Az ’56-os forradalom megünneplésének kettős emlékezése lett. Azért mert ’56 után volt egy 2006 is. Sárral, vérrel, tankkal, erőszakkal, végletes megosztottsággal, fütyöléssel, szemkilövéssel és kilövetéssel, lovasrohammal, barikádokkal, Kossuth térrel és annak brutális kiüresítésével, oszlatással és mindennel, ami egy forradalom ötvenedik évfordulójának ünnepén csak egy végletesen megosztott nemzettel történhet.

A 60. évfordulónak így különösen magasztosnak kellett – volna – lennie, amelynek középpontjában a rabság alóli felszabadulás, a mindnyájunkban élő szabadságvágy, a lelkiismeret, vallás, vélemény, gondolat, szólás- és sajtószabadság gondolata fonhatta volna újra a nemzeti egységet, akár egy napra is.

De ez nekünk nem ment! Mert a 60. évfordulón ’56 igazságait nem egy irányba mutatva értelmezte – újfent – a magyar politikai elit és támogató táboraik, hanem széttartóan, a szándékos megosztás vágyával.

A különböző szónoklatokból az ellenzék oldalán semmit nem értettek meg a 60. évforduló magasztosságának kötelezettségéből.

1956 és „ne legyen letelepedési kötvény”? (Vona, Jobbik)

1956 és „aki gyurcsányozik, az Orbánnal van”? (Gyurcsány, DK)

1956 és „ez a hatalom leváltható, nem kell hozzá más, mint a 106 egyéni körzetben és az országos listákon többséget kell szerezni.” (Molnár, MSZP)

1956 és „mi mindenkiben partnert látunk, aki meg akarja szabadítani a hazánkat ettől a kormánytól” (?) (Karácsony, PM)

1956 és „csak 500 napot kell kibírnunk együtt.” (?) (Bokros, MoMa)

Nesze neked magasztosság!

És rajtuk kívül még egy senkivel együtt nem működő Együtt. Akik beszivárogva az állami ünnepségre fütyöltek, dudáltak és kiabáltak – nemcsak a magyar miniszterelnök beszéde alatt, ahogy ígérték, hanem az egész rendezvény idején. Akkor is, amikor gyerek játszott szerepet az ünnepi műsorban és akkor is, amikor a lengyel államfő beszélt, sőt, amikor a lengyel himnusz szólt.

Nesze neked magasztosság!

És persze most állást kellene foglalnom „fütyölés – nem fütyölés” terén, és mint az amnéziás politikai osztály, ki kéne kérnem magunknak, hogy mi csak azért fütyöltünk akkor, mert ők megérdemelték, de most mi nem érdemeljük meg, ezért a fütyölés egyenesen ordenáré…

Nem teszem ezt!

Tréfás is lenne a részemről, s egyben Hernádi Zsolt történész barátom véleményéhez csatlakozom, akivel 2002–2010 között végig fütyöltünk majd minden MSZP-s, SZDSZ-es rendezvényt, miniszterelnöki megszólalást és állandó flash mob-tagok voltunk bármilyen rendezvényen, ahol csak fütyölni, huhogni lehetett: államin vagy önkormányzatin, nemzeti ünnepen vagy épp átadóünnepségeken. Mindegy volt, ahol lehetett, ott trollkodtunk a haza és a nemzet javára – felfogásunk szerint.

Most én mondjam azt, hogy ordenáré a fütyölés, és a nemzet és haza javát csak mi tudjuk és csak mi akarjuk?

Én mondjam azt, hogy nincs mi irritáljon másokat a hatalomban, s így ma már hatályon kívül kell helyezni az ősi római jogot, amelyet még a legkeményebb császárok is megengedtek: a „ius murmurandit”, a mormogás jogát?

Nem mondom!

De én soha nem fütyöltem semmilyen himnusz alatt, soha ne huhogtam színjátszó gyerekek műsora alatt, és más nemzet államfőjének soha nem zavartam meg bekiabálásokkal beszédét.

Nem vagyunk tehát egyformák. Igenis van köztünk jelentős különbség!

Egyébként 2006 után a 60. évfordulóra vártam valami magasztost, vártam valami megnyugvót, vártam valamit, ami keresi a közöset.

És ezt a közöset a 60. évfordulóra Lengyelország elnöke hozta el a magyaroknak. Nem azért mert beszéde alatt nem sípolt a sok primitív, és még arra is képtelenek voltak, hogy vezetőik utasítását betartsák, és csak a magyar miniszterelnök beszéde alatt sípoltak volna. Nem. A lengyel elnök a két nép szimbolikus vérszerződésére hivatkozással tette magasztossá az ünnepet, annak felemlegetésével, hogy a lengyelek, amikor meghallották, hogy kitört a forradalom Pesten és Budán, azonnal elkezdtek vért adni…

S ő mint lengyel elnök büszke arra, hogy a forradalmárokban és leszármazottjaikban ezáltal némi lengyel vér is folyik.

Ez igen. Ez méltó. Ez magasztos. Még értelmetlenül trollkodó füttykoncert közepette is.

Aztán rögtön visszacsöppentem a tér valóságába…

A miniszterelnök kezdett beszélni. Fütty és taps. Csak itt is a tárgyilagosság kedvéért tisztázzuk: többezres taps, néhány száz fütty…

Egy régi szakállas kommunistát meg akartak verni előttem: dulakodás, sípelvétel, sípösszetörés. Megvédtem az öreget, az őket körbevevőket lecsitítottam: „Na de ilyet, na de nahát?!?”

Kutyából nem lesz szalonna! Az öreg immár megúszva a nyaklevest, persze proli módon tegeződve ugyanúgy nekem is beszólt: „Gratulálok a pártodhoz!” és még vitázni is szeretett volna velem kicsit a szólásszabadságról…

Ungváry Krisztiánt is megverték. Nem örültem neki. Pont a már említett Hernádi Zsolti jutott eszembe. Ő is történész, és őt is megverték.

2006-ban.

Én csak könnygázt kaptam a szemembe akkor a Rákóczi úton…

És most látva az öreg kommunistát, valahogy rácsodálkoztam arra, hogy én hogyan is úszhattam meg 2002–2010 közötti időszakot egy alapos verés nélkül.

Igaz, egyszer a Pilvaxnál egy beszéd alatt elég gyorsan elzavartak a szoci ünneplők, szokásos jelzők közepette, pedig akkor nem is fütyöltem: „Takarodjon innen, maga fasiszta, náci! Ide jött provo­kálni?”

Ahogy Demszky ominózus tojásdobálós beszédekor is kaptam beszólást 2007-ben: „Így kell viselkedni március 15-én? Szégyellje magát maga is!” – mondta egy néni, pedig akkor csak álltam és néztem. Na, jó, persze skandáláskor én is beleálltam a „takarodjba”.

De vissza a jelenbe, vissza a Kossuth térre!

Aztán a miniszterelnöki beszéd végén kicsit még beszélgettünk a valóban ünnepelni akarókkal. Ők is nagyjából ugyanazt mondták most, mint amit a lipótvárosi, szépen felöltözött néni mondott nekem 2007-ben a Petőfi-szobornál: „Na, mit szól ezekhez? Hát, szabad így viselkedni október 23-án? Aki így viselkedik egy nemzeti ünnepen, az hazaáruló…”

Mit tehettem volna: persze bólogattam, és rögtön eszembe jutott, ha csak ennyi lenne a hazaárulás feltétele, de sokszor voltunk mi mindnyájan azok, s leszünk is még bőven…

Persze azért ne tévesszük össze a szezont a fazonnal, és ne tegyünk úgy, mintha a párhuzamok helyesek lennének e téren 2006 és 2016 között.

Tisztelt balliberálisok! Rossz a kiindulópont! Rossz a hasonló és a hasonlított!

Most nem volt vér.

És ne jöjjenek Ungváry Krisztiánnal, akire arculcsapása után úgy ugrott rá a szenzációhajhász média, mintha minimum Hannibál seregéből érkező sebesült zámai katonát láttak volna, pedig sajnálatos és mindenkor elítélendően szerzett sebesülése néhány vércsepphez volt elég az ingjén. Ezt sem lett volna szabad.

Nem volt rendőrattak. Mindössze négy embert vettek őrizetbe a több tíz­ezerből. Ez szinte természetes szám ilyen tömegben.

Nem volt rendőri, karhatalmi visszaélés! A rendőrök és a biztonsági szolgálatok végezték a dolgukat.

Nem volt lovas attak, füstbomba, gumilövedék, vipera.

Nem volt rendőri anonimitás sisakkal, számnélküliséggel.

Nem voltak barikádok, nem voltak gyújtogatók.

Kordonok voltak.

Biztonsági szelektálás volt.

Ahogy fütyölés is.

Maga az állami megemlékezés?

Színvonalas, jó arányérzékű és tartalmas volt. Méltó a 60. évfordulóhoz!

És hogy kiknek szólt?

’56 örököseinek… és itt megint a kiindulóponthoz jutottunk.

Azokhoz, akiknek az ünnep középpontjában a rabság alóli felszabadulás, a mindnyájunkban élő szabadságvágy, a lelkiismeret, vallás-, vélemény-, gondolat-, szólás- és sajtószabadság gondolata munkál történelmünk, ’56 és a mai közélet kapcsán.

Csakhogy a 60. évforduló ismét megmutatta, hogy mennyire más gyökerekből táplálkozva, mennyire másként, kizárólagosan magunk igazaként gondolkodunk erről, s képtelenek vagyunk egy napra félretenni kicsinyes önigazolásainkat, hogy úgy érezzük, mégiscsak egy nemzet vagyunk.

Andrzej Sebastian Duda lengyel államfő hozott nekünk valami magasztosságot, szépséget, megrendítően igazat és őszintét. Beszéde miatt érdemes volt kimenni a Kossuth térre.

Most két kivetítő elég volt. A mellék­utcákban nem zsúfolódott tömeg. Az Alkotmány utca nem volt tele. A Kossuth tér fele elkerítve, kordon fogta a belépni akarókat.

Nagyjából ennyi!

Lement, szép volt.

Hogy magasztos volt-e?

Inkább azt mondom: volt benne magasztos – Duda elnök.

Rá emlékezni fogok!

Ja, és jó, hogy nem vertek meg…valakik.