1914. június 28-án a szarajevói merényletben Ferenc Ferdinánd trónörökös életét vesztette. Ezt követően az osztrák császári és a magyar királyi korona várományosa Ferenc Ferdinánd unokaöccse, a mélyen megrendült 27 esztendős Károly főherceg lett, aki az uralkodó Ferenc József 1916-ban bekövetkezett haláláig csaknem 30 hónapon keresztül volt a Monarchia trónörököse. Ezen időszak alatt Károly a Monarchia több hadműveletében részt vett. A most következőkben boldog IV. Károly életének ezen kevésbé ismert időszakát és vetületét mutatjuk be.

A Habsburg Birodalom hagyományainak megfelelően az erre alkalmas férfi családtagok a katonai szolgálatra is felkészültek. Károly korábban szolgált a dragonyosoknál és a huszároknál, és 1914-ben ezredesi rendfokozatban került az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokságra. Mivel az agg Legfőbb Hadúr, a 84 éves Ferenc József, már nem vállalhatta el a tényleges főparancsnoki teendőket, a korábbi tervek szerint háború esetén Ferenc Ferdinánd lovassági tábornok lett volna a főparancsnok. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása egyébként eléggé kilátástalan helyzetbe sodorta az új trónörököst, hiszen míg elődje a hadsereg egyik első számú embere, főfelügyelője volt, addig Károly jóval alacsonyabb – zászlóalj-parancsnoki beosztást – töltött be. Ezért nem meglepő, hogy Károlyt még túlzottan fiatalnak tartották a főparancsnoki teendők ellátására. A posztot így Frigyes főherceg kapta meg, aki mellett a trónörökös adjutánsi feladatokat látott el. A hadsereg tényleges irányítását ellátó Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök – több-kevesebb sikerrel – igyekezett a hadműveleti irányítástól távol tartani a trónörököst, mert úgy vélte, hogy Károly részvétele inkább hátráltatná a munkát. A trónörökös maga is tisztában volt ezekkel a nehézségekkel, megbízatását tanulóidőszakként értelmezte. Conradnak egyébként Károllyal szembeni komoly ellenérzéseit is palástolnia kellett, mert bizalmas feljegyzéseiből tudjuk, hogy a főherceg felkészültségét, szellemi kvalitásait – sokszor igazságtalan módon – leértékelte.

Károly a háború első napjaiban csatlakozott a hadsereg-főparancsnoksághoz, amelynek székhelye ekkor Przemyślben volt. A trónörökös-főherceg hamarosan a tűzkeresztségen is átesett, amikor egyik frontlátogatása alkalmával orosz tüzérségi tűz zúdult az érintett területre. Az osztrák–magyar hadseregnek az uralkodó emiatt parancsba adta, hogy Károly nem kerülhet életveszélyes helyzetbe. E döntés hátterében az állt, hogy az uralkodó, valamint a trónörökös halála esetén Károly legidősebb fia, Ottó következett az öröklési sorban, aki azonban kisgyermekként nem láthatta el a birodalom irányítását. Ez a helyzet valódi államkatasztrófát idézhetett elő, amelynek kockáztatását nem lehetett megengedni. A trónörökös magas társadalmi pozíciója révén, valamint Ferenc József személyes elvárásának engedelmeskedve leginkább protokolláris feladatokat látott el: gyakran felkereste az első vonalakat, valamint a hadikórházakat, jelentősen növelte a harcoló csapatok morálját.

Miután a przemyśli főhadiszállást az oroszok előretörése nyomán ki kellett üríteni, és Károly a szó legszorosabb értelmében az utolsó pillanatban hagyta el az erődrendszert, a császár Bécsbe rendelte. Új feladatkörében a császárváros és a frontok között ingázott, rendszeresen jelentést téve a hadi helyzet alakulásáról. A szociálisan egyébként is érzékeny főherceg katonák iránti empátiáját tovább növelte, hogy a fiatal trónörökös számos bajtársa és barátja veszett oda már a háború első heteiben.

Károly közvetlen hangnemben tudott szót érteni a csapatokkal, amely tovább emelte megbecsülését. Különösen értékesnek bizonyult galíciai helyismerete, amely bensőségesebbé és könnyedebbé tette a kommunikációt a tartomány bizalmatlan lakosságával. Fiatal kora és edzett lovas volta következtében olyan helyekre is eljutott, ahová máskülönben nem érkeztek hasonló rangú személyek.

Károly már trónörökösként is rengeteget utazott a birodalom területén, amely előre jelezte, hogy uralkodóként is fontosnak fogja tartani alattvalói gondjainak megismerését. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a háború folyamán megközelítően 80 ezer kilométert tett meg. A világháború kezdetén elszenvedett komoly harctéri kudarcok ráébresztették a Monarchia nehéz katonapolitikai helyzetére, ugyanakkor elégedetten nyugtázta a dualista állam csapatainak elszántságát és hősiességét. Különösen szívébe zárta a magyar csapatokat, harctéri eredményeikről többször elismerően szólt.
A trónörökös jelentései, látogatásai azonban nemcsak üres, protokolláris utak leírásai voltak: nem kis részben a déli hadszíntéren tett 1914. decemberi látogatása tapasztalatai nyomán döntött az uralkodó a balkáni főparancsnok leváltása mellett.

Károly katonai karrierje 1916 folyamán váratlanul felgyorsult: februárban – immár vezérőrnagyi rendfokozatban – kinevezték a XX. hadtest parancsnokának, amelynek élén jelentős sikereket könyvelhetett el a Monarchia májusi, dél-tiroli offenzívája során. Ezt követően az orosz frontáttörés (Bruszilov-offenzíva), elhárításában hadseregparancsnokként vett részt, majd Erdély védelmében már hadsereg-csoportot irányított. E villámgyors előmenetel hátterében több tényező egybeesése állt. Egyrészt a harctéri kudarcok miatt erodálódott a Monarchia tábornoki kara (több generálist le kellett váltani), másrészt ekkorra nyilvánvalóvá vált a Monarchia mind erősebb függése Németországtól. Mivel a dualista állam számára elfogadhatatlan volt, hogy egész hadseregek álljanak német parancsnokság alatt, kompromisszumként a trónörökös lett hadseregparancsnok, de számos fontos beosztást német tábornokok töltöttek be. Ennek tükrében nem meglepő, hogy Károlyt a német hadsereg egyik legkiválóbb generálisa támogatta vezérkari főnökként, Hans von Seeckt tábornok személyében. A trónörökös igen komolyan vette új feladatait, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az osztrák miniszterelnök 1916. októberi meggyilkolását követően sem tért vissza Bécsbe, és csak Ferenc József néhány héttel későbbi súlyos betegségekor utazott el a császárvárosba, de az erdélyi hadszínteret őszinte sajnálatára hagyta el.

A főherceg legjelentősebb katonadiplomáciai feladatának a német szövetségessel való 1915. január 20-i egyeztetés bizonyult, amikor Vilmos császárral és Falkenhayn német vezérkari főnökkel tárgyalt. Ezen tárgyalás során Károly szilárdan védelmezte a Monarchia azon álláspontját, amelynek során a dualista állam elzárkózott attól, hogy Olaszországot területi engedmények árán tartsák távol a háborútól.

Az eddigiekből is látható, hogy Károly feladatai alapvetően a Monarchia katonai erőfeszítéseihez kapcsolódtak, a belpolitikai folyamatokban kevéssé vett részt. A dinasztia alapvetően élvezte a sajtó támogatását, és a fiatal trónörökös példás családi élete a boldog békeidők emlékezetét idézte a Monarchia lakossága számára. A trónörökös helyzetét Olaszország hadba lépését követően számos megalapozatlan vád (például az ellenséggel való összejátszás) nehezítette, mivel felesége, Zita az olasz Bourbon-Pármai dinasztiából származott.

Az első, háborús hónapok borzalmainak közvetlen megtapasztalása már 1914-ben meggyőzték Károlyt a mielőbbi békekötés szükségességéről, így trónra lépése után egyik legfontosabb feladatának a háború lezárását tekintette. E cél elérése érdekében 1916 végén a hadsereg főparancsnoki beosztását is átvette, és nem elégedett meg a protokolláris teendők ellátásával, hanem tevékenyen beleszólt az operatív irányításba. A trónörökösként szerzett gazdag tapasztalatok ugyanakkor mégsem készíthették föl arra, hogy 1918 őszén megmenthesse a dualista államot annak összeomlásától.

Ligeti Dávid,
a VERITAS Intézet tudományos munkatársa