Az elmúlt öt év legerősebb nyitóhétvégéjét produkálta a kilencvenes évek akciófilmjeinek stílusát tipikus magyar abszurd humorral ötvöző Argo 2. A siker elsősorban a felfokozott várakozásnak, az erőteljes marketinggépezetnek és a többrétegű poénoknak köszönhető, véli Árpa Attila rendező, aki többek között arra készül, hogy a jövőben elkészíti a Hahó, Öcsi! remake-jét.

– Az Argo 2 az elmúlt öt év legerősebb nyitóhétvégéjét produkálta, minek tudható be a siker?

– Az első rész nimbusza elég sokat hozzátett: tizenegy éve mutattuk be, annak idején megnyerte a 36. Magyar Filmszemle közönségdíját, azóta pedig folyamatosan egyre több nézőhöz jutott el: televízióban, DVD-n és letöltve is valószínűleg sokan látták, de már a mozikban is 160 ezren váltottak rá jegyet. A hosszú várakozás szintén sokat hozzátehetett a sikerhez, emellett a marketingkampányunk is igencsak erőteljesre sikerült.

– A közönségtalálkozók alkalmával be szokott ülni vetítésekre. Vannak olyan pillanatai a filmnek, amelyre másként reagálnak a nézők, mint ahogyan azt előzetesen elképzelte?

– Minden alkalommal más a közönség reakciója. A humornak több forrása fedezhető fel a filmben, vannak az úgynevezett szemmel látható poénok, a rejtettebb viccek, és van a humornak egy harmadik rétege is, amelynek felfedezéséhez már némi előtudás vagy műveltség szükséges. Utóbbira azt a jelenetet tudnám felhozni példaként, amelyben egy tank, tele cigányokkal, átgurul a szlovák határon. Ha az ember képben van 1968-cal kapcsolatban, akkor értékeli, különben pusztán egy vicces szegmens az egész. De éppen a számos réteg miatt sok olyan visszajelzést hallok, hogy valaki többször is megnézte a filmet, és minden alkalommal újabb poénokat, utalásokat fedezett fel benne.

– Korábban úgy képzelte el az Argo második részét, hogy a szereplők találkoznak majd benne az Üvegtigris, illetve más olyan magyar klasszikusok karaktereivel, mint az Indul a bakterház. Miért vetette el végül ezt az öt­letet?

– Az Üvegtigris 3 bemutatója előtt merült fel ez a gondolat. Kovács Gábort fel is kerestem egy ilyen mash up film ötletével, amelyben, olyan különböző, önálló produkciók karaktereit egymásnak eresztő amerikai blockbusterek mintájára, mint a Bosszúállók vagy az Alien vs. Predator, találkoznának a szereplők, de végül nem lett belőle semmi. Ám most, hogy eszembe juttatta, fel is fogom hívni Kovács Gábort, hátha mégis megvalósul valamikor.

– Az Argo 2 számos kilencvenes évekbeli produkciót megidéz. Miért éppen ez a korszak áll közel önhöz, amikor a műfajnak a hetvenes-nyolcvanas évek jóval karakteresebb időszaka volt?

– Nekem és a forgatókönyvíró-társaimnak ez a korszak volt a kedvencünk, elsősorban Tarantino, John Woo, Kusturica, Guy Ritchie és természetesen Robert Rodriguez munkái miatt – ők azóta is rendszeresen alkotnak, de abban az évtizedben minden évben legalább egy filmet bemutattak valamelyiküktől. Ez a rajongás meg is maradt bennem, a mai napig emlékszem, amikor például a Desperadót megnéztük – Pacskovszky József annál a jelenetnél ment ki a moziból, amelyikben Danny Trejo karaktere egy bicskával tárcsázza be a számot egy nyomógombos telefonfülkében. Már az első részben is rejtettünk el utalásokat ezzel a korszakkal kapcsolatban, többek között megidéztük az Ál/Arc című filmet, illetve számos más produkcióra kikacsintottunk, kimutatva a tiszteletünket. Az ilyesmire szokták egyébként azt mondani a rosszindulatú kritikusok, hogy loptunk és összeollóztuk az ötleteket, noha ezek vállalt idézések.

– Az Argo stílusában erősen emlékeztet a spanyol Torrente-sorozatra, utóbbi azonban komoly nemzetközi karriert futott be. Önök nem tervezik külföldön is forgalmazni a filmet?

– A filmalapnak van egy divíziója, amely külföldi értékesítésre szakosodott, viszont soha nem volt számunkra szempont a nemzetközi forgalmazás. Büszke is vagyok arra, hogy ez a film száz százalékban a magyar közönség szórakoztatására készült.

– Miben jobbak akkor a spanyolok, hogy egy szintén a hazai közönség ízlésére szabott produkcióval is el tudtak jutni szélesebb nemzetközi piacra?

– A legfontosabb a filmiparuk folytonossága és következetessége. Nem volt olyan sötét korszakuk, mint nekünk a Magyar Mozgókép Közalapítvány alatt, és ha megnézzük, a spanyolok, a csehek vagy a németek hány filmet gyártanak évente, akkor eléggé el vagyunk maradva. Itthon újra meg kell szerettetni a nézőkkel a magyar filmet, és szerencsére mostanában készülnek olyan produkciók, amelyek jó eséllyel nemzetközileg is jelentős sikerre tehetnek szert. Persze nem az Argo 2-re gondolok, nem ezzel fogok Arany Pálmát nyerni.

– Miben volt más a Magyar Nemzeti Filmalappal együtt dolgozni az első rész forgatásához képest?

– Nagy különbséget nem tudnék említeni, azt leszámítva, hogy lényegesen nyugodtabb hangulatban telt a forgatás abban a tudatban, hogy van mögöttünk egy állami szerv, amely pontosan utalja a pénzeket. Így nem kellett annyit idegeskedni, mint az első rész esetében, amelynél előfordult, hogy otthonról kellett készpénzt vinnem a forgatásra, amiből kifizettem a stábot, mert elfogyott a keret.

– Általánosságban jónak tartja tehát a filmalapos rendszert?

– Az egyik legjobb dolognak gondolom, ami a magyar filmmel történhetett. Eleinte sokan aggódtak, hogy Andy Vajna filmbiztos keze alatt majd magyar Rambók fognak szaladgálni a vásznon, de szerencsére erről szó sincs. Az ő égisze alatt történt, hogy A nagy füzet és a Fehér Isten egészen közel került az Oscarhoz, erre pedig nagyon régóta nem volt példa. Hasonlóképpen hatalmas teljesítmény, hogy a Saul fiát bemutatták Cannes-ban, a versenyprogramban, igencsak jelentős eséllyel indulva az Arany Pálmáért. De ezeken kívül is számtalan fesztiváldíjat bezsebeltek hazai alkotások, tehát nem lehet azt állítani, hogy a filmalap nem fordít elég figyelmet a réteg- vagy művészfilmekre. Ugyanakkor támogatja a közönségprodukciókat is, amire a Magyar Mozgókép Közalapítvány alatt nem igazán volt példa, ahogyan az sem volt jellemző, hogy külső rendezőknek megbízást adjanak, akármilyen jó forgatókönyvvel a kezében is kopogtatott. Inkább egymásnak osztották szét a pénzt. Szóval igen, azt gondolom, hogy elég jól működik eddig a rendszer. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna filmek, amelyek nem tetszettek, vagy amire szerintem nem kellett volna pénzt adni, de nyilván vannak olyanok is, akik ugyanezt gondolják az Argo 2-ről. Nem lehet mindenkinek megfelelni.

– Mondana példákat?

– Nem, mert nem tartanám elegánsnak piszkálni a kollégáim munkáit, van elég filmkritikus és blogger, akinek ez a hivatása. Inkább a pozitív élményeimet emelném ki: Gárdos Pétertől a Hajnali láz például olyan film lesz, amely nemzetközileg is komoly figyelmet fog kapni, de a Liza, a rókatündér is nagyon aranyos mese volt, s az Utóéletnek szintén bejött a stílusa. A Saul fiát pedig még nem láttam, de nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Korábban a Hippolyt remake-jében vagy a Szerencsekerék műsorvezetőjeként egyfajta macsós imázs határozta meg, azóta keményebb akciófilmekben láthatjuk. Tudatos váltásról van szó?

– Soha nem építettem tudatosan az imázsomat, megtette helyettem ezt olykor a bulvármédia, amire rá is játszottam a saját szórakoztatásomra. Ezért is van az, hogy sokan nem tudnak hova tenni, és megkérdezik, hogy mi vagyok én valójában: filmrendező, egy amerikaifutball-szövetség elnöke, televíziós producer vagy színész? Azt szoktam erre mondani, hogy van egy szép gyűjtőfogalom minderre, amit úgy hívunk, hogy show-biznisz. Leginkább persze filmkészítőnek tartom magam, az évek alatt érkeznek sorban a lehetőségek, nem válogathatom meg, hogy melyik filmrendezőtől milyen ajánlatot kapok.

– 1997-ben Mark Dacascos oldalán szerepelt egy B kategóriás akciófilmben, amiről később azt mondta, egyáltalán nem büszke rá. A közelmúltban pedig egy hasonló produkcióban játszott Van Damme mellett, erről viszont kifejezetten büszkén mesélt. Mi a két film között a lényegi különbség?

– Elsősorban a színészi játékom: a Deathline idejében még nagyon nem voltam tisztában a szakmával, ez egyébként az említett Hippolytra is érvényes, meg kellett érjek egy bizonyos kort, hogy elsajátítsam a színjátszást. Az első szerepem, amire úgy érzem, büszke lehetek, az a Czukor Show volt, ezt követte néhány színdarab Verebes István és Mészáros Klára rendezésében, illetve ez a bizonyos Van Damme-film. Hatalmas dolog volt, hogy kaptam egy nem éppen kicsi, szöveges szerepet Bruce Willis mellett a másik gyermekkori kedvencem oldalán, a belga sztár ráadásul személyesen vágja le a fejemet benne. Hihetetlen élmény volt, akkor is, ha csak egy B kategóriás akciófilmről van szó.

– Mit tanult ezen a forgatáson?

– A legfontosabb tanulság mindenképpen az volt, hogy ha azt mondják, vedd fel a védőfelszerelést, akkor tényleg vedd fel, s ha Van Damme-mal fogsz egy jelenetben szerepelni, ne játszd a kemény fiút, mert ha vesén rúg, akkor biztosan összeesel. Emellett úgy szoktam humorosan fogalmazni, hogy az ehhez hasonló produkciókban, a Die Hard 5-ben vagy A kémben azt tudom minden alkalommal egészen közelről megfigyelni, mi az, amire nem lesz pénzem a következő filmemben. Megnézem, a tengerentúli rendezők hány kamerával, milyen szögekből vesznek fel egy-egy komolyabb jelenetet, olykor három napon keresztül is, amelyből a végső változatba mintegy tíz másodperc kerül be – ezt a pazarlást például soha nem engedhetném meg magamnak.

– Jelenleg mégis egy akciófilmen – saját könyve, a kilencvenes években, az olajszőkítések és maffialeszámolások idején játszódó Holtomiglan feldolgozásán – dolgozik. Hogyan áll a projekt?

– Elkészült a könyvnél jóval tömörebb és reálisabb forgatókönyv, és a filmalap is elfogadta a fejlesztésen átesett szkriptet. Most kezdjük meg az előkészületeket, illetve a gyártáshoz szükséges pályázatokat. A film producere egyébként Pusztai Ferenc lesz, aki A nyomozót, a Pál Adriennt, a Víkendet és az Utóéletet is jegyzi. De rengeteg egyéb ötletem van még: foglalkoztat egy negyvenes férfiak kapuzárási pánikjával foglalkozó komédia gondolata, amely viccesen fogalmazva az Argo 2 romantikus változata lenne. Emellett egy olyan produkciót is tervezek, amely hangulatában leginkább az amerikai Drive című filmre hajazna, tartalmilag azonban Peter Bogdanovich Papírhold című művére hasonlítana, azzal a különbséggel, hogy utóbbi főszereplője Bibliákat árult, a mienk pedig kokaint. Szintén tervezek egy életrajzi filmet a bűvészről, Rodolfóról, aki lényegesen összetettebb és kegyetlenebb személyiség volt, mint az a mosolygó, bajszos bácsi, ahogyan eladta magát. A legfontosabb tervem azonban az 1971-es Hahó, Öcsi remake-je: a története talán aktuálisabb, mint valaha. Palásthy György filmje ugyanis egy gyerekről szól, akinek a szülei soha nem érnek rá semmire, mindenki mindig folyamatosan rohan valahová, és kisfiú nekiindul, hogy megtalálja az idő forrását, megmentve ezzel a családi békét.

– A klasszikus magyar filmek remake-jei eddig általában borzalmasan sikerültek. Nem fél, hogy a sok rossz tapasztalat miatt a nézők elkerülik majd ezt is?

– Az a filozófiám, hogy valamiben vagy az első szeretnék lenni, vagy a legjobb. Az, hogy előttem már néhányan kudarcot vallottak, inkább inspirációt és motivációt jelent – hogy én majd megcsinálom azt a feldolgozást, ami sikeres lesz, és amit szeretni fognak az emberek. Ha nem magyar példákat veszünk, ez nem is lehetetlen: az Egy asszony illata Al Pacino-féle verziója még sokkal jobb lett, mint az eredeti spanyol alkotás, bár a Gus Van Sant-féle Psychóval én sem nagyon tudok mit kezdeni.

Német Dániel