizenharmadik koponyát is megtalálják, az elhozza majd a békét a Földre.

Leggyakrabban átlátszó, tiszta, üvegszerű kvarcból készültek, esetleg halványlila ametisztből, rózsaszínű rózsakvarcból vagy füstkvarcból, ami füstszürke. A kristályok összetételét kémiai képletekkel írják le, így tudható, hogy miből állnak. A képletben nem veszik figyelembe a szennyeződéseket, még akkor sem, ha az adja az ásvány színét. A drágakövek különböző módon keletkeznek, összetételük, alakjuk, keménységük, színük igen változatos lehet. Egyesek izzóan folyó olvadékokból és gázokból jönnek létre a Föld belsejében, vagy vulkáni úton a kiömlő lávából. Mások vizes oldatokból csapódnak ki, vagy a már meglévő ásványok alakulnak át nagy nyomás és hő hatására a földkéregben, átkristályosodással.

Majdnem minden ásvány egységes formákat alakít ki, az atomok, ionok vagy molekulák szabályszerű rácsfelépítéssel rendeződnek. Ezek a térrácsok határozzák meg az ásványok fizikai tulajdonságait. A kristályokat hét rendszerbe sorolják: szabályos, négyzetes, hatszöges, háromszöges, rombos, egyhajlású és háromhajlású rendszerbe. Ebből következik, hogy a kristályoknak már molekuláris szinten tökéletes a szimmetriájuk, ezért amikor a „kőfaragó” a szimmetriatengelyre merőlegesen próbál alakítani a kristályon, az hamarosan összetörik; még a mai, lézeres vágószerszámmal is nehéz formázni. Ezért eléggé hihetetlen, hogy a komolyabb szerszámokkal nem rendelkező ősi népek hogyan dolgozták meg koponya formájúra a kristályt, ráadásul a főtengelyével ellenkező irányban.

A múzeumok csak a XIX. század második felében kezdték gyűjteni a kristálykoponyákat, amelyek zöme kvarcból készült. A kvarccsoport kémiai összetétele SiO2 (szilícium-dioxid) és víz. Ide tartoznak: ametiszt, füstkvarc, hegyikristály, rózsakvarc, tigriszszem, sólyomszem stb.

Szakértők szerint az ember legalább kétezer éve ismer néhány drágakövet, az elsők között voltak az ametiszt és a szerpentin. A köveket még napjainkban is valami titokzatosság lengi körül, így szívesen hordják önállóan vagy valamilyen fémbe foglalva. Amulettként is szolgáltak, védelmet kínáltak a szellemekkel szemben, barátságra hangolták az angyalokat és szenteket. Sokáig a gyógyításban is használták az úgynevezett litotherápiát. A XIX. század elején még háromféle módon alkalmazták a drágaköveket gyógyításra: néha elég volt a megfelelő kő jelenléte, más esetben a beteg testére helyezték, harmadsorban porrá törve bevetették vele.

A drágakövekben rejlő természetfölötti erőben való hit hidat vert az emberek és a misztikus dolgok közé. Így rendeltek egyes köveket az állatkör csillagképeihez, és így terjedtek el a születési kövek. A vallásokban is szerepet kapnak a kövek, zsidó főpapok melltáskáján, a pápai tiarán, püspöksüvegeken, ereklyetartókon, ikonokon vagy például a koronákon, így a Szent Koronán is.

Tizenhat évvel ezelőtt az Amerikai Történeti Múzeumba egy csomag érkezett, amelyben levél is volt: „Ezt az azték kristálykoponyát, amely bizonyítottan a Profirio Díaz gyűjtemény része, 1960-ban Mexikóban vásárolták… a Smithsonian Múzeumnak ajánlom fel minden ellenszolgáltatás nélkül.” Az emberfejnél nagyobb, különlegesen hófehér koponya az említett múzeum gyűjteményébe került. Vizsgálatát elvégezték, bár nehéz a korát meghatározni, mert a legtöbb jó korhatározó módszerhez (például C-14-es) szerves anyag kell, a kvarc pedig szervetlen. A legmodernebb leleteket nagyfelbontású mikroszkóp alatt azonosítják, főleg a vágószerszámok nyoma alapján.

Az első mexikói koponyák nem sokkal az 1863-as francia intervenció előtt bukkantak fel, amikor Habsburg Miksa lett Mexikó császára. A legrégebbi darab a British Múzeumban található faragvány, amelyet valószínűleg egy angol bankár szerzett 1856-ban. Két másik példányt az 1867-es párizsi világkiállításon állították ki Eugéne Boban gyűjteményéből. Boban a mexikói udvar régésze és a mexikói Francia Tudományos Bizottság tagja volt. Az 1870-es években visszatért Franciaországba, és gyűjteménye nagy részét eladta Alphonse Pinart néprajztudósnak. Boban neve többször fölbukkant még, de mivel csalással vádolták, 1886-ban átköltözött New Yorkba, ahol eladott egy nagy kristálykoponyát 950 dollárét a Tiffany and Co. Társaságnak, amely később a British Múzeumba került.

Még néhány híres koponyát őriznek műkincskereskedők, némelyiknek neve is van. A Mitchell–Hedges kristálykoponya 1954-ben tűnt föl, maja eredetre tett szert, számtalan történettel. Az egyik történet szerint ez a koponya állítólag kék fényt bocsát ki a szeméből, és képes tönkretenni a számítógép meghajtóját. Mások látomásokról, csodás gyógyulásokról, ajándékba kapott energiákról számolnak be, de a legdrámaibb az a holisztikus képsor, ami a kristály aktiválásakor látható. Egyes állítások szerint a koponyák színes fénnyel, energiával, emberi hanggal aktiválhatók, sokan valamiféle információtárolónak tartják a rejtélyes kvarckoponyákat.

Valójában azonban mindmáig nincs konkrét bizonyíték arra, hogy valóban léteznének eredeti, ősi kristálykoponyák, amelyeket ásatási helyszínen gyűjtöttek volna be. A kormeghatározó vizsgálat az anyaguk miatt bonyolult és megbízhatatlan, az eddig előkerült darabok pedig sem alak- és stílusbeli, sem művészi hasonlatosságot nem mutatnak az azték, tolték, misték vagy maja kultúra tárgyaival. Az említett népek más anyagból: bazaltból, aranyból, mészkőből, szerpentinből készítettek fejeket és koponyákat, ugyanakkor tény, hogy ismerték a különleges kristályokat és nagy jelentőséget tulajdonítottak nekik. Ami bizonyos, hogy számtalan hamisítvány készült 1856–1880 között, manapság pedig üvegből és gyantából öntenek, csiszolnak olcsó utánzatokat.

Tudományos bizonyíték tehát nincsen, de kristálykoponya akár létezhetett is. Miért is ne? Napjainkban sok ember zsebében ott lapul a gyógyító kristályamulett.

(hankó)