Elismeréseinek, díjainak se szeri, se száma, mint ahogy hosszú oldalakon sorolhatnánk legfontosabb műveit és filmjeit. Neki köszönhetjük a kicsit esetlen, de mindenképpen szerethető sárkányt, Süsüt, a két kíváncsi kóbor macskát, Mirr-Murrt és Oriza Triznyákot, a mindenre elszánt nagy ho-ho-ho horgászt, valamint a csokiimádó Gombóc Artúrt is. A tavasszal nyolcvanadik születésnapját ünneplő, ám ma is gyermeklelkű íróval, Csukás Istvánnal egyebek mellett a Szeretet Aranyérméről, a gyermekirodalom helyzetéről, az olvasás fontosságáról és a változatlan lényegről beszélgettünk.

– A már megkapott számos elismerés, így a Kossuth-díj vagy a Prima Primissima Díj után a közelmúltban vehette át a drámaíróknak évente kiosztott Szép Ernő-díjat, emellett pedig a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották, s immár harmadszorra szerepel a svéd gyermekírónő emlékére alapított Astrid Lindgren-emlékdíjra jelölt alkotók nemzetközi listáján. Fontosak ezek a folyamatos pozitív visszajelzések az ön számára?

– A legfontosabb ma is az, amit a közönségtől, a gyerekektől kapok, s ez nem más, mint a Szeretet Aranyérme. Ilyen például, hogy van egy iskola Teskándon, vagy egy színház Balatonszárszón, amit rólam neveztek el. De ilyen a Kisújszálláson felállított életnagyságú Bagaméri szobor vagy a budapesti Pom-Pom játszótér, s persze a tavaly alapított Csukás István-díj is, amit azért vállaltam fel, hogy ezzel is segítsem a magyar gyerekirodalom renoméját helyreállítani.


– Merthogy nincs a megfelelő helyén?

– A kritikusok és az alig létező irodalmi közvélemény szemében biztosan nem. Azért kell helyretennünk, mert nincs fontosabb, mint hogy a gyerekek mindent megkapjanak, nemcsak irodalmi, de zenei és egyéb más művészeti téren is. Kodálynak volt egy jó mondása, amit mindig örömmel idézek, szerinte ugyanis „abból lesz a jövő közönsége, akit gyerekkorában megtanítunk rá.” Ez teljesen világos, de nem mindig teljesítjük. A díjakat tehát egyrészt ezért tartom fontosnak, másrészt pedig azért, mert a költő hiúsága különbözik a normális emberétől. Nálam a munka-hipotézisben jelentkezik. Azaz, ha megkapok egy díjat, visszaigazolva látom, hogy amit csinálok, talán jó. Mert nincs magányosabb annál, mint amikor egy fehér papír fölött görnyed az ember.
 

  • 1936-ban született Kisújszálláson
  • Hegedűművésznek készült, a békéstarhosi zeneiskolában érettségizett, mégis az irodalom mellett kötelezte el magát.
  • Kormos István javaslatára kezdett el gyermekeknek írni, s azóta sorra jelennek meg gyermekregényei, mesekönyvei, verses meséi.
  • Főbb művei: Egy szürke kiscsacsi; Mirr-Murr, a kandúr; Keménykalap és krumpliorr; Pom Pom-mesék; Süsü, a sárkány; A nagy Ho-ho-ho horgász; Ágacska
  • Fontosabb kitüntetései: 1977, 1987: József Attila-díj; 1984: Andersen-díj; 1999: Kossuth-díj; 2011: Prima Primissima Díj; 2015. a Magyar Írószövetség örökös tagja; 2015: Szép Ernő-különdíj

Csukás István
író, költő

– Az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János méltatásában úgy fogalmazott, hogy „Csukás István nem csupán meseíróként alkotott maradandót és halhatatlant, de költőként is igen jelentős életművet tudhat magáénak, sajnos azonban utóbbit sokkal kevesebben ismerik.” S valóban így van. Miért alakult ez így?

– A magyarázat egyszerű. Míg egy felnőtteknek szóló verseskönyv két-háromezer példányban jelenik meg, addig egy mese, pláne, ha film is készül belőle, milliókhoz jut el. Ennek ellenére nincs bennem két ember, nem vagyok irigy se az egyik, se a másik felemre. Ugyanazt az idegpályát koptatja az ember akkor is, ha felnőtteknek ír verset, s akkor is, ha gyerekeknek mesét. Mégpedig azért, mert a jó mese olyan, mint a vers. Picit felemelkedik a földtől, varázslatos és csodálatos. Éppen ezért boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy két szárnyam van, s ezekkel nagyon szépen tudok repülni. Ha szabad egy nagy példát mondanom, Weöres Sándornak is két szárnya volt, nála egyáltalán nem lehet megkülönböztetni, hogy melyik versét kinek szánta. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló művészet azonos értékű. A magyar gyerekirodalom ráadásul azért is csodálatos, mert szinte mindegyik nagy költőnk, Vörösmartytól kezdve Móricz Zsigmondon át egészen Pilinszky Jánosig vagy Nemes Nagy Ágnesig mindenki írt a gyerekeknek. Nagyon magas tehát a mérce, van mihez igazodni. Hála Istennek ezt a mai fiatal költő- és írógeneráció is kezdi felismerni. Annak idején engem is Kormos István csípet fülön, sajtolta ki belőlem az első gyerekkönyvemet. Abban is nagyon okos volt, hogy Weöres mellett és után ne a verssel, hanem a prózával próbálkozzak. Így jelent meg az Egy szürke kiscsacsi, amelyet ráadásul egy nagyon híres és nagyon jó festővel, Bálint Endrével illusztráltatott. Máig hálás vagyok érte.


– Ennyire fontos a jó illusztráció?

– Nagyon fontos, sőt az ideális az, ha a szöveg és a kép egyenértékű, hiszen a két élmény egymást erősíti. De nekem ebben is szerencsém volt, mert nagyszerű és nagyon tehetséges emberekkel dolgoztam, akik alkotótársként működtek együtt velem. Közülük is kiemelném Sajdik Ferit, akivel a Pom-Pom mesék és A nagy ho-ho-ho sorozatot készítettem.


– Mindig teljesen szabad kezet kapott öntől az illusztrátor, sosem szólt bele, hogy meséjének egyik vagy másik figurája hogyan nézzen ki?

– Elég hamar megtanultam, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Én az íráshoz értek, abban kell a legtöbbet kihoznom magamból. Később magam is elcsodálkoztam, hogy a figurákat már nem is tudnám másként elképzelni, mint amilyennek a rajzolók megalkották vagy a bábtervezők megtervezték. Egy rajzfilm­sorozat vagy egy bábjáték csapatmunka, amiben az író nagyon fontos szereplő, de ugyanennyire azok a többiek is, akik minden tehetségüket beleadják. Így történhetett, hogy az első ifjúsági regényemből, A keménykalap és krumpliorrból készült film Hollywoodban elnyerte a tévés Oscar-díjat. Nem is hittünk a szemünknek, csaknem leestünk a székről.


– A televízió és a DVD napjainkban egyre inkább háttérbe szorítja a meseolvasást, holott a különböző szakemberek egyértelműen a közös olvasás mellett teszik le a voksukat, azaz szerintük fontos lenne, hogy a szülő mindig szánjon időt legalább az esti mese felolvasására.

– Nem vagyok technika- és filmellenes sem, de fontosnak tartanék egy sorrendet. A legfontosabb az, amikor egy anyuka élőben mesél a gyerekének. Ez azért hatásos, mert a gyerek ilyenkor nemcsak a szöveget fogadja be, hanem a gesztust, a szeretetet és azt a sugárzó mosolyt is, amit egy gép nem tud nyújtani számára. Aztán, ha a gyerek iskolás lesz, s megismeri a betűket, következhet az önálló olvasás. Az olvasást nem szabad, nem lehet kihagyni. Az agyunk attól fantasztikus, hogy képes a fehér papíron lévő fekete betűket értelmes szöveggé összerakni, s beindítani a képzelet-mozit. Az olvasás emellett érzelmi és információgazdagodás is. A hétköznapi életben öt-hatszáz szónál ugyanis nem használunk többet, egyszerűen azért, mert nincsen rá szükségünk. Ám ennél sokkal több magyar szó van, amelyeket csak úgy lehet megismerni, ha olvasunk. De fontos, hogy egy magyar gyereknek magyar mesét olvassunk, azt adjunk a kezébe, mert ebbe az országba, s ebbe a világba született, s ezt kell zsigerig megismernie. Utána jöhet minden más. Íróként pedig arra kell figyelni, hogy a művekkel ne oktassunk, hanem katarzisélményt nyújtsunk a gyerekeknek, azaz úgy írjunk nekik, mint a felnőtteknek, csak még egy kicsit jobban.


– Mi az, amire különösen oda kell figyelnie egy írónak, amikor gyerekeknek szóló könyvet ír?

– A leginkább arra, hogy meddig lehet terhelni egy gyereket. Nem azt mondom, hogy ne kapjon akár az agresszióból vagy a háborúból is valamennyit, de fontos, hogy csak annyit, amennyit fel tud dolgozni. A cél nem lehet az elborzasztás. Aztán nagyon kell figyelni a gyerek szemmagasságára is. Ő körülbelül egy méter magas, s az a perspektíva, ahonnan ő nézi a világot, teljesen más. Neki azt a világot kell a könyvekben és a filmekben is megmutatni, amit egyébként is lát. Én elsősorban vidám dolgokról írok, mert az a meggyőződésem, hogy a gyerekekbe annyi örömöt és vidámságot kell belegyömöszölni, amennyi beléjük fér, hogy kitartson hetven- vagy nyolcvanéves korukig.


– Ehhez fontos, hogy az író lélekben ne nőjön fel, hanem egy kicsit mindig gyermek maradjon?

– Mindenképpen, hiszen mindenkinek van egy kincsesbányája, ami a saját gyerekkora. Csak sajnos sokan elfelejtik a visszavezető utat. Én boldogan járok vissza, rengeteg mindent hozok a gyerekkoromból.


– Például?

– Például neveket. Amikor már megvolt az elátkozott fagylaltos figurája a Keménykalapban, eszembe jutott, hogy Kisújszálláson, ahol születtem, valóban volt egy fagylaltos, akit úgy hívtak, hogy Bagaméri. Nekem már csak a verset kellett hozzá kitalálnom. De hoztam viszonyítási pontokat is. Ma is pontosan emlékszem rá, hogyan viselkedtem nyolc- vagy tízéves koromban. A gyerek nem változik, mindig ugyanaz.


– Ma is ugyanúgy kell tehát írni a XXI. század gyermekének, mint kellett évtizedekkel ezelőtt?

– A lényeg nem változhat. A lelki alap­állás egy gyereknél az, hogy beleszületik egy világba, amit meg akar ismerni, majd pedig meg akar hódítani. Így volt ez már az ősembernél is. A legősibb dolog, mindennek az eredője éppen ezért a mese. Mesélnek már a barlangrajzok is, mégpedig egy vadászatról, amelyet őseink ily módon tettek a sajátjukká, s lett hatalmuk felette. Ez a helyzet nem változik. Az üresen kattogó technikai trükkök önmagukban nem érnek semmit. Persze azért mindig figyelek a gyerekek szóhasználatára, akik még szabadon garázdálkodnak a nyelvvel, s így zseniális dolgokat tudnak létrehozni.


– A közoktatásban örökké visszatérő vita a kötelező olvasmányok kérdése. Míg az egyik tábor az örök érvényű klasszikusok, így a Légy jó mindhalálig, A Pál utcai fiúk vagy az Egri csillagok mellett érvel, addig a másik ezek túlhaladottságát hangsúlyozza, illetve hogy a mai gyerekek már nem is értik.

– Vissza kell utalnom arra, hogy rengeteg olyan szavunk van, amit a mindennapi életben nem használunk, nincs rá szükségünk. De nem szabad elriasztani a gyereket azzal az Egri csillagoktól, vagy bármelyik másik klasszikus műtől, hogy vannak benne szavak, amiket nem fog érteni. Fordítva kell: azért olvasd el, hogy megjegyezd, s bővítsd vele a szókincsedet. Ehhez persze türelmes tanár és nyugodt szituáció kellene. Én borzasztó szerencsés voltam, mert remek magyartanárom volt, aki a tantervet a fiókja mélyére zárta és a saját maga által kijelölt úton haladt. Shakespeare Szentivániéji álmát például úgy tanította be nekünk, hogy tartottunk belőle egy színielőadást. Borzasztó nagy szerepem volt, én voltam a falon a rés, ahol a szerelmesek beszélgetnek. De máig tudom a darab minden mondatát, mert a tanulás nem kötelező rossz, hanem élmény volt. Egészen iskolás korukig a gyerekek imádják és élvezik a verseket és tele vannak az irodalom szépségével. Amikor iskolások lesznek, elmúlik a varázslat. Ebből a fásultságból ki kellene menteni valahogy az irodalmat. De semmiképp ne dőljünk be annak, hogy a kortárs automatikusan jó. Nagyon sok a dilettáns is, így szelektálni kell, be kellene vezetni egy óvatos cenzúrát. Ugyanakkor persze olvastatni kell mai történeteket is, azaz adjunk a gyerekeknek múltat, ismerjék meg Eger ostromát, de a mai kor világát is. Ez egyébként főként filmeken lehetne érdekes, amire manapság sajnos nem nagyon van példa.
 

– Éppen egy évvel ezelőtt, tavaly novemberben mutatta be nagy sikerrel a Szegedi Nemzeti Színház gyermekeknek írt operáját, a Szökevény csillagokat. Miért tartotta fontosnak, hogy ebben a műfajban is kipróbálja magát?

– Az egyik nagy ajándék az életemben, hogy bekalandozhattam a gyermekirodalom műfajait. Évek óta készültem, hogy írjak egy operát is, nemcsak azért, mert én is tanultam zenét, s rengeteg zeneszerző barátom van, hanem azért is, mert körbenéztem, s azt láttam, hogy a nagy zeneszerzők megfelejtkeztek a gyerekekről. Szerte a világban alig van néhány kifejezetten nekik írt opera.


– Értik és élvezik ezt a műfajt a gyerekek?

– Igyekeztem olyan szöveget és mesét kitalálni, amit értenek, s a zeneszerző, Nagy Imre Erik is olyan muzsikáló dallamokat írt, amelyeket a gyerekek képesek befogadni. Egyébként pedig pontosan olyan lett, mint akármelyik felnőtt opera, nyitánnyal, balettel, szólóval és duettekkel.


– Mire számíthatunk az opera után?

– Állandóan dolgozom, mindig tele van a fejem elhúzódó és folytatásos ötletekkel. Az a boldog ember vagyok, aki azt csinálja, amit szeret. Nyáron elkezdtem egy felnőtteknek szóló, önéletrajzi ihletésű regényt, mely egy fiatalemberről szól, aki feljön Budapestre. Kézzel írok, majd egy régi írógépre magam gépelem a szöveget, s ilyenkor újra átgondolom, ha kell, javítom, újrafogalmazom. Emellett van nagyon sok olyan rajzfilmem, amiben még lenne történet. Ilyen például A nagy ho-ho-ho horgász, a Süsü vagy a Pom-pom. Nincs üresjárat a fejemben, minden csak idő kérdése.

Barta Boglárka