A jövőnket nagyrészt az dönti el, hogy mennyire tudjuk az ország kulturális hagyományait és emberi erőforrásait bekapcsolni a gazdasági vérkeringésbe – mondta a Demokratának Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere.

– Óhatatlanul is a párizsi merénylettel kell kezdenünk a mai beszélgetést. Bármilyen szörnyű bizonyosság, de mégis bizonyosság: a magyar kormánynak volt igaza, amikor a migránshullám veszélyeire figyelmeztetett, és lezárta a déli határt.

– Ami történt, tényszerűen támasztja alá a magyar álláspont helyességét. Bármiféle triumfálás helyett azonban sokkal fontosabb lenne a közös gondolkodás. Sajnos, a politikában nem elég, ha az embernek igaza van, többség is kell hozzá. A tények egyértelműen mutatják, hogy új módon kell Európában megtanulnunk védekezni, már csak azért is, mert a szabad világ természeténél fogva kiszolgáltatottabb, mint ahol kontrollálják az emberek életét. Ha nem tudjuk az értékeinket, a saját életstílusunkat megvédelmezni, akkor hiába van igazunk. Meg kell győznünk azokat, akik a nyitott társadalom egyfajta mérnökeiként elképzeltek magunknak egy létformát, hiszen bukott koncepcióról van szó, mely az életünk fenyegetettségét erősíti, nem pedig gazdagít bennünket.


– Az európai szolidaritás persze fontos dolog, de már-már olyan érzésünk támad, mintha az európai politikai hűség fogalma is létezne.

– Ez nagyon fontos kérdés, már csak azért is, mert folyamatosan a szemünkre vetik, hogy Európa-ellenesek, euroszkeptikusak vagyunk, holott mi a kulturális értékeire büszke, együttműködésen alapuló Európát védelmezzük. Az európai szolidaritás valóban lényeges. Ugyanakkor ne feledjük, hogy azok, akik ma már maguk is veszélyben érzik magukat, korábban igaztalan és manipulatív bírálatokkal illettek bennünket, amikor nekünk lett volna szükségünk az európai szolidaritásra. Itt van a migránshelyzet: ahhoz képest, ahogyan más országokban bánnak a jövevényekkel, mi jog szerint jártunk el, jól dolgozott a rendőrségünk, példamutatóan segítettek a karitatív szervezetek és a civilek is. Mégsem ettől zengett a tömegtájékoztatás az elmúlt időszakban.


– Nekünk, európaiaknak természetes az állam és az egyház szétválasztása, másoknak nem. Nem közös kudarcunk, hogy a muszlimokra is kiterjedő vallásközi párbeszéd még az alapfogalmak tisztázásig sem jutott el?

– Vallástörténeti alapigazság, hogy a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egy gyökerű, egyaránt Ábrahámra vezeti vissza magát, szent iratainak pedig közös részei is vannak. Ugyanakkor időbeli fázisok, eltolódások vannak a három vallás alakulásában. A XVII. században mi, keresztények is bevertük egymás fejét Jézus nevében. A vallási kiábránduláshoz, a szekularizáció erősödéséhez a katolikusok és protestánsok között dúló harmincéves háború is döntően hozzájárult. De megtanultuk, hogy hitet erőszakkal terjeszteni és elnyomni nem lehet. A hitben szabadság van. Ugyanakkor a vallás nem magánügy, hanem az egyik legszemélyesebb közügyünk. Míg azonban Európa tanult a történtekből, az iszlámnak a jelek szerint több időre van szüksége ehhez. Ami a vallások közötti párbeszédet illeti, fontos eredménynek tartom annak megállapítását, hogy igazi vallásos hit nem épülhet erőszakra. Meggyőződésem, hogy mindenféle hit mélyén fel lehet tárni a béke- és szeretetüzenetet. Ez a vallásközi párbeszéd feladata.


– Hírmagyarázók az Európa peremén élő muszlim közösséghez hasonlóan a hazai cigányságot is gyakran az integráció-szegregáció kettősségében ábrázolják. Anélkül, hogy párhuzamot vonnánk, elképzelhető, hogy néhány évtized múlva a magyar–cigány együttélésre is rávetül az erőszak?

– Vannak, akik erre spekulálnak. Ha a mi keresztény-nemzeti-polgári politikánk érvényesül, akkor ettől nem kell tartani. Mindenesetre örvendetes, hogy az erőszak olyasfajta kiterjesztése, amelyet a nyugat-európai nagyvárosokban megtapasztalhattunk, nem jellemző a hazai cigányságra. Alkotmányos gátjai vannak annak, hogy Magyarországon faji vagy kulturális különbségek alapján szerveződjenek és életképesek maradjanak militáns csoportok.


– Mégis előfordul, hogy az emberek maguk választják az elzárkózást. Borsodban is mindenki pontosan tudja, melyik a cigány falu és melyik a nem cigány falu. Az volna a jövő, hogy különféle enklávékban élünk majd?

– Minden attól függ, hogy milyen az együttélés vagy elzárkózás szociális és kulturális tartalma. Önmagában az elkülönüléssel nincs baj, régen is léteztek sváb falvak, szlovák falvak és így tovább. A lényeg, hogy külön, önálló törvényeik ne legyenek, tiszteletben kell tartaniuk ugyanazt a jogrendet, amit a többség is követ. Nyugaton, a párhuzamos társadalmakban ez másképp van. A canterbury érsek például – talán nem teljesen függetlenül a gyarmati múlt gondolkodásától – azt javasolta, a muszlim többségű közösségben rendezzék el a dolgaikat a muszlim törvények szerint, és csak akkor alkalmazzák a brit jogrendet, amikor a helyzet túlmutat a közösség határain. Szerintem idáig nem szabad eljutnunk. Egyetlen alkotmány, egy büntető- és egy polgári törvénykönyv létezik, és mindenkinek be kell tartania az ország, a nemzeti közösség törvényeit.


– Régi közhely, de ettől még igaz, hogy a cigányságnak tanult vezetőkre van szüksége. Ha az elmúlt huszonöt esztendő cigány önszerveződését nézzük, azt tapasztaljuk, hogy politikai és gazdasági természetű ügyek árnyékolják be az érdekképviseletet. Meddig kell várnunk hiteles, felkészült vezetőkre?

– A cigány értelmiségiek kiemelkedését a közösségük gyakran úgy éli meg, hogy az illető kivált, elhagyta őket. Éppen ezért a visszatérés, a hitelesség megszerzése roppant nehéz. Jó példája ennek az a volt SZDSZ-es cigány politikus, aki a sajátjai körében gyakorlatilag alig szerzett szavazatokat, amikor megmérette magát. Másrészt előfordul, hogy a saját képviselőik lesznek a saját börtönőreik. Amikor az uzsorást választják meg maguk közül, a börtön ajtaja bezárul, és a cigány közösség elveszti az esélyét a valódi érdekképviseletre. Apró eredményeket azért már tapasztalhatunk. A Keresztény Roma Szakkollégiumban például olyan cigány fiatalok tevékenykednek, akik nem a konfrontációt, hanem az együttműködést választják. Kétszázötven katolikus, református, evangélikus és görög katolikus fiatalt segítenek bentlakásos intézményekben, állami finanszírozásban az egyházak. Bennük látom a lehetőségét annak, hogy a saját identitásuk megőrzésével a többségi társadalommal való együttműködésben is partnereink legyenek. Egyébként a mostani kormány összehasonlíthatatlanul többet tett cigányügyben, mint az előzőek. Sokatmondó, hogy az előző roma önkormányzati elnök börtönben ült, talán nem véletlenül. Az elmúlt négy esztendőben ilyesfajta botrányok nem voltak, én magam több ezer, talán több tízezer emberről tudok, akinek érdemben is segítettünk. A közfoglalkoztatásban például 50 ezer roma családot sikerült bekapcsolni a munka világába, akik szerződést kötöttek az állammal, dolgoznak, keresnek, járulékokat fizetnek. A családfőnek előtte soha nem volt munkaviszonya. Vagy említhetném, hogy ezer roma nőt kiképeztünk szociális asszisztensnek, háromnegyedük el is helyezkedett, állami és önkormányzati intézményben dolgozik.


– Nemrégiben érdekes vitairatot bocsátottak ki Az idők jelei címmel, a keresztény értelmiség kezdeményezésében ön is részt vett. Voltaképpen mi volt a célja ennek a magyar sorskérdésekről szóló összegzésnek?

– Olvasmányos, ötvenoldalas kiadványról van szó, de lényeges, hogy egy ötszáz oldalas, komoly szakmai anyag van mögötte, amelyet a tervek szerint az érdeklődők számára elérhetővé teszünk. A története 1996-ra nyúlik vissza, amikor a Katolikus Püspöki Konferencia adott ki hasonló dokumentumot „Egy igazságosabb és testvériesebb világért” címmel. Ez a munka majdnem húsz évvel ezelőtt a politikai jobboldal és az egyházak kapcsolatfelvétele szempontjából is roppant jelentőségű volt. Mintha az „ellenfél” jobban megértette volna az esemény jelentőségét, mert a bemutató konferencián – 1996-ban – együtt szólalt fel Nemeskürty István, Orbán Viktor és a szeged–csanádi megyés püspök.


– Tudatos volna az átpolitizáltság az egyházi ügyekben?

– Mindenesetre tény, hogy a túloldal mindig számon kéri rajtunk a keresztény értékeket, miközben ők maguk nem ezek szerint élnek. Az egyházak is kizárólag addig érdekesek számukra, amíg különféle ügyekben bizonygathatják, hogy nem felelnek meg a saját elveiknek, másfelől pedig akkor adnak hírt az egyházakról, amikor valamiféle egyet nem értés sejlik fel a kormányzati intézkedések fogadtatásában. Pedig képzelje csak el, mi maradna a magyar történelemből és kultúrából 1944-ig, ha kivonnánk belőle, ami vallási érték? Megmondom: alig több, mint százharminchárom nap.


– Ha felidézzük a legutóbbi népszámlálás eredményét, kiderül, hogy Magyarországon többen ragaszkodnak a kereszténységhez, mint ahányan hit szerint megélik.

– Sok minden múlik persze azon is, hogyan teszik fel a kérdést a kérdezőbiztosok, és figyelembe kell vennünk azt is, hogy személyes, belső hitéről nem mindenki beszél szívesen. Antall József mindenesetre itt is eligazít bennünket: „Európában az ateista is keresztény.” Való igaz, hogy az ateizmus értelmezhetetlen az istenhit nélkül, annak különös mostohatestvére. Akik elutasítják a kereszténységet, de óhatatlanul is a keresztény Európa részesei, talán akkor jönnének rá mindennek a jelentőségére, ha kivonnánk a kontinensről mindazt, ami keresztény, és megszemlélnénk, mi marad utána. Ha például a férfi-nő kapcsolatokban, amelyekben a kereszténység világosan eligazít bennünket, az iszlám narratívája kerekedne felül, azonnal szembesülnénk a kereszténység fájó hiányával.


– Hogy állunk a kereszténydemokráciával? Nyugaton olykor liberalizmusba, szabadosságba hajlik, nálunk hagyományosabb, tekintélytisztelőbb ez a politikai elmélet és gyakorlat – de melyik az igazi?

– Nyugat-Európában sokkal inkább aktuális politikai eseményekre reagál pragmatikusan a kereszténydemokrácia, nálunk inkább értékalapú. Szerencsére a magyar kereszténydemokraták megengedhetik maguknak, hogy az értékekről beszéljenek, hiszen ők horgonyként működnek a jobboldali együttműködésben, a pragmatikus politizálás és reagálás inkább a Fidesz dolga. Németországi előadásaim helyszínein gyakran tapasztalom, hogy hihetetlen igény volna a kereszténydemokrácia lényegét illető párbeszédre. Sokan felszínességnek tekintik a pragmatizmust, és inkább a lényegről, az alapvetésről szeretnének vitát folytatni. Nemrégiben például a CDU württemberg-hohenzollerni kongresszusának egyetlen külföldi előadójaként azt hallottam, hogy az előttem szóló a magyar állásponthoz nagyjából hasonló álláspontot fogalmazott meg a küldöttek előtt menekültügyben, de sietve hozzátette, hogy nem akar túlságosan jobboldalinak tűnni. Amikor én következtem, meg is kérdeztem, hogy fordulhat elő egy CDU-kongresszuson, hogy valaki elnézést kér azért, mert jobboldalinak látszik? Dörgő taps volt a válasz. Úgy tűnik tehát, volna igény arra, hogy visszatérjenek az alapokhoz, de részben a nagykoalíció kényszere miatt, részben pedig azért, mert Európa keleti felével ellentétben a veszélyérzetük nem olyan kifinomult, ez egyáltalán nem olyan egyszerű.


– A német jobboldal megérti Magyarország törekvéseit? Kérdezem ezt azért, mert itthon állandóan azt olvassuk, hogy Angela Merkel megharagudott Orbán Viktorra, és elveszítettük Németország barátságát.

– Jó kérdés, hogy ki veszített el kit… A kormányban nem az én feladatom a német kapcsolattartás, de helyi jártasságom miatt a miniszterelnök úr számít rám, időnként tanácsokat adhatok. Migránsügyben folyamatosan próbáltuk megértetni CDU-s barátainkkal, hogy nagyon nagy a baj, és még nagyobb lesz. Láttam rajtuk, hogy kissé tanácstalanul azokkal az eszközökkel próbálják kezelni a helyzetet, ahogyan eddig szokták. Mi eközben folyamatosan kínáltuk azokat a megoldási javaslatokat, amelyeket akár közös német–magyar álláspontként is megjeleníthettünk volna. Erre a CSU-nál nagy fogadókészségre leltünk, a miniszterelnök bajorországi meghívása, vagy akár az én szerény jelenlétem Baden-Württembergben erős jelzés volt a CDU központjának. De tény, és erről személyesen is meggyőződtem: a CDU-ban még azok is tudják, hogy Magyarországnak fontos részigazságai vannak, akik egyébként nyitottabbak, befogadóbbak a migránsügyben.


– Az elmúlt egy évben annyi minden történt Európában és Magyarországon, hogy az ember időnként csak kapkodta a fejét. Mindenféle előzetes forgatókönyvet felborított az életünkben is zajló történelem. De mi a tétje ezeknek a heteknek-hónapoknak? Kell-e olyan fontos kérdésekről döntenünk, amelyek már egyértelműen a jövőbe mutatnak?

– Nemrégiben Orbán Viktor az egyik megbeszélésen azt mondta, hogy külpolitikai értelemben mi, magyarok túlléptünk a méretarányos bátorságon. De mindenkinek ismernie kell a saját súlyát. Mi ebben az országban tízmillióan vagyunk, és a határon túli magyar milliókkal együtt is vannak korlátai a cselekvésünknek. Mégsem szabad elfeledkezni arról, hogy a mondanivalónk csak akkor hiteles, ha következetesek vagyunk. Migránsügyben Orbán Viktoron kívül talán nincs is más vezető európai politikus, aki kezdettől fogva ugyanazt mondta. Komoly, felelős politikusok beszéltek összevissza, az egyik nap ezt, a másikon azt mondták, a harmadikon pedig mindent letagadtak. A jövő kihívásait az erős Magyarországra kell alapoznunk, és ebben a gazdasági sikereink nagyon lényegesek. Az elmúlt években nemcsak a pénzügyi válságból lábaltunk ki, de komoly változásokat is végigvittünk, például a felsőoktatásban. A válságkezelést új családpolitikával ötvöztük, átlagosan évi egymillió forinttal többet hagytunk a családoknál. Míg korábban 92 ezer, idén szeptembertől már 320 ezer gyermek étkezik ingyen a kormány intézkedéseinek köszönhetően. A devizaválság kezelésének módszerei iránt más országok is folyamatosan érdeklődnek. Miközben állítólag nemzetközi elszigeteltségben élünk, demográfiai konferenciánkra tizennyolc országból érkeztek nemzetközi tekintélyek, s hat ország, köztük Nagy-Britannia a miniszterét küldte hozzánk. Mégis, azt hiszem, ha a jövőnket kutatjuk, a legfontosabb kérdés, hogy leszünk-e elegen, s hogy a megszületendő gyermekeknek lesz-e esélyük a minőségi életre? És ebbe a kulturális önazonosság éppen úgy beletartozik, mint a szociális biztonság. A jövőnket nagyrészt az dönti el, hogy mennyire tudjuk az ország kulturális hagyományait és emberi erőforrásait bekapcsolni a gazdasági vérkeringésbe. Ekkor és csak akkor leszünk érdemesek mások figyelmére, és így vívhatjuk ki a tiszteletet magunk iránt. Meg nekünk, magunknak is így lesz a legjobb.

Szentesi Zöldi László