Formai váltás után új dalok

Fotó: Emmer László

Lehetnek vágyaink, elképzeléseink, hogy meddig, hogyan és mit szeretnénk csinálni, de ideális esetben erről a közönség dönt. Még ideálisabb esetben pedig a színpadi ember előbb veszi észre, hogy váltani kell, mint a nézők – véli Kovács Ákos. Az idén ötvenesztendős énekes-dalszerzővel terveiről, a „kultúrharcról” és Európa kilátásairól is beszélgettünk.

Fotó: Juhász Viktor

– „Nemsokára negyven leszek, nem lehet örökké bőrgatyában, nagyterpeszben feszíteni a színpadon” – mondta a Demokratának adott Arckép-interjújában 2004 tavaszán. Idén áprilisban ötven lett, de most is épp egy pörgős fesztiválturné közepén van. Mitől függ, hogy meddig maradhat a „nagyterpesz”?

– Alapvetően a közönségtől. Lehetnek vágyaink, elképzeléseink, hogy meddig, hogyan és mit szeretnénk csinálni, de ideális esetben erről a közönség dönt. Még ideálisabb esetben pedig a színpadi ember előbb veszi észre, hogy váltani kell, mint a nézők. Az április-májusi jubileumi koncertek akusztikus hangvétele után úgy éreztük, jelentősebb formai váltásnak kell következnie. A tavaszi színházi műsor egy szál akusztikus gitárral indult, majd a második felvonásban negyvenfős kórussal kiegészített hangzásig dúsult. Ezek után a nyári fesztiválszezonra más hangvételű műsorral készültünk, ezzel tartoztunk önmagunknak, a közönségnek és a meghívóinknak is. A reakciókból eddig azt szűrtük le, hogy ez nem volt rossz döntés.

– Az imént említett régi beszélgetésben szóba kerültek azok a támadások, amelyek azért érték, mert a 2002-es választások előtt, több más művészhez, sportolóhoz hasonlóan, nyilvánvalóvá tette: keresztény-konzervatív gondolkodású. Az elmúlt másfél évtizedben mennyit változott a helyzet? Könnyebb most felvállalni ezt az értékrendet?

– Azok az ismertebb emberek, akik akkoriban kiálltak a konzervatív értékek mellett, meg is kapták ezért a magukét megfélemlítés, mellőzés, kiszerkesztés formájában. Abban az időben a balliberálisra átdukkózott elit sokkal erősebb pozícióban volt. Mára a történelmi vereségek lecsökkentették ennek a körnek a befolyását. Idegesek is. Az utolsó bástyáik a kultúra területén állnak, itt folynak az utóvédharcok. A konzervatív értékrend felvállalása még ma is kockázattal jár, hiába telt el lassan harminc év a rendszerváltoztatás óta. A megszégyenítés, a személyes hiteltelenítés fegyverét most is használják, csak ez sokkal kevesebb embert érdekel. Az úgynevezett balliberális elit véleménye egyre kevésbé számít. Viszont nem alakult ki helyettük vagy mellettük másik kulturális elit, ami elég baj.

– Az utolsó bástyákat említette: a „kultúrharc” gyakori téma mostanában a közéletben…

– Követem a cikksorozatot és a körülötte kialakult vitát. Nagyon érzékeny terület ez, talán a vitaindító sem gondolta, hogy ekkora vihar kerekedik belőle. Többször megfordult a fejemben, hogy hozzászólok, hiszen van harmincévnyi harctéri tapasztalatom a kérdésben, elképesztő vádakat zúdítottak a nyakamba ez idő alatt. Sajnos az úgynevezett könnyűzenéről szóló rész végképp elvette a megszólalástól a kedvemet, ami amúgy sem volt észvesztően nagy. Egy biztos, a liberálisnak is hívott sajtó a politika szolgálatában teljesen ártalmatlan helyzetekből is képes konfliktust szítani: például amikor egy alkalommal pályázni merészeltem abban a rendszerben, amelyből egyes versenytársak rendszeresen kapnak pénzt, mindjárt címlapon hozták, hogy az állam tart el. Ezt az alaptalan hülyeséget máig napirenden tartják. A személyes példa nem a sérelmek miatt érdekes, hanem mert így remekül megismerhetők ezek a sajátos módszerek.

– Csak a támogatások, pályázatok területén lát problémákat, vagy olyan tekintetben is változásra lenne szükség, hogy kik kapnak nagyobb felületet, több megjelenési lehetőséget?

– Helyesebb, ha ezt nem én mondom meg, elvégre csak egy énekes vagyok. Ideális esetben a közönség dönt, meg a sokat emlegetett „minőség”, de ez sajnos jelentős részben csak duma, hiszen a közönség ízlését befolyásolni igyekvő szakmai-kritikai tér is részrehajló, nem is kicsit. A laikus befogadó is észlelheti, hogy kulturális téren az utánpótlás-neveléstől a díjakig, az állami támogatások lehívásától a kis- és nagykereskedelemig mindent igyekeznek egy kézben tartani a sokszínűség és a verseny nagy barátai – a „meghatározó” sajtóról és a kritikáról már nem is beszélve. A magyartanárképzés szemlélete például egészen biztosan nem konzervatív, pedig a liberális narratíva mellett ennek is bőven lenne létjogosultsága, hiszen a középiskolai irodalom- és színházélmény egész generációk szemléletére kihat – élethosszig. Pár éve láttam, hogy az egyik legnagyobb könyvforgalmazó internetes oldalán kizárólag emblematikusan baloldali-liberális személyiségek reklámozzák az olvasást, mint ha a konzervatívok nem is olvasnának, nem is léteznének. Vagy mint ha nekünk nem akarnának könyvet eladni.

– Hogyan lehetne változtatni ezen a helyzeten? Felülről vagy alulról?

– Nem értem, miért nekem kéne megválaszolni egy ilyen komplex, szakmai kérdést. Nem tudom, mi a jó megoldás. Az állam beavatkozását a piaci folyamatokba kifejezetten ellenzem, de azt is nehezen tudom elképzelni, hogy a kapitalista viszonyok között működő, mára ideológiai értelemben egyeduralkodó piaci szereplők maguk mellé engednének egy vagy több alulról szerveződő, feltörekvő, más értékrendű vállalkozást. Sokszor halljuk, hogy a minőség dönt, jó műveket kell csinálni. De ki dönt a művek minőségéről? Ha az olvasót-hallgatót állandóan azzal bombázzák, hogy kit kell szeretni és kit kell utálni, akkor a megbélyegzett szereplők versenyhátrányba kerülhetnek. Ma már nem létezik megkérdőjelezhetetlen teljesítmény, csak a baloldalon, ahol csupa lángelme és kultúrhérosz ténykedik. Sajnos nincs közös minimum: nincs az a tartós siker vagy szakmai színvonal, amit ne lehetne visszatérő rágalmakkal, kamu botrányokkal rongálni. Magyarul, nem hiszek az állami kezdeményezések tartós piaci sikerében, nem is tetszik az ilyesmi, hatalmi szóval biztosan nem lehet újrateremteni az úgynevezett polgári kultúrát, de abban sem hiszek, hogy csupa szívjóságból odaengednek mást is a közönséghez azok, akik olyan szépen monopolizálták a piacot.

– Ez így patthelyzetnek tűnik…

– Mert szerintem az is.

– Önről köztudott, hogy hívő. A liberális megmondóemberek szeretnék azt is meghatározni, hogyan kell viszonyulniuk a migrációhoz a keresztényeknek: segíteni, támogatni kell a menekülteket, és nem mondjuk a határok védelme mellett kardoskodni, mert az „nem keresztényi”…

– A rászorulóknak valóban segítséget kell nyújtani. Kérdés, hogy aki egy távoli háború elől menekül, az miért rohan egészen Európa közepéig? Az a benyomásunk alakulhat ki, hogy itt nem a háborús menekültek vannak többségben, hanem a nyugati jóléti rendszerekre rárepülő gazdasági bevándorlók. Nem értem, miért kellene olyan emberek számára bármilyen indokkal átjáróházzá tennünk Európát, akik a sokszínűséget egyszínűséggé változtatják, mert monokultúrában élnek. Ők valóban lenézik, másodosztályúként kezelik és fekete függönyben járatják a nőket. Párhuzamos társadalmat hoznak létre, például olyan életteret alakítanak ki maguknak nyugati nagyvárosokban, ahová rendőr be nem teszi a lábát. Ezek az emberek nem adnak hozzá a közöshöz, csak elvesznek, aztán a támogatásból hazamennek szépen nyaralni, ahogy ez a Daily Mail cikkéből és más forrásokból egyértelműen kiderült. A valós háborús menekülteket kötelességünk segíteni, cserébe elvárhatjuk, hogy elsajátítsák a befogadó ország nyelvét, tiszteletben tartsák törvényeit, ne kényszerítsék senkire saját szabályrendszerüket, és főleg ne kérjék számon az őslakosokon, lásd még sariatörvénykezés.

– Van esélyük ebben a küzdelemben azoknak, akik ehhez hasonlóan vélekednek?

– Douglas Murray azt írja számos adattal, hivatkozással alátámasztva az Európa furcsa halála című könyvében, hogy Nyugat-Európa ebben a tekintetben elveszett. Ez a könyv a maga tárgyilagosságában vérfagyasztó olvasmány. A szerző úgy véli, a folyamat visszafordíthatatlan, például legkésőbb 2060-ra Nagy-Britanniában kisebbségben lesz a fehér ember. Ez jelentené a sokszínűséget? A szerző felteszi a kérdést, hogy a „haladás” hívei vajon hány százaléknyi fehér embert tartanának megfelelőnek Nagy-Britanniában, Németországban vagy máshol? Ötvenet? Huszonötöt? Vagy ne legyen egy se?

– És Magyarországnak van esélye?

– Egyetértek azzal, amit számos elemzés és kutatás is állít: a nemzetállami létformának van esélye. Ennek alapja a közös értékminimum, a törvénykezés, a határvédelem. A sokat támadott amerikai elnök például nemrég azt találta mondani, hogy az az ország, amelyiknek nincs határa, az nem is ország. Ezzel viszonylag nehéz vitatkozni.

Fotó: Juhász Viktor

– Visszatérve a zenéhez: azzal kezdtük a beszélgetést, hogy alapvetően a közönség dönt. Mennyi időre tud előre tervezni?

– Általában másfél-két évre látok előre, most nagyjából 2019 decemberéig. A jelenleg is zajló, nagy sikerű rockturné mellett új dalokon dolgozom, őszre egy középlemezt tervezünk, december 15-én pedig nagyszabású Aréna-koncertet tartunk Budapesten. Valamikor megjelenik majd az Ákos50 jubileumi, akusztikus koncertünk anyaga is DVD-n. Jövő nyáron valószínűleg újra turnézunk, mert már több koncertszervező megkeresett, vannak lekötött előadásaink. 2019 őszén talán jöhet egy új album is, ha ennek a szónak még van valami értelme. Jó lenne, ha a jövő esztendőt is egy nagyszabású Aréna-koncerttel koronázhatnánk meg december táján.

– Bár direkt módon nem politizál a színpadon, azért az jellemző önre, hogy az aktuális kérdésekre valamilyen módon reagál a dalaiban. Most is várható ilyesmi?

– A színpadi politizálás nem az én terepem. Sokszor olyat is beleképzelnek a dalszövegeimbe, amire én biztosan nem gondoltam. A világra valóban szoktam reagálni, ez most sem lesz másképp.

Lapszám: