Bizonyos ellátások esetén kifejezetten emeli a színvonalat a központosítás. A szétaprózottságból is következő szakemberhiány veszélyezteti az ellátásbiztonságot – mondta a Demokratának dr. Velkey György, a Magyar Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója, a 113 intézményt tömörítő Magyar Kórházszövetség elnöke.

– Mi az oka annak, hogy nagy nekibuzdulások után rendre helyben toporgás jellemzi a magyar egészségügyet? Mi kellene az áttöréshez?

– A magyar egészségügy a rendszerváltozás óta folyamatosan vesztes helyzetben van. Mi most a GDP nagyjából 5 százalékát fordítjuk az ágazatra, ez 1-2 százalékkal kevesebb, mint Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában vagy Szlovéniában. A pénztelenség nagyon sok szükséges, részben el is kezdődött szerkezeti átalakítást lefékez vagy meggátol. Nem csak az orvosok és más egészségügyi dolgozók képzésére és megtartására gondolok, legalább ilyen súllyal esik latba a korszerűbb eljárások alkalmazása és a hatékonyság megteremtése. Rögzült szervezési rendellenességek is jellemzik a magyar egészségügyet, ezek megváltoztatásához szintén pénz és következetes akarat szükséges.


– Milyen szerkezeti rendellenességekre gondol?

– Magyarországon túl sok kórház van, ezek területi és szakosodottsági eloszlása egyenetlen és észszerűtlen. Többségük egymással párhuzamosan nyújt számos szolgáltatást. Sok esetben indokolt lenne az összevonás, bizonyos ellátások megszüntetése és központosítása. Ez néhány esetben megtörtént, de hiányzik a választási ciklusokon átívelő elszántság.


– Miért?

– Azért, mert a helyi társadalom és elitek ragaszkodnak a saját kórházaikhoz. Szavazatok tömegét kockáztatja az a politikus, aki a helyi közvéleménnyel ebben szembemegy. Országos nézőpontból viszont változtatni kellene, hiszen hiába ragaszkodik valaki egy kisváros kis kórházához, ha ott nem lehet megfelelő munkaerőt biztosítani, és kevés az esetszám a rutin fenntartásához.


– Az összevonás gazdaságilag nyilván észszerű, de nem romlana ezzel az érintett település, térség ellátása?

– A komplexebb ellátások esetén kifejezetten emeli a színvonalat a központosítás, miközben az egyszerűbb esetek megoldását, főleg járóbeteg-ellátások keretében, a lakossághoz közel kell vinni. Ahol nincs évente legalább 500 szülés, ott nem lenne szabad szülészetet működtetni, hiszen ez azt jelenti, hogy naponta 1-2 gyermek jön világra. Ehhez egy teljes stábot fenntartani szülészorvosokkal és újszülöttgyógyászokkal, aneszteziológusokkal, nővérekkel egyrészt óriási költség, másrészt a kevés esetszám miatt a tapasztalathiány kockázat. Ugyanígy sok területen elég lenne egy-egy országos központ. A szétaprózottságból is következő szakemberhiány veszélyezteti az ellátásbiztonságot.


– Mennyi pénzt lehetne megtakarítani az ön által szükségesnek gondolt átszervezésekkel?

– Ezt nehéz kiszámolni, de a költségvetési szempontoknál sokkal fontosabb a betegbiztonság, a szakmai minőség fenntartása, illetve emelése. Több lépcsőben történt ilyen átalakulás az elmúlt évtizedekben, és sok szakterületen javult is a színvonal, de a helyi intézmények és munkahelyek védelme miatt úgy tűnik, ezen az úton ennél tovább most nem tud haladni a kórházrendszer átszervezése.


– A rendszerváltozás óta a mindenkori egészségügyi miniszteri, illetve államtitkári poszton cserélődtek legtöbbször a szakpolitikusok. A nagy jövés-menésben figyelembe veszik a kórházszövetség véleményét?

– Valóban sokatmondó, hogy az elmúlt 26 évben csak Surján László miniszter úr, illetve Szócska Miklós államtitkár úr töltötte ki a négyéves ciklust. De ez nem befolyásolja az érdemi szakmai párbeszédet. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk az októberben hivatalba lépett Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár úrral és stábjával is. Kíváncsiak a véleményünkre, az más kérdés, hogy a politikai döntésekbe végül mennyire épül be az álláspontunk.


– A kórházak pénzügyeit felügyelő kancellárok tervezett kinevezése segíthet kimozdulni a holtpontról?

– Pontos részleteket még nem ismerünk, így véleményt sem tudunk róla mondani. Én személy szerint elviekben nem tartom ördögtől való dolognak, de a sematikus, rugalmatlan költségvetési szemlélet a szakmaiság rovására mehet. Ennek akkor lehet eredménye, ha szakmai alapú észszerűsítéshez, az egy-másfél millió lakosú egészségügyi térségek intézményei közötti jobb együttműködéshez, a betegutak rövidítéséhez vezet, nem pedig a költségvetési egyensúly betegbiztonságot és hozzáférhetőséget veszélyeztető mindenáron való kiköveteléséhez.


– Már csak azért is, mert aligha van olyan család Magyarországon, ahol nem keringenek kórházi rémtörténetek…

– Kétségtelen, hogy a betegek részéről sok a jogos panasz. Ennek a pénztelenségen túl az is oka, hogy területileg nagyon egyenetlen a szolgáltatási színvonal. Az utóbbi időben több száz milliárd forint került vidéki kórházakhoz, többé-kevésbé jó elosztással. Erre szükség is volt, kiemelt intézmények újultak meg, korszerű eszközökhöz jutottak. A fővárosban viszont továbbra is súlyos lemaradások vannak. Nagy presztízsű, országos feladatokat ellátó intézmények központi források híján, rendkívül elmaradott infrastruktúrával kénytelenek dolgozni, és ezt nemcsak Budapest, hanem egész Pest megye megsínyli.


– Tehát örüljünk a tervezett új fővárosi szuperkórháznak?

– Ez ügyben koncepciózus gondolkodás zajlik az Emberi Erőforrások Minisztériumának miniszteri biztosa, a rendszert jól ismerő Cserháti Péter úr vezetésével, akinek a személye garancia arra, hogy árnyalt, finomra hangolt megoldás kerül majd a kormány asztalára. Egyébként nem egy „szuperkórház” a lényeg, hanem hogy a fővárosi kapacitások, erőforrások jobb infrastruktúrában és koncentráltabban, nagyobb szakmai koordinációt biztosítva működjenek.


– Mi lesz a rendszert mérgező hála­pénzzel?

– Ez a jelenség a kommunizmusban gyökerezik. Az 1950-es években ideológiai okokból a polgárság meghatározó rétegét, az orvosokat tudatosan olyan helyzetbe hozták, hogy a honoráriumukat jelentősen lecsökkentették, és ezzel cinikusan a betegekre hárították a továbbiakat. Ez rögzült, rengeteg torzulással bővült, és egyfajta szolgáltatásvásárlássá vagy legalábbis a betegek részéről annak érzetévé vált. Ez rögzíti a torzított betegutakat, és olyan érdekeltségi viszonyokat teremt a rendszerben, amelyek átláthatatlanná teszik a döntéseket. Ha fel akarjuk számolni, elengedhetetlen a bérek jelentős emelése, emellett tisztázni kell, hogy milyen fokú orvos- és intézményválasztási szabadsága van egy betegnek. Ma papíron területi ellátási kötelezettség van, a gyakorlatban azonban a rendszerben csaknem szabadon mozognak a betegek, de ezt sokan hálapénzzel fizetik meg. Ezt a problémát rendezni kell, törvényben egyértelműsítve, hogy mely extra szolgáltatásokért kell a társadalombiztosításon túl fizetni. A lényeg a tiszta, átlátható viszonyok megteremtése. Hozzáteszem, hogy releváns mérések alapján a hála­pénz jelensége a közérzülethez képest jóval csekélyebb volumenű, és leginkább néhány kiemelt szakmát érint. Reális becslés szerint az orvosok 10 százaléka kapja a hálapénz 90 százalékát. Nagyon sokan nem fogadnak el hálapénzt, inkább vállalják a sok túlmunkát és a méltatlanul alacsony fizetést.


– Mások viszont a közpénzből finanszírozott eszközparkkal fizetős magánrendeléseket bonyolítanak le. Ezzel mit lehet kezdeni?

– A közellátások problémás szolgáltatási színvonala miatt valóban nagy a magánellátások iránti kereslet. Ez ma döntően a kórházrendszeren kívül zajlik és majdnem kizárólag az egyszerűbb járóbeteg-eseteket jelenti. Így a közellátásból kivonulnak a nyereséges beavatkozások, és benne maradnak a nagy ráfordítású veszteségesek, miközben a munkatársakat is elvesztjük. Ezeknek a nagyobb betegbiztonságot garantáló, folyamatosan magas technológiai hátteret üzemeltető kórházakban lenne a helyük az igényelt szolgáltatási színvonal megteremtésével, ami a felújított kórházakban lehetséges. Így a szakemberek és a nyereség a köz­ellátást is erősítené. Nem az a baj, hogy sokan a közpénzes infrastruktúrát használják, hanem az, hogy a magánellátások nincsenek világosan elkülönítve. A mai tisztázatlan viszonyokat kölcsönösen előnyös legális keretek közé kell terelni.

Ágoston Balázs