Első alkalommal rendezték meg Mezőkövesden az I. Matyó Világtalálkozót, amelynek célja a matyó identitás és értékvilág bemutatása volt. A Demokrata az egyhetes rendezvény szombati napján vett részt. A Hadas városrészbe látogattunk el, hogy megismertessük olvasóinkat az élő matyó népművészettel.

A matyók Borsod-Abaúj-Zemplén megye nyugati részén fekvő három szomszédos település, Mezőkövesd, Tard és Szent­istván lakói. A matyó elnevezés eredete vitatott. 1464-ben adományozott Mezőkövesdnek városi rangot Mátyás király, aki maga is járt a városban, ezért sokan úgy tartják, a matyók a király nevének becézett alakjából kapták nevüket. Egyes néprajzkutatók szerint inkább csúfnévről lehet szó, amellyel eredetileg a környék református lakóitól elkülönülő katolikus mezőkövesdieket illették. A Demokrata nem óhajt e történelmi vitába beleszólni, de nekünk a Mátyás királyra való utalás sokkal kedvesebbnek tűnik, ezért ezt pártfogoljuk.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen kétszáz éves múltra tekint vissza, a matyóság ma ismert hímzésvilága a XIX. század közepe táján alakulhatott ki. A matyó népművészet, hímzéskultúra 2012-ben felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára.

Mezőkövesd önkormányzata az idén első alkalommal, hagyományteremtő szándékkal szervezte meg a Matyó Világtalálkozót. Színes programokkal egy héten át várták a világ minden tájáról a matyókat és a matyó kultúrát kedvelőket. Divatbemutató, főzőverseny és nagykoncertek is színesítették a rendezvényt. Az I. Matyó Világtalálkozó egyik különleges eleme a „negyedik matyó település”, az erdélyi Dólya lakóinak lovas és szekeres bevonulása volt. A Mezőkövesdről a múlt évszázad elején elvándorolt matyók leszármazottai száztíz év után tértek vissza a matyó városba, népviseletbe öltözve.

Szombaton Mezőkövesd Hadas városrészébe látogattunk, ahol a ma is élő matyó népművészettel ismerkedhettünk meg. A Hadas kanyargó utcákkal és hagyományos nádtetős parasztházakkal várt bennünket. Ezek a házak ma a Matyó Népművészeti Egyesület kézműves mestereinek alkotóházai. Nem skanzenben jártunk, hanem a jelenkori matyó népművészet autentikus színhelyén. A fesztivál programja szerint négy óra állt rendelkezésünkre, hogy bejárjuk az alkotóházakat. Négy óra hosszúnak tűnhet, de nem a Hadasban. Minden alkotóműhelyt fel sem tudtunk keresni az idő rövidsége miatt.

„Virágok közt éltem”

Első utunk a Kisjankó Bori Emlékházba vezet. Kis Jankó Bori a matyók leghíresebb népművésze, íróasszonya, a matyó hímzéskultúra legfontosabb alakja. Az emlékház az ő szülőháza, otthona volt. Pintérné Manyi néni vezet körbe bennünket a hagyományos háromosztatú parasztházban, és mesél Bori néniről, az életéről, a régi matyók világáról.

– 1876-ban Molnár Borbálaként született, s mikor férjhez ment, Gáspár Mártonné lett. A nagyapját Nagy Jánosnak hívták, de mivel nagyon apró termete volt, a ragadványneve Kis Jankó lett, innen jött Bori néni művészneve, a Kis Jankó Bori. A nagyapja szűcsműhelyében kezdett el dolgozni, de a bőrökkel való munka egy kislány számára nagyon nehéz mesterség volt. A bőrökre nem tudott rajzolni, inkább csak karcolni lehetett a mintát, ezért az édes­any­jával elhatározta, hogy a szűcsmintákat átviszik a textíliákra. Az első textíliák lepedővégek voltak – mondja Manyi néni.

Az emlékházban lévő bútorok, edények mind az övéi voltak, a terítők, függönyök az ő munkái. Mezőkövesden ma összesen körülbelül kétszáz-kétszázhúsz matyó virágot hímeznek, ebből százat Kis Jankó Bori rajzolt meg.

– A mezőkövesdi matyók törekedtek arra, hogy minél sűrűbb legyen a minta. A régiek úgy mondták, hogy ne látszódjon ki a parasztja. A tehetősebb legények lobogós ujjú inge nagyon gazdagon, tömören volt hímezve, de a szegénylegények ujja kevésbé volt díszes. Nem azért, mert anyag vagy fonal ne lett volna, hanem azért, mert mindenki tudta, hogy hol a helye. Guba gubával, suba subával házasodott.

Hogy miért voltak a kötények olyan gazdagon hímezve, arról egy bájos kis történetet mesél. Az ördög elrabolta egy matyó lány vőlegényét és azt mondta neki: akkor adom vissza, ha hozol nekem egy öl rózsát. Igen ám, de télvíz ideje volt. A lány gondolkodóba esett, honnan kerítsen mégis rózsát. Akkor eszébe jutott, hogy kirajzol egy szép kötényt, azt kihímzi, és elviszi az ördögnek. Az ördögnek pedig annyira megtetszett a kötény, hogy visszaadta a vőlegényt.

Kis Jankó Bori életében az 1896-os millenniumi világkiállítás hozott nagy változást. Budapesten bemutatták a matyó lakodalmast, s a matyó népviselet annyira megtetszett a budapesti úri dámáknak, hogy Boritól stilizált matyó ruhákat rendeltek.

– Mindezek ellenére Bori néni sose volt igazán gazdag asszony. A férje több ízben kiment Amerikába szerencsét próbálni, de nem igazán volt sikeres az üzleti életben. Négy fiúgyereket tartott el, anyóstartást is fizetett. Mégis úgy nyilatkozott: „Gyönyörű életem volt, mert virágok közt éltem.”

Rózsák és tükrösök

Kovács Szabolcs bútorfestő, népi iparművész, aranykoszorús mester alkotóházába indulunk. A bútorfestésnek több mint kétszázötven éves hagyománya van a Matyóföldön, ám ma már csak Kovács Szabolcs családja foglalkozik ezzel a mesterséggel. Kovács Szabolcs édesanyja hímző-tojásfestő népi iparművész volt, édesapja egy régi, neves mezőkövesdi asztalosdinasztia tagja, aki bútorfestőként a népművészet mestere kitüntető címet is megkapta. Kovács Szabolcsnak több külföldi kiállítása is volt, Strasbourgban, Brüsszelben és New Yorkban is megmutatta már munkáit. Korábban csak bútorfestéssel foglalkozott, ma már kisebb ajándéktárgyakat is fest: dobozkákat, szívecskét, fülbevalót, medálokat.

– Míg édesapám élt, saját asztalosműhelyünk működött az ő irányítása alatt. De mióta meghalt, azt megszüntettem, mert nem tudok egyszerre annyifelé szakadni. Megtervezem, de a bútort már más asztalosok készítik el a terveim alapján. Egy-egy bútor fél év alatt készül el. Hosszadalmas munka, három réteg alapozás kell hozzá. Az alapozás során a bútor két napon át is szárad, addig nem nyúlhatok hozzá. De két napig én nem szoktam pihenni, sőt a huszonnégy óra nekem huszonnyolc, mert mindig valamit csinálok. Valami mindig szárad a műtermekben. Sőt az a baj, hogy csak két kezem van. Ezek közül ráadásul csak az egyik hajlandó szépen festeni. Egyszer eltört a jobb kezem, két hónapig gipszben volt. Akkor megtanultam bal kézzel festeni. Olyan boldog voltam: Te jó Isten, milyen jó dolgom lesz, két kézzel fogok festeni! Levették a gipszet, hozzányúltam jobb kézzel az ecsethez, abban a pillanatban a bal elfelejtett mindent, ugyanolyan ügyetlen lett, mint azelőtt – meséli nevetve a bútorfestő mester, aki 1984-től viszi saját műhelyét a Hadasban.

Elered az eső, így hát a mézeskalácsos házba sietünk. Először az édes illatot érezzük meg, majd feltárul előttünk a kisebb-nagyobb mézeskalács-költemények sora: tükrös szívek, huszárok, mackó és bárány alakú mézeskalácsok csábítják a betérőt. A mézeskalácsos Pető Anna művészcsaládba született. Játékkészítést kezdett tanulni, amikor véletlenül benyitott egy mézeskalácsműhelybe, és ott ragadt. Ma már az egész családja ezzel foglalkozik, hiszen jól fogy a mézeskalács. Ünnepkörökhöz kapcsolódóan dolgoznak: húsvét, anyák napja, pünkösd, nyáron esküvők, adventi vásárok. Ezek az alkalmak több ezer darabos sütéseket igényelnek.

– Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy hitelesen dolgozzunk, kövessük a tradíciókat. Magyarországon nagy hagyománya van a mézeskalács-készítésnek. Az Alföld volt az a terület, ahol ez leginkább hagyományozódott, tovább öröklődött. Ott most is nagyon büszkék arra, hányadik generáció dolgozik már a műhelyekben. Itt, Mezőkövesden felélesztettük ezt a hagyományt. Korábban négy műhely is működött itt, de mind bezárt. Néhány eszközt sikerült megmenteni a műhelyekből, a formákat megőriztük, és ha azokkal sütünk, akkor kicsit visszaköszön a múlt, a régi szokás – mondja Pető Anna.

A kedvünkért rögtönzött bemutatót is tart, népi motívumokat ír a mézeskalácsra, s közben elmeséli, sokszor nem tudnak elég mézest sütni, olyan nagy a kereslet rá.

– A tükrös szív a szerelem szimbóluma, a lovas huszár a legények, kisfiúk ajándéka volt, ahogyan a ló, a kard, a kakas is. A kislányoké pedig a baba volt. Mindig kérdezik, fogy-e a mézeskalács, mert sokan azt gondolják, hogy ez már régimódi dolog, vagy ciki. De mi azt tapasztaljuk, hogy nagyon szeretnek az emberek nosztalgiázni. Nagyon sok szerelmespár is jön hozzánk. A lányok tekintetéből lehet látni, hogy szeretnének tükrös szívet, s ezt általában a fiúk is észreveszik. Ahogy nálunk fogynak a szívek, abból látszik, hogy igenis van még erre igény – meséli a mézeskalácsos.

Az agyagból műremek lesz

Tovább a fazekasműhely felé. A házat messziről megismerni, a kerítést díszítő edények odavezetnek. Fehér Tibor fazekas népi iparművész volt az első a mai mesterek közül, aki alkotótevékenységbe kezdett a Hadas városrészben 1982-ben. Nem fazekascsaládból származik, miképp a mai fazekasok nagy része sem. Ahogy meséli, sokkal kevesebben vannak azok, akik generációk óta ezzel foglalkoznak.

– Én mindig olyan munkát szerettem volna csinálni, ahol egyenlő arányban van jelen a szellemi és a fizikai munka – mondja Fehér Tibor.

A műhelyben a fal telis-tele oklevelekkel, díjakkal. Mikor ezek felől érdeklődünk, csak annyit mond nevetve, a korral jár. Fehér Tibor aranykoszorús mester, népi iparművész cím birtokosa, az Ipartestületek Országos Szövetségének díját is magénak tudhatja (IPOSZ-díj), ezen felül Mezőkövesd Városért Pro Urbe kitüntetést is kapott, hogy csak a legfontosabb elismeréseket említsük.

Helyben el tudja adni termékeit, nem kell vásároznia, csak nagyobb fazekasfesztiválokra vagy a Mesterségek Ünnepére jár. Néha egyedi darabokat is készít, de általában kis sorozatokkal dolgozik.

– A díszítés mindig egyedi. Mindegyiknek gyűjtés az alapja, de mindig jön valamilyen ötlet, amivel hozzáadunk vagy kicsit elveszünk az eredeti díszítésből. Valahogy úgy, mint amikor történetet mesél az ember. Egy tárgy tervezése sem áll meg az első darabnál, hanem ahogyan készítem, az évek alatt folyamatosan változik, csiszolódik – mondja a fazekasmester.

Egy edény nagyjából három hét alatt készül el, mert minden munkafolyamat között száradnia kell egy kicsit. Van egy teljes, nyolc-tíz napos száradási szakasz is – időjárástól, évszaktól függően. Az égetés is huszonnégy órás folyamat, telik az idő. Folyamatos munkával telnek a napok, szinte minden nap éget. A fazekasmesterség minden elemét szereti, a látványos és a kívülállók számára szürkébb munkafolyamatokat is, de ahogy rámutat, a csúcs végül is az, amikor kinyitja a kemencét, és meglátja, hogyan sikerült az, amit elképzelt, amin heteken át dolgozott.

Mire a Népművészetek házához érünk, már el is telik a négy óra, amit a Hadasban tölthetünk. A ház udvarán matyó ruhás asszonyok egy asztal mellett hímeznek.

– Jaj, de szépek ezek az asszonyok, igaz? Kitanyáztak – szólít meg Kovács Szabolcs, a bútorfestő. – Sohasem csak kiültek, mindig dolgoztak közben. Varrtak, rojtot készítettek, horgoltak, ezt a közös kézimunkázást mifelénk tanyázásnak hívták. Olyan nem volt a matyóságnál, hogy egy lány leült az asztalhoz karba tett kézzel. Te jány, te! Karba tett kézzel ülsz az asztalnál? Ha mást nem tudsz, nem tudsz hímezni, horgolni, akkor menjél babot pucolni, járjon a kezed… – idézi nevetve a régi szólást.

Megint elered az eső, az íróasszonyok behúzódnak a házakba. Mi pedig megismerkedünk egy portugál lánnyal, aki szakmai gyakorlatát Magyarországon, egy budapesti kórházban tölti. A fesztiválra mezőkövesdi barátja meghívására érkezett.

– Nagyon jó itt lenni Mezőkövesden. Nagyon sok a látnivaló, igazán hangulatos hely. Lenyűgöznek a gazdag kulturális hagyományok, a kézműves termékek, a finom édességek. Nagyon élvezem! – mondja lelkesen Mafalda.

Dr. Fekete Zoltán, Mezőkövesd polgármestere korábban úgy nyilatkozott: „Nagyon nagy lelkesedéssel várom ezt a találkozót, bízom benne, hogy meg tudjuk magunkat mutatni a világnak, Európának, de az első és legfontosabb cél az, hogy megmutassuk magunkat – magunknak. Legyünk büszkék arra, hogy matyók vagyunk.” A Demokrata tapasztalatai szerint ez sikerült.

Elek Nikolett