Augusztus 20.

Az ünnepen együtt vagyunk, együtt örülünk, esetleg bánkódunk, egymással osztjuk meg az érzéseinket. A szeretteinkkel a családi évfordulókat, közösségünkkel a vallásiakat és az egész nemzettel a nemzet ünnepeit. De mint minden jó dolog, az ünnep is csak mértékkel jó. A túl kevés monotonná tenné az idő múlását, a túl sok éppen a különlegességétől fosztaná meg.

Ezért minden kultúra természetes módon választja ki az ünneplésre méltó napok közül azokat, amelyeket meg is ül. Ez a kiválasztódás emelte a két nagy augusztusi ünnep közül Magyarországon a másodikat a mindenki által megtartandók sorába, és hagyta az elsőt a csöndes ünnepek között. Augusztus 15-ről és 20-ról van szó. Az első Mária mennybemenetelének emléknapja, a második az első királyunk szentté avatásáé. Az elsőt az egész katolikus világ ünnepli, a második nemzeti ünnepünkké emelkedett.

Nagyboldogasszony

Az ókori világ egyik legnagyobb városában, a kisázsiai Efeszoszban, amely száján elődeink bibliás-latinos magyarsággal Efezusnak hangzott, 431-ben egyetemes zsinatot tartott a kereszténység. Az egyházatyák itt mondták ki Jézus istenségét és anyjának, Szűz Máriának testben és lélekben való mennybemenetelét. Az utóbbinak ünnepét a 813-ban tartott main­zi szinódus augusztus 15-ével iktatta be a római rítus liturgikus naptárába, a Calendarium Romanum Generaléba.

Az évszázadok során az Assumptio Beatae Mariae Virginis az egyik legnagyobb katolikus ünneppé emelkedett, és ma számos katolikus többségű és néhány ortodox országban, így többek között Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban, a katolikus többségű német tartományokban, Görögországban vagy Cipruson munkaszüneti nap. Az ünnephez egyes országokban rengeteg helyi hagyomány kapcsolódik, például a gyógynövényszentelés, körmenet vagy éppen hajófelvonulás.

Az égbe emelekedő Szűz Mária, a Jelenések könyvében idézett napba öltözött asszony neve a magyar hagyományban Nagyboldogasszonyként szerepel, amely kifejezés magába olvasztotta a magyarságnak a kereszténység fölvétele előtti női istenségideáját. A fogalom korai megjelenése megtalálható az 1524 és 1527 között keletkezett Érdy-kódex egy szép részletében. A legenda szerint István király „Gellért tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak Nagyasszonyának hívnák. Szent István királ is ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé”.

Augusztus 15. a második világháború végéig piros betűs ünnep, munkaszüneti nap volt nálunk is, amelyhez rengeteg népszokás kapcsolódott, a szentmise után együtt ülték meg katolikusok és protestánsok a késő nyári szabadnapon. Az ünnep jelentőségét mutatja, hogy a XX. század első felében számos közterület kapta meg a Nagyboldogasszony nevet, köztük az a budai út is, amely ma Ménesi néven ismert. 1945 után az ünnep állami jellegét Magyarországon eltörölték, besorolódott a többi egyházi ünnepek sorába. Fényét önkéntelenül is elhomályosította az öt napra rá következő másik jeles nap, ami immár a legnagyobb nemzeti ünnepünk is.

Szent István felemelése

A mai közfelfogás a magyar szentek sorában az első helyet egyértelműen István királynak adja. Árpád országalapítása után ő az államalapító, akinek tisztelete számtalan intézmény és közterület elnevezése, számtalan szobor és más műalkotás formájában is kifejeződik. A magyar középkor embere azonban ezt másképp látta. Az ő számára a legnagyobb magyar szent egyértelműen László volt, a lovagkirály, a hit bajnoka. Jól példázza ezt az a többtucatnyi fennmaradt középkori templomfreskó, amely a képek sorával mind László legendáját beszéli el. Király­alakos középkori pénzeinken is vagy a kibocsátó uralkodó, vagy László bárdos alakja tűnik fel, Istváné soha.

Elsősorban Lászlónak tulajdonítható Szent István kultuszának megteremtése is, hiszen ő volt az, aki a szentté avatást kezdeményezte. A hitbéli meggyőződésen túl ebben valószínűleg politikai megfontolások is vezették. Mint számos elődjének és utódjának, neki is kül- és belországi ellenfelekkel kellett megküzdenie ahhoz, hogy hatalmát megszilárdíthassa. Szerepet vállalt, méghozzá a pápa oldalán a Canossát járó Henrik császár és Gergely pápa vitájában, amiért a pápa készségesen fogadta kezdeményezését egyszerre öt magyar, István király, Imre herceg, Gellért püspök, András és Benedek remeték szentté avatására.

A gondos diplomáciai és egyházi előkészítés után 1083. augusztus 20-án minden bizonnyal nagy pompával végbement szertartás során megnyitották a király sírját, és tetemét oltárra emelve kinyilvánították szent voltát. A testről a csodálatos módon épen maradt jobb kezét valószínűleg valamivel később választották le, és az ereklyét (amely ma is látható a budapesti Szent István-bazilikában) ereklyetartóba foglalva elhelyezték a nem sokkal korábban alapított Szentjobbi apátságban.

Ez a nap, augusztus 20. tulajdonképpen Szent István égi születésnapja, tehát sem a földi születésével, sem a halálával nincs összefüggésben. Sokáig nem is emelkedett ki a szentek ünnepeinek sorából, még az 1192-ben szentté avatott László június 27-i liturgikus napja is több figyelmet kapott. Ennek az egyik oka az volt, hogy noha a pápai jóváhagyással végbement oltárra emelés a szentség elismerésének számított, István király kánonjogilag hivatalos szentté avatására csak a török kiverése és Buda visszafoglalása után kerített sort IX. Ince pápa. Ma már kikopott a köztudatból, hogy Ince szeptember 2-át jelölte meg az új szent ünnepeként. Ehhez képest a világegyház augusztus 16-án emlékezik rá.

A magyar köztudatban azonban folyamatosan jelen volt az augusztus 20-i dátum. Ezért amikor 1771-ben XIV. Benedek pápa a mértéktelenül felszaporodott ünnepnapok számát radikálisan csökkenteni kívánta, és sok más mellett Szent István király ünnepét is törölte a világegyház fentebb említett naptárából, Mária Terézia királyi rendeletben nyomban nemzeti ünneppé nyilvánította augusztus 20-át, és a korábban Raguzába került Szent Jobbot Budára hozatta.

Az ünnep igazi fényre 1818-ban (más források szerint 1819-ben) emelkedett, amikor Budán megtartották az első Szent Jobb-körmenetet. A szokás 1848-ban lett az állami reprezentáció része, amikor a Batthyány-kormány tagjai is csatlakoztak a menethez. Az ünnep jelentőségét mutatja, hogy a szabadságharc bukása után a bécsi kormány egészen 1860-ig szükségesnek látta a körmenet tiltását, és az enyhülés jelének számított, amikor újra sor kerülhetett rá. Munkaszüneti nap 1891-től lett, a középületek fellobogózására pedig 1895-ben jelent meg a rendelet. Ettől kezdve már a Szent István napi vásár is emelte az ünnep fényét.

A két háború között még jobban megnőtt a nap jelentősége, vásári forgatagra, tisztavatásra, 1927-től tűzijátékra is sor került. A legnagyobb körmenetet közel félmillió résztvevővel 1947-ben tartották Mindszenty bíboros vezetésével, de sokáig ez volt az utolsó is. A Rákosi-rendszer a körmenetet betiltotta, az ünnepet pedig megpróbálta átpozicionálni, előbb az új kenyér, majd az új alkotmány ünnepének beállítani, a nemzeti ünnepek sorában elé sorolva április 4-ét és november 7-ét. Szent István napja a rendszerváltás után, 1991-ben nyerte vissza eredeti méltóságát, amikor az Országgyűlés törvényben nyilvánította ismét hivatalos állami ünneppé.