Aggódom Franciaországért

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Párizs képe is megváltozott az elmúlt évtizedekben. Dourdanból, ahol éltünk, elővárosi vasúttal lehetett bejutni az ötven kilométerre fekvő fővárosba. A Párizs környéki falvak helyére épített emeletes házakban azonban már nem franciák élnek, és ez egyre látványosabb problémákat okozott – mondta a Demokratának gróf Nádasdy Borbála, akivel Franciaország változásáról, a valódi menekültekről és a hazai közélet stílusáról is beszélgettünk.

– „Még mindig hiányoznak ezek a tájak, a szagok, a környezet. Múltkor Budapesten ültem egy barátunk kertjében egy fa alatt, és megint éreztem azt a magyar illatot, amit gyermekkoromban. Ha megkérdeznék, hogy ez milyen illat, nem tudnám megmondani. A földé, a fáé, a virágé… Olyan magyar” – mondta a Demokratának adott interjújában 2009-ben, 52 esztendővel azután, hogy elmenekült Magyarországról. Lassan három éve, hogy hazatelepült. Még most is, hogy itt él, érzi ezt a gyermekkorából ismerős „magyar illatot”?

– Majdnem hatvan évig éltem külföldön, de mindvégig honvágyam volt. 1973-ban jöhettem először újra Magyarországra, és onnantól kezdve, ha tehettem, hazautaztam két-három hétre, hogy felkeressem a barátaimat. De soha nem mint turista jöttem: a férjemmel elhatároztuk, hogyan legyünk hasznosak. A franciáknak, baráti körünknek, munkatársaknak igyekeztünk megtanítani, milyenek a magyarok, mik ennek az országnak a kulturális értékei. Így rá lehetett őket venni, hogy érdeklődjenek Magyarország iránt, később, amikor erre lehetőség volt, sokakat el is hoztunk ide. Szomorú, de a mai napig igaz, hogy a franciák általában teljesen tudatlanok a magyarokkal kapcsolatban. Jeannal, a férjemmel mindent megtettünk azért, hogy legalább a környezetünk tisztában legyen a valósággal. Sajnos Jean két évvel ezelőtt meghalt, egy esztendővel azután, hogy hazaköltöztünk. De ez is erőt kell hogy adjon, ez is kötelez arra, hogy folytassam, amit elkezdtünk. És persze, hogy itthon is minél többeket figyelmeztessek arra, milyen fontos megismerni a múltunkat. Ami a „magyar illatot” illeti: minden országnak megvan a maga illata, Magyarországé valóban nagyon hiányzott a majdnem hatvanéves távollét alatt. Most, hogy már itt élek, inkább összehasonlítom más országokéval, ha utazom. Érdekes viszont, hogy bár életem nagyobb részét Franciaországban éltem le, ott lett családom, ott dolgoztam, egy kicsit az otthonomnak érzem, ám a francia illat ennek ellenére sem hiányzik. Az ugyanakkor fáj, amilyenné vált az ország. Tíz évig laktam Párizsban, aztán a főváros közelében, vidéken, az évtizedek alatt bejártam a gyönyörű tájakat. Tudom, hogy milyen volt egykor, és úgy érzem, rossz úton halad.


– Ez a változás gyorsan történt, vagy lassú folyamat volt?

– A ’68-as lázadással kezdődött. Tönkretették a híres francia iskolarendszert, a „tilos a tiltás” jelszó jegyében, a De Gaulle által a franciákba vésett hazaszeretet sovinizmusnak számított ezután. Párizs képe is megváltozott az elmúlt évtizedekben. Dourdanból, ahol éltünk, elővárosi vasúttal lehetett bejutni az ötven kilométerre fekvő fővárosba. A Párizs környéki falvak helyére épített emeletes házakban pedig már nem franciák élnek, és ez egyre feltűnőbb problémákat okozott. Az itt élők közül sokan nem illeszkedtek be, mind nagyobb lett a bűnözés. A kétezres években már este 9-kor, 10-kor nem volt tanácsos Párizsból hazavonatozni Dourdanba. Az utóbbi esztendők történései, így például Líbia bombázásának következményei, a migráció aztán tovább rontottak a helyzeten. Itt már nem arról van szó, mint amikor mondjuk portugál vendégmunkások jöttek, mert ők keményen dolgoztak, hogy a Franciaországban kapott magasabb fizetésből egzisztenciát teremtsenek maguknak. Akik most jönnek, bevándorlók, nem akarnak dolgozni, beilleszkedni, ez már egy honfoglalás. Sokáig én sem akartam elhinni, de szomorúan tudomásul kellett vennem, hogy ez így van.


– A franciák is érzik?

– Először is szeretném leszögezni, hogy nagyon szeretem a franciákat, óriási kultúrájuk van, a francia és a magyar emberek között sok tekintetben jóval több a hasonlóság, például a humorban, mint mondjuk a németek és köztünk. De talán mondhatom azt, hogy mára el lettek butítva. Félnek. Múlt nyáron visszamentem egy hétre, elutaztam két napra vidékre is egy olyan családhoz, akikhez több évtizedes barátság fűz. A házaspár férfi tagja harminc évig polgármestere volt a városkának, ahol élnek, hat gyermekük van, a lányaik annak idején hozzám jártak ba­let­tot tanulni. Igazi hazaszerető franciák. Nagyon érdekes volt, ahogy beszélgettünk. A férj egyszer csak megkérdezte, mi van Magyarországon, mi lehet az oka, hogy olyan sok rosszat mondanak rólunk? Nem akartam megbántani, azt válaszoltam, talán azért van így, mert máshol nem beszélik a nyelvünket, félreértik az itteni történéseket. Végül legnagyobb meglepetésemre azt mondta, „tudod, ha nálunk lenne nemzeti konzultáció, akkor mi százszázalékosan amellett lennénk, hogy menjenek el innen a bevándorlók. De most már késő…” Egy intelligens mérnökemberről van szó, ám a sok téves hír miatt még benne is helyre kellett tenni a dolgokat, hogy mindent értsen. Annak idején láttam azt is, hogy amikor az Alaptörvényt elfogadta az Országgyűlés, milyen felháborodás volt ott, például hogy olyan alkotmány van Magyarországon, amibe bekerült az Isten. Mindig el kellett magyaráznom, hogy nem változott az államforma, továbbra is köztársaság van, és az talán mégsem annyira nagy bűn, hogy a Himnusz első sorával Istenhez fordulunk az alaptörvényünkben. Aggódom Franciaországért, ami valamikor az enyém is volt, kár, hogy ilyen irányba tart. De tudom, az én dolgom most az, hogy Magyarország szépségét, értékeit felfedezzem és továbbadjam.


– Az, hogy önt közel hatvan év után is hazahúzta a szíve, érthető. De a férjét, Jean Poyetont mi vonzotta hazánkban annyira, hogy ezért még a szülőföldjét is otthagyja?

– Majdnem ötven évig éltünk együtt, ami nagyon hosszú idő, és mindvégig látta rajtam, hogy honvágyam van. Aztán ahogy a hazajöveteleink alkalmával mindinkább megismerte Magyarországot, az itteni embereket, a rokonaimat, a barátaimat, vagy látta például Erdélyt, ő is egyre közelebb érezte magához a magyarokat. Rendkívül bántotta, ha alaptalanul rosszat mondtak rólunk, akár az aktuális politikai helyzettel, akár a történelmünkkel kapcsolatban, és mindig kiállt értünk. Nagyon élvezte azt az időt, amit a tervei alapján felújított mencshelyi présházunkban töltöttünk, a pincét, a kis szőlőt, és egy idő után azt mondogatta, hogy „talán nem szép tőlem, de itt sokkal jobban érzem magam, mint a saját hazámban”. Sőt azt is kijelentette, hogy bár nem beszéli a nyelvet, de magyarnak is érzi magát. Ez engem köztelez arra, hogy folytassam, amit elkezdtünk, ezzel is ápolva az emlékét, és nem győzök hálás lenni ezért az öt évtizedig tartó szeretetért.


– Valamikor 2015 nyarán megjelent önnel egy beszélgetés egy baloldali lapban, amiben mint egykori „politikai menekültet” a migránskérdésről is faggatták. Nem volt bántó, hogy ezzel lényegében párhuzamot vontak az 56-os menekültek és a ma Európába érkezők között?

– Ami azt illeti, franciáktól is hallottam, hogy mi is ugyanígy menekültek voltunk, és a Nyugat befogadott minket… Én ilyenkor nem háborodtam fel, bár mélyen sértő a párhuzam, inkább megpróbáltam olyan választ adni, ami alapján világossá válik, hogy a két helyzet egyáltalán nem ugyanaz. Először is, mi egyik európai, keresztény kultúrából a másikba mentünk. Másrészt betartottuk a szabályokat. Miután átléptük a határt, bemutattuk a papírjainkat, aztán elvittek minket egy menekülttáborba. Ötvenhat végén még csoportosan kezelték a nyugatra érkezőket, a Vöröskereszt segítségével egyből vitték őket tovább a befogadó országokba, de amikor én elmenekültem, 1957-ben, már újra egyénileg megvizsgálták, hogy kik vagyunk. Akinek nem volt rokona, aki garanciát vállalt érte, annak a táborban kellett megvárnia, melyik ország fogadja be. Én is bemutattam a munkakönyvemet, hiszen akkor már évek óta dolgoztam Magyarországon, és a rokonaim segítségével csak ezután kezdhettem el a bécsi életemet. Ami ma történik, egészen más. Akik tárt karokkal várják a bevándorlókat, azok olcsó munkaerőt, ha úgy tetszik, modern rabszolgákat látnak bennük. Az Európába jövők többsége nem az életét menti, hanem gazdasági bevándorló, aki könnyebb életet remél. Ezeknek az embereknek teljesen más a kultúrájuk, mint a miénk. Egy ekkora tömeg nem képes beilleszkedni, ráadásul a szélsőséges vezetőik arra biztatják őket, hogy törjenek-zúzzanak, tegyék tönkre az itteni kultúrát. Sajnálom őket, mert voltaképpen áldozatok, akiket kihasználnak.


– Amikor Franciaországban élt, akkor is követte az itthoni politikát, hazajárt szavazni. Hogyan látja a mai közéletet?

– A stílus nagyon zavar. Azt hiszem, a nyelvhasználat meghatározó a közélet szempontjából is. Hogy mire gondolok? Amikor Orbán Viktor Veszprémben járt, többen vártuk, hogy kijöjjön a megyeházáról, és köszönhessünk neki. Egyszer csak odajött valaki, és megkérdezte: „A Viktort várják?” Nem, válaszoltam, a miniszterelnök urat várjuk. Csendben elsomfordált. De mindez a másik oldalról is igaz: megvan a véleményem Gyurcsány Ferencről, tudom, mit tett miniszterelnökként, de nem értek egyet azzal, ha Fletózzák. Az Árpi bácsizással, fletózással, viktorozással és hasonlókkal a demokráciát, a közéletet degradáljuk. Régen tisztelettudó beszéd volt, a városi társaságban éppúgy, mint mondjuk falun, a kocsmában. Ezt sajnos a kommunizmus alatt tönkretették. Ma pedig a legfőbb közjogi méltóságokról is így, ebben az előbb említett stílusban beszélnek, meg azt nézik irigykedve, melyiküknek mennyi pénze, milyen háza van. Ez is kommunista örökség. Pedig szükség lenne a kölcsönös tiszteletre, a nyelvünk, ami egy kincs, megvédésére. Szóval elkeserít, amit látok. De azért azt gondolom, hogy nekünk, akik hasonlóan gondolkodunk, hűeknek kell lenni az elveinkhez, elmondani, hogy itt mennyi minden történt az elmúlt években, hiszen ezeket az eredményeket magam érzékelem, főleg mióta újra itthon élek. Segítenünk kell, hogy folytatódhasson ez az építkezés.

Bándy Péter
 

Életrajz

Az 1939-ben született Nádasdy Borbála édesapja gróf Nádasdy Pál, a hazának országbírókat, hadvezéreket, mecénásokat adó Nádasdy család leszármazottja, édesanyja pedig Augner Antónia, polgári családból származó táncosnő. A II. világháború után osztály­idegennek számítottak, édesapját malenkij robotra is elhurcolták, csak 1949-ben térhetett haza.

A forradalom leverése után, ahogy egy interjújában fogalmazott, szülei nővérét és őt „elküldték” Magyarországról, azzal biztatva őket, hogy majd megbuknak a kommunisták, és hazatérhetnek. Borbála 17 évesen, 1957-ben Ausztriába menekült, ahol felfedezték színészi tehetségét, és alig három hónap múlva megkapta a Meine schöne Mama című film főszerepét. Később egyebek mellett egy Metro-Goldwyn-Mayer-produkcióban is szerepelhetett. A forgatáson ismerkedett meg első férjével, akivel Párizsba költözött. Hamarosan gyermekük született, de férje néhány év múlva elhagyta, elváltak.

Ezután mindent megtett, hogy gyermekét egyedül is el tudja tartani, volt éjjeliőr, egy bárban kasszásnő és hullamosó. Akkor került sínre az élete, amikor megismerkedett Jean Poyeton francia építésszel. Hozzáment feleségül, közös gyermekük is született, Borbála pedig balettpedagógusi diplomát szerzett. Első könyve, a Zagolni zabad? 2008-ban jelent meg, ezt követte A szabadság zaga, a Maradni zabad!, az Ízes élet, az Úton-útfélen, tavaly pedig az Asszonyszerelem, asszonysors. Férjével 2015-ben költöztek Magyarországra, Jean Poyeton egy esztendővel később elhunyt.

 

Lapszám: