Magyarország bízik a schengeni egyezményben, igyekszik betartani a Schengeni Határ-ellenőrzési Kódex előírásait, szabályait. Pillanatnyilag majdhogynem egyedül van ezzel a schengeni övezet migrációval sújtott tagországai között.

Úgy tűnik, mintha a tagországok mindegyike a maga egyéni módján igyekezne kezelni a migránsok kérdését, nem rettenve vissza attól sem, hogy más tagországokra tolja ezzel a probléma minden terhét. Noha a Kódex a tagországok legszorosabb együttműködését írja elő, különösen a krízishelyzetekre. A közvélemény meglehetősen keveset tud ezekről a rendelkezésekről, amelyek első ránézésre egyfajta jogi útvesztőnek tűnhetnek, de később látni fogjuk, ha minden tagország a Kódexhez igazodna, közelebb kerülne Európa a migránsválság megoldásához.

Két alapvető kérdés megoldására kötött egyezményt öt európai ország 1985-ben egy kicsi luxemburgi településen, Schengenben. Az volt az aláírók célja, hogy fokozatosan lebontsák egymás közti határaikat, megszüntessék a határellenőrzéseket, azaz teljesen szabaddá tegyék ezeken az így kialakuló régióban a személyek és az áruk forgalmát. Franciaország, Luxemburg, Németország, Hollandia és Belgium kötötte meg az egyezményt, melynek végrehajtási rendelete csak öt évvel később, 1990-ben született meg.

Az aláírók úgy vélték, a határok lebontásával egy új, lényegében minden korlátot nélkülöző gazdasági és piaci térséget hozhatnak létre, másfelől pedig szerették volna megelőzni, hogy Európa meginduljon a szét­esés útján, ahogy megindult már egyszer a második világháborút megelőző években. E két kérdés megoldására született a schengeni egyezmény, amelyet napjainkban is az Európai Unió egyik legnagyobb vívmányának tart Brüsszel. A megállapodás nyomán létrejött övezet tagországainak száma időközben huszonhatra bővült. Schengen hatálya nem feltétlenül fedi az EU területét. Két EU-s tagállam, Írország és Nagy Britannia például nem alkalmazza az egyezmény rendelkezéseit és szabályrendszerét, más tagállamok, mint például Románia, Bulgária és Horvátország pedig még nem teljesítették az övezethez való csatlakozás feltételeit. Ugyanakkor bizonyos EU-n kívüli országok, mindenek előtt Svájc és Norvégia tagjai a schengeni övezetnek. Az egyezmény szabályrendszerét egyébként „acquis”-nak tekinti a jogi szakma, ami azt jelenti, hogy különféle egyezmények, megállapodások, szerződések és törvények rendelkezéseiből gyúrták össze.

Jöhetnek a katonák

A Kódex először is leszögezi, hogy „a határellenőrzés végrehajtása nem csupán azoknak a tagállamoknak az érdeke, amelyek külső határainál azt elvégzik, hanem valamennyi olyan tagállamé, amely belső határain megszüntette a határellenőrzést”.

Orbán Viktor e passzus szellemében sürgette a múlt heti EU-csúcstalálkozón, hogy most a legfontosabb a schengeni tagállamnak számító Görögország határainak közös, együttes erővel történő megvédése. Hiszen a görög partoknál lép be Európába, egyúttal a schengeni övezetbe is a migránsok elsöprő többsége.

Létezik két olyan uniós szervezet, a Frontex és Rabbit, amelyek épp azért jöttek létre, hogy válsághelyzetekben segítsék a schengeni övezet, illetve az unió külső határainak védelmét. A Frontex inkább adminisztratív és igazgatási kérdésekben tud támogatást nyújtani, míg a Rabbit a határok, határátkelők konkrét védelmében. Csakhogy még most, a nagy eszkaláció idején is alig hallani róluk…

Ugyancsak előírja törvényi erővel a Kódex a migráció kapcsán fellépő veszélyek, kockázatok közös elemzését is. Ennek ellenére hivatalos formában Donald Tusk, az Európa Tanács lengyel elnöke beszélt először a múlt heti informális csúcson arról, hogy „végre érzelmek és illúziók nélkül kell szembenézni az Európát sújtó migrációs válsággal”. Jóllehet ez a válság legalább egy éve tart már…

A határellenőrzés tág kategóriáján belül az illegális bevándorlás és az embercsempészet elleni küzdelem a Kódex egyik leghangsúlyosabb rendelkezése. Ez kiegészül azzal, hogy a „tagállamoknak meg kell előzniük az övezet belső biztonságát, közrendjét és közegészségügyét (!) fenyegető veszélyeket is”.

Azt, hogy kik, milyen szolgálatok, milyen egységek őrizzék a schengeni tagországok külső határát, nem szabályozza a Kódex. Ezt az érintett állam döntésére bízza. Nem tiltja tehát a katonai egységek bevetését sem. És arról sem rendelkezik, hogy az adott ország milyen technikai eszközökkel, műszaki létesítményekkel védheti a határait. A magyar határzár, vagyis a „kerítés” elleni kirohanások tehát érzelmi megnyilvánulások csupán, de nem jogi kifogások!

Annál is inkább, mivel a Kódex egyértelműen leszögezi, hogy „a határőrizet technikai, azon belül elektronikai eszközök alkalmazásával is végrehajtható”. A joganyag alkotói számára csak az irányelv a fontos: „a (határ)őrizetet oly módon kell végrehajtani, hogy az megakadályozza az adott személyeket a határ­átkelőhelyeken történő ellenőrzés megkerülésében, és visszatartsa őket ettől.”

Sok félreértést és tévhitet tisztázhatnának az uniós politikusok, ha csak kicsit is komolyan vennék a Kódex 13. cikkelyének 3. pontját, amely szerint: „az eredményes határellenőrzés érdekében a tagállamok szoros, állandó együttműködést biztosítanak a határellenőrzésért felelős nemzeti szolgálatok között”. Ehhez képest megdöbbentő, hogy csupán most, 2015 szeptemberében jött létre az első uniós csúcstalálkozó az Európát sújtó migrációs válság ügyében, s a Kódex által sürgetett együttműködés helyett, inkább a tagállamok és a nemzeti szolgálatok „együtt nem működése” volt mindeddig a jellemző. Nem kell elvakult „orbánistának” lenni ahhoz, hogy belássuk: a magyar miniszterelnök múlt héten prezentált csomagja az első olyan átfogó terv, amely egy ilyen stratégia alapja lehetne végre. Mégsem fogadták jól…

Kétezres segély

A Kódex leszögezi, hogy csak érvényes úti okmányokkal, vízummal és a hivatalos határátkelőhelyeken lépheti át egy külső, azaz harmadik ország polgára a schengeni határt. Minden más forma jogellenes, illegális határátlépésnek számít. A legtöbb schengeni tagország szabálysértésnek tekinti az illegális határátlépést, Magyarország azonban szeptember 15. óta bűncselekményként kezeli. Teheti, a Kódex ugyanis nem szabályozza, hogy miként kell kezelni, ezt az adott nemzetek hatáskörébe utalja. Azt azonban előírja, a szankcióknak hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűeknek kell lenniük. Magyarország most már szabadságvesztéssel is büntetheti az illegális határátlépést. A Kódex úgy rendelkezik egyébként, hogy eleve csak olyan személyek léphetnek be a schengeni határon, akik „nem jelentenek veszélyt a tagállamok közrendjére, belső biztonságára, közegészségügyére vagy nemzetközi kapcsolataira”.

Láthatjuk különben, hogy a tömeges migrációt sokan a menekültkérdéssel azonosítják. A liberális vagy baloldali média is ezt igyekszik erősíteni a közvéleményben. Noha a menekültprobléma külön kategória a schengeni kérdéskörön belül. Első ránézésre úgy tűnhet, mintha felül is írná mindazt, amit a határőrizettel és a határforgalom ellenőrzésével kapcsolatosan mond ki másutt a schengeni joganyag. Például, ha valaki okmányok és egyéb iratok nélkül érkezik a schengeni határra, de bejelenti, hogy menekült státusért folyamodik, be kell engedni, és le kell folytatni az ide vonatkozó eljárást.

A menekültügy szabályozása az 1951-es genfi konvención és annak 1967-es kiegészítésén alapul, s ma az úgynevezett dublini rendelet (a 2013-ban elfogadott Dublin III. szabályozza.)

Kit kell menekültnek tekinteni? Akit hazájában vagy tartózkodási helyén vallása, neme, politikai nézetei, faji, etnikai hovatartozása stb. miatt üldöznek. (Csak érdekességként: az Egyesült Államok olyan fiatal fekete nőket fogadott be évekkel ezelőtt, akik a törzsükben szokásos „megcsonkítás” elől menekültek.) Aki egyszerűen csak rossz életkörülményei elől „menekül”, azt bevándorlónak, és nem menekültnek tekinti már az 1951-es genfi egyezmény is.

Ausztriában nemrég majd két tucat migráns azzal a követeléssel állt elő, hogy nekik havi kétezer euró költőpénzre van szükségük. Ez több mint hatszázezer forint… Vajon őket menekültnek lehet tekinteni ezután? Nem véletlen, hogy az Orbán-csomag fontos része az a javaslat, amely szerint először is szét kell választani a migránsok tömegét még a schengeni határon kívül azokra, akik üldöztetés elől, és azokra, akik gazdasági okokból indultak meg Európa irányába.

Ellenőrizni kell

Az úgynevezett dublini rendelet szerint – sok jogász ezt is a schengeni acquis részének tekinti – a külső határt átlépő menekültnek először is regisztrálnia kell, és csak azután folyamodhat menekültstátusért. E regisztráció része az ujjlenyomatvétel is, ami nemcsak a terroristák és a szervezett bűnözők kiszűrését szolgálja, de a menekültstátus kérésével kapcsolatos ügyeskedéseknek és visszaéléseknek is elejét veszi. A szabályok szerint abban az államban kell elbírálni a migráns menedékkérelmét, ahol először a schengeni övezetbe lépett, s itt kell az ide vonatkozó eljárást is lefolytatni. Ez ma döntő mértékben Görögország, de érintett a kérdésben Olaszország is. A magyar miniszterelnök is ehhez a szabályhoz – egyáltalán, a szabályokhoz – tartaná magát, ezért is javasolja a görög határellen­őrzés és a görög határőrizet közös megerősítését vagy átvételét…

Egyébként nincsenek konkrét előírások arra, miként dönthető el, ki kap menekült, státust. Egy menekültügyi eljárásban, különösen most, a tömeges migráció idején, kevés lehetőség van arra, hogy tényszerűen bebizonyosodjon, valóban üldöztetésnek volt-e kitéve abban az államban a menedékkérő, ahol eddig élt. Végül a befogadó állam dönti el a kérelmező meghallgatása alapján, hogy megadja-e az illetőnek a menekültstátust vagy sem.

Ha a dublini rendelkezések szövegét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy teljesen jogtalan lenne, ha a németek és az osztrákok Magyarországra küldenék vissza azokat a migránsokat, akik nem kapták meg tőlük a menekültstátust. (Németország a hozzá érkező közel egymillió migráns csupán 35 százalékának szándékozik ezt megadni.) Magyarországnak e téren nincs felelőssége, legalábbis a schengeni acquis, közelebbről a dublini rendelet szerint. Ettől még befuthatnak egyszer Hegyeshalomra Németország és Ausztria irányából a migránsokkal telepakolt vonatok. Ez a lépés persze Schengen szempontjából nem oldana meg semmit, a migránsok ezzel még nem hagynák el az övezetet, legfeljebb Berlin és Bécs arréb tolná a „problémát”.

Nem kevés politikai elemző teszi fel a kérdést, hogy megvan-e még a kötelező ereje a schengeni egyezménynek, működik-e még a megállapodás, komolyan veszi-e azt az övezet minden tagországa? Nemcsak Orbán Viktor, de Donald Tusk is megadta erre a múlt heti csúcson a választ, amikor azt mondta, vissza kell szerezni végre az ellenőrzést a schengeni külső határok felett. Hamar megérkezett a válasz is erre felszólításra. Brüsszel közel húsz uniós tagállam, köztük Magyarország ellen indított kötelezettségszegési eljárást, mondván nem értesítették időben az Európai Bizottságot arról, miként ültették át saját jogrendjükbe a menekültügyi eljárásról szóló irányelvet és a befogadóközpontok minimális körülményeit meghatározó jogszabályt… Schengen létezik, de mintha mégsem létezne.

Sinkovics Ferenc