2009-ben, a válság kellős közepén Nagy-Britannia jelentősen növelte az egészségügyi és oktatási ráfordítását, tudván, hogy a kiút a humántőkébe történő befektetés. Ez az az erőforrás, amely munkájával kihúzhat a bajból egy országot, így minden állam jól felfogott érdeke lenne így cselekedni. Ugyanezt kellene tenni nekünk is – mondta a Demokratának dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke.


– Miben látja a magyar egészségügy legfőbb baját?

– Egyértelműen a forráshiány a legnagyobb gond. Tudom, közhely, de tényleg így van. Az egészségügy költségvetése nem reális alapokon nyugszik, nem fedezi a valós működési költségeket. Hiába vállalja át újra és újra az állam a kórházak adósságállományát, az újratermelődik, és nem az intézmények hibájából. A másik nagy gond a bérkérdés. Az utóbbi időszak szerény emeléseit örömmel nyugtázzuk, de tényleg a huszonnegyedik órában vagyunk. Mondható, hogy Magyarország legnagyobb hitelezői között vannak az egészségügyben dolgozók, akik nemcsak európai uniós összehasonlításban, hanem a hasonló státusú hazai értelmiségi csoportokhoz viszonyítva is még mindig megalázóan alacsony fizetésért mentenek adott esetben emberéleteket, miközben a munkájuk tudásbeli háttere, felelőssége, lelki és fizikai terhelése messze meghaladja a relevánsan összevethető társadalmi csoportokét. A visegrádi országok GDP-arányos egészségügyi ráfordításaival összehasonlítva is megállapítható, hogy évente közel 600 milliárd forint hiányzik az ágazat költségvetéséből, nagyobbrészt a bérekből, kisebbrészt a működtetésből. Ez az összeg a mintegy 950 milliárdos gyógyító-megelőző kassza több mint 60 százaléka. Van olyan példásan felújított, jól felszerelt vidéki kórház, ahol az elsőrangú műszerezettség ellenére számos esetet nem tudnak ellátni, mert már nincs rá szakember.


– Melyek a legkritikusabb szakterületek?

– Nem tudnék egyet-kettőt kiemelni, a járó- és a fekvőbeteg-ellátásban is mindenütt baj van financiálisan, személyzeti szempontból és a kollégák korfáját tekintve egyaránt. Az elmúlt évtizedekben egymást követő kormányok nem tekintették prioritásnak az egészségügyet, pedig ez az a nagy ellátórendszer, amely döntően befolyásolja egy ország gazdasági teljesítményét, hiszen minél hamarabb meggyógyul a beteg, annál hamarabb vissza tud térni a munka világába, és annál kevesebbet kell költeni az ellátására. Az persze üdvözlendő, hogy az elmúlt években számos vidéki kórházban jelentős infrastrukturális fejlesztések történtek. Ezekre nagy szükség volt. 500 milliárd forintnyi uniós forrás került így a rendszerbe, ám mivel az uniós besorolás szerinti közép-magyarországi régió fejlettnek minősül, ebbe a térségbe, Budapestet is ide értve, nem jutott ebből a pénzből. Ez önmagában rávilágít a súlyos helyzetre: ahol volt EU-s forrás, ott sikerült fejleszteni, ahol nem volt, ott saját, hazai ráfordítás híján maradt a lepusztultság. A tervezett új budapesti kórház ezt valamelyest ellensúlyozni fogja, de ahogy a vidéki intézményekben, úgy itt is fenyegető a másik nagy gond, az, hogy a korszerű műszereket az egyre kétségbeejtőbb szakemberhiány miatt előbb-utóbb nem lesz, aki használja.


– Hol van a legnagyobb hiány?

– Az egészségügyi államtitkárság által közzétett legfrissebb adatokból az derül ki, hogy Magyarországon nyolc olyan kórház van, ahol minden ott működő osztályon jelentős szakemberhiány van. Országos szinten például a patológia területén nagyon súlyos a helyzet. A patológusok a közhiedelemmel ellentétben nemcsak kórbonctannal foglalkoznak, hanem szövettani vizsgálatokkal és ebből levezetett diagnosztikával is. Bizonyára nem kell ecsetelnem, hogy Magyarországon, ahol kiemelkedően magas a daganatos betegségek okozta halálozások száma, milyen fontos ez. Adott esetben a gyors és pontos szövettan és diagnosztika életet menthet. Nos, ma a szükséges szakembereknek csak a fele áll rendelkezésre. Ebből következően sok kórházban vagy nincs már patológus, vagy nagyon idős kollégák járnak vissza megbízási szerződéssel. Az alapellátásban praktizáló kollégák harmada is nyugdíjkorhatáron túl dolgozik, ami aggasztó belső utánpótláshiányt jelent.


– Mi lenne a megoldás?

– 2009-ben, a válság kellős közepén Nagy-Britannia jelentősen növelte az egészségügyi és oktatási ráfordításait, tudván, hogy a kiút a humántőkébe történő befektetés. A humántőke ugyanis az az erőforrás, amely a munkájával kihúzhat a bajból egy országot, így minden állam jól felfogott érdeke lenne így cselekedni. Ugyanezt kellett volna és kellene most is tenni nekünk is. Ehhez meg kellene nyitni a 2016-os költségvetést. Elődjéhez, Zombor Gáborhoz hasonlóan Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár úr is felmérte és érti a helyzet súlyosságát, odafigyel a szakma véleményére, és ha viták közepette is, de közli a kormánnyal. De nincs könnyű helyzetben, a forrásokat illető döntés ugyanis elsősorban a gazdasági tárca kezében van. A tizenhárom hivatásrend képviselőit tömörítő Magyar Szakmai Kamarák Szövetségének soros elnökeként is meggyőződésem, hogy a deklarált politikai kormányzásnak sokkal jobban kellene támaszkodnia a szakpolitikai alapokra. Az adott keretek ugyanis jók, csak rosszul használjuk őket.


– Ez meglepő.

– Talán furcsa ezt hallani, de a közfinanszírozott, szolidaritásalapú társadalmi egészségbiztosítás magyar gyakorlata a legjobb a világon, ugyanis nem az adóra, hanem a járulékokra épül. Tulajdonképpen az is adó, de csak célzottan: jelen esetben az egészségügyre lehet elkölteni. Ez tehát egy nagyon jó modell, amit kiegészít az adóbevételből ide csoportosított forrás. És itt a baj, ez ugyanis esetleges, folyton változó összeg, amitől az egész rendszer bizonytalanná válik. További probléma, hogy torz a költségszerkezet, mert az egészségügyi munka értéke nincs naprakészen minősítve és rögzítve.


– A magántőkének nem lehet szerepe az egészségügy finanszírozásában?

– Minden tőke, így a magántőke természete is az, hogy a befektetett pénznek meg kell térülnie, sőt hasznot kell hoznia. Ez természetes, ez a dolog logikája. Ha valaki zöldmezős beruházással intézményt és szolgáltatást létesít, piaci alapon, létező igényeket kielégítve, az ellátott emberek megelégedésére gyógyít, és még meg is él belőle, az rendben van. De hogyan lehet egy alapvetően veszteségre kódolt ágazatban nyereséget termelni? Vagy csalással, vagy a minőséget biztosító ráfordítások rovására, miközben a minőségi kontroll is megkérdőjelezhető. Ehelyett a létező alapokra kell építeni. Ezek, mint mondtam, jók, de rosszul, hiányosan használjuk őket, sok a rögtönzés. Többéves ütemezett, törvényben garantáltan előre kiszámítható finanszírozásnövelést kell elindítani gazdasági és minőségi szempontból egyaránt. Ebben az ágazatban a folyamatok hatása rövid távon három-öt, középtávon húsz-harminc év múlva mérhető. Ezért nincs mire várni. Forrásbővítés és kiszámíthatóság: ez a két kulcsszó.

Ágoston Balázs