Alig múlt hetvenéves, de még az idősebbek is úgy szólítják, Gyuri bácsi. Utazásokat vezet, csoportokat visz Erdélybe. Különleges programokról van szó, amelyeknek egyaránt része a fizikai próba és a lelki gazdagodás. A Magyar Örökség díjas Szarka Györggyel beszélgettünk.

Hirdetés
Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Látom az erkélyén a kondigépeket… Mennyit edz naponta?

– Fél órát mindenképpen. Ezt egyrészt egy reumatikus betegségem miatt teszem, másrészt pedig kell az erőnlét az utazásokhoz, a hosszú túrákhoz. Ötkor kelek, s mindjárt el is kezdem az edzést, ekkor még friss az ember.


– Ön geológus. Miért pont ezt a pályát választotta?

– A szabadságszeretetem miatt. Az is megfordult a fejemben annak idején, hogy orvos leszek, de az eléggé helyhez kötött foglalkozás, ezért a geológus hivatást választottam. Korán megszerettem a természetet, már tizenhat éves koromban végigjártam a Déli-Kárpátokat, egyedül. Miután befejeztem az egyetemet, színesfémérc-feltárásokkal foglalkoztam, később pedig a kősó kitermelésének környezetvédelmi kérdései felé fordultam. Ebből doktoráltam is.


– Milyen Erdély geológiája?

– Elképesztően gazdag. Úgy szokták mondani, Erdélyt az Isten a hetedik napon teremtette, mert ez nem munka volt neki, hanem gyönyörűség. Sok-sok embert ismerek, aki már vagy ötven országban is járt életében, de szilárdan vallja, hogy Erdélynél nincs szebb a világon.


– Van, aki most jár először Erdélyben?

– Persze. Kialakult egy fordított sorrend: sok ember előbb a Hawaii-szigetekre jut el, majd megnézi a Niagara-vízesést, aztán az Eiffel-tornyot, szóval bejárja a világ egzotikus tájait és híres metropolisait. Végül megdöbben Erdély szépségén, ami ott volt tőle mindig, karnyújtásnyira.


– Falusi gyerek volt?

– Nem, Kolozsvárott nőttem fel. Édesanyám hivatalnokként dolgozott, édesapám pedig telefonműszerész volt. Egy időre Constanzába költöztünk, apám jól fizető állást kapott a Duna-kanálisnál folyó építkezéseknél. Ott kezdtem az iskolát, és amikor nemsokára visszatértünk Kolozsvárra, én tanítottam a tanítónőt románul az iskolában. A város vegyes lakosságú részében éltünk, különösebb konfliktusok, súrlódások nélkül.


– A Ceaușescu-érában is megélhette azt a szabadságot, amiért geológus lett?

– Az utazások a munkámmal jártak, ezt nem lehetett korlátozni. Az már viszont gondot jelentett, hogy az ember csak húsz liter benzint kaphatott egy hónapra, ráadásul az egyik vasárnapon csak a páros, a másikon csak a páratlan rendszámú kocsik közlekedhettek.


– Hogy lett a kutatóból és tudósból a túrák Gyuri bácsija?

– Egyszer csak úgy éreztem, hogy éppen eléggé ismerem már a kövek birodalmát, ideje, hogy az emberekkel foglalkozzam. Miskolcon doktoráltam, s ott az egyetemen megkértek, vigyem el a geológushallgatókat Erdélybe, terepgyakorlatra. Aztán a Mindenható az utamba sodort egy másik Szarka Györgyöt, tényleg így hívták, akinek viszont pedagóguscsoportokat kellett volna Erdély szívébe vezetnie. Azt a tájat nem ismerte, átvettem tőle a feladatot. Ez 1992-ben történt. Vittem történelemtanárokat, irodalomtanárokat, énektanárokat, s ennek aztán komoly következménye lett.


– Micsoda? Bajba kerültek?

– Nem, dehogy. Rengeteget tanultam tőlük, az utazás helyszínein verseket olvastak fel, történelmi kiselőadásokat tartottak, a tájhoz, a helyhez illő zenét hallgattak, dalokat énekeltek. Ez az! – mondtam magamban. Az egyszerű társasutazások kezdtek valamiféle érzelmi utazássá alakulni. Nem arról van szó, hogy ülünk a buszban, és jobbra nézünk, lám egy templom, balra nézünk, ott egy kastély, miközben rágjuk a gumit, a walk­man a fülünkön, s alig várjuk már, hogy eljöjjön végre a vacsora ideje. Ahol járunk, ott igyekszünk felidézni a hely szellemét, Koltón a kőasztalnál felolvassuk Petőfi Szeptember végén című versét, mert ott írta, Kalotaszentkirályon A Kalota partján-t Adytól, a Házsongárdi temetőben pedig Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben című költeményét.


– Nyilván ön válogat a versek között, s ön is olvassa föl őket, mert egy csomó könyv van most is az asztalán, szinte mindegyik verseskötet…

– Nem, ezek interaktív programok, a résztvevők olvassák fel a költeményeket, de szerepjátékokat is rendezünk, ez így sokkal érdekesebb és meggyőzőbb, mint a hagyományos utazás, amit én csak kíváncsiságturizmusnak nevezek. Azt tapasztaltam, ha a mi programjainkhoz járul még valamilyen komolyabb, a fizikumot is igénybe vevő túra, akkor jobban rögzül maga az intellektuális élmény is.


– Hívő ember?

– Tartozunk a Teremtőnek, hisz annyi ajándékot kaptunk tőle. A mindenség ajándékát. Én ezt nem imákkal akarom meghálálni, hanem azzal, hogy amit tudok, azt továbbadom másoknak. Létrehívtunk 2006-ban egy 150 kilométeres gyalogos zarándokutat, amit a Boldog­asszonyról neveztünk el. Futásfalváról indul, hat napig tart és Csíksomlyó a célja. Nem személyes ügyeinkre, bajainkra kérünk orvoslást, nem ezért zarándokolunk, hanem azért, hogy a fiatalok őrizzék meg nemzeti, keresztény hagyományainkat. Nekünk ez a kérésünk.


– Nyilván az ön útjait sem a hagyományos értelemben vett turisták választják. Kik jelentkeznek elsősorban a programjaira?

– Visszatérő csoportjaim vannak, legtöbbjük átélte azt a folyamatot, mely során az egykori turistautak úgymond lelki utazásokká is váltak. A programok energiákról, feltöltődésekről, a lélek erejéről s a szeretetről szólnak.


– Erdélyben mennyi szeretet lakozik?

– Annyi, hogy az már túl is csordul. Mi indítottuk el sok helyütt annak idején a falusi turizmus kiépítését, ami mára szépen felfejlődött. Mi csak falusi magánházakban szállunk meg, aminek az a következménye, hogy a vendéglátók és vendégek között személyes kapcsolat, sőt, gyakran barátság szövődik, megismerik egymást, energiát, szellemi és morális erőt adnak a másiknak.


– Egyébként ki ad többet lélekben, erőben a másiknak?

– A falusiak, ez természetes. Az erdélyi emberek optimisták, nem panaszkodnak, dolgoznak a reprivatizációban visszakapott földjeiken, és ha kis lépésekben is, de gyarapodnak. Ide nem tud begyűrűzni az a világnagy liberalizmus, ami a nyugat felől árad errefelé. Tudják az itteniek, hogy a Kárpát-medence nem Kelet-Európa, hanem Európa közepe. Főtere Európának. És húsz-harminc év múlva a földrész gazdasági, kulturális súlypontja törvényszerűen rácsúszik erre a középpontra.


– A migráció megállíthatja ezt a folyamatot?

– Erdély a Nyugat és a Kelet találkozása. Két civilizáció, három kultúra találkozik itt. Nézzük meg Bukovinát, ahová gyakran járunk. Az ottani kolostorok alaprajza görögkeleti, a felépítménye gótikus. A két világ kiegészíti egymást, lassan újra egymásra talál a két egyház is, először tapasztalni igazi közeledést közöttük az 1054-es szkizma óta. Csak így maradhatunk meg. Az itt élő népeknek együtt kell megvédeniük és megtartaniuk a Kárpát-medencét, ha tetszik ez valakinek, ha nem, akkor is. Nevezzük ezt sorsközösségnek. A Kolozsvári Magyar Napok és a hasonló rendezvények sokat segítenek, megismerjük, megértjük egymás kultúráját.


– Milyen irányba fejlődnek az útjai?

– Mindig lépni kell, most a táncházakat kapcsoltuk be a programjainkba. Fantasztikus az erdélyi zene, a táncház atmoszférája s a mozgás varázsa. A szavak hazudhatnak, de a test beszéde, a mozgás, a tánc nem. És ebben a világban minden egyértelmű: a fiú az fiú, a lány az lány, ősi természetesség és rend árad az egészből. Táncokat tanulunk, s bár hatvan-hetven évesen egyetlen pesti ember sem lesz már a legényes ördöge, de bekerül a lelkébe az a „fertőzés”, amit átadhat az unokájának. Van egy missziónk is, a tehetséggondozás. Segítettük például a Tündérkert Alapítvány kórusát, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkart, a bánffyhunyadi Suhanc néptáncegyüttest, aminek egyik tagja döntős volt a Fölszállott a pávában. Karitatív tevékenységként rendszeresen támogatjuk Böjte Csaba szeretetotthonait.


– Mi az erdélyjáró utak eszmei mondanivalója, üzenete?

– A barcasági csángók jelmondatával valljuk, hogy: „Föl a fejjel, ki a mejjel!” Így „harcolunk” békésen a hungaropesszimizmus ellen.


– Mire jut még ideje az utazásokon kívül?

– Nem sok mindenre. Bár évente csak négy-öt csoportot vezetek, de folyamatosan járom Erdélyt, hogy új helyszíneket, témákat találjak. A néptáncról meséltem már, de meg akarjuk ismerni a népi mesterségek fortélyait is, az Úz völgyének rejtett ösvényeit, megyünk medvelesre, s így tovább…


– Azt mondta, ezt a csengőt, amit az asztalán látunk, mindig magával viszi. A Hősök terén már mikrofonba beszélnek a modern idegenvezetők…

– Ez a csengő meg a rajtam látható piros mellény elválaszthatatlanul hozzám tartozik, ezekről ismernek. A csengőszó a lényeg: a cél irányába és egymás felé fordítja a csoport tagjait, összehozza őket, személyes kapcsolatot teremt. Személyesség nélkül nincs semmi. Szeretet sem. Hisz szükségünk van a másik ember jelenlétére, s ez képernyőn vagy SMS-üzeneteken keresztül nem megy. Gyuri bácsi vagyok, az Erdély-járó. Így is neveznek. Nekem ez az énem, az életem. Halálomig szeretném csinálni.