Az 1943 decemberében tartott teheráni konferencián Roosevelt, Churchill és Sztálin abban egyezett meg, hogy Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa legnagyobb része a második világháború befejeztével a szovjet igája alá kerül. Ettől kezdve értelmetlenné, sőt végzetessé vált a hintapolitika és a tapogatózás a tengelyhatalmak végső megsemmisítésére törő szövetségesek irányában. Ezért az antibolsevista szellemben nevelt hadsereg és a nemzet nem követte a megrendült és elbizonytalanodott vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót és a rá egyre nagyobb befolyást gyakorló, a Szovjethez való átállást szorgalmazó kamarillát a szerencsétlen kiugrási kísérlet során. Az ezután történtek egy fájdalmasan szép hőskölteménybe illenek. Budapest védői méltó utódai voltak a Drégelyt védő Szondi Györgynek vagy a szigetvári várból kitörő Zrínyi Miklósnak. Magyarország, mint a történelem során annyiszor, ismét Európa védőbástyája volt, és hogy a bolsevista ármádia nem valahol a párizsi Champs-Elysées-n állt meg, az kizárólag a végsőkig kitartó és küzdő magyarságnak köszönhető. Budapest ostroma egyben Európa ostormát jelképezte, s a hősies védősereg az öreg kontinens évezredes civilizációját óvta az utolsó csepp vérig, a lehetőségek legvégső határáig.


A mikor 1944. december 24-én késő délután Budapest körül bezárult az ostromgyűrű, mindenki, a civilek és a katonák is tudták, mi következik. Komolyan mégsem merült föl a megadás gondolata, mert a Szovjetunió ellen ténylegesen nem harcoló és átálló Bulgária példája bizonyította, a behódolók számára sincs kegyelem a bolsevista birodalomban.
Budapest német–magyar védőserege december 24-én körülbelül nyolcvanezer főt számlált, míg a bolsevisták mintegy 177 ezer fős ármádiával készültek bevenni a magyar fővárost, amit az eredeti tervek szerint Malinovszkij marsallnak menetből november 7-éig el kellett volna foglalni, ajándékképpen Sztálinnak.

A Vörös Hadsereg oldalán román alakulatok is harcoltak, míg Budapest védelmében szlovák, ukrán és orosz egységek is küzdöttek. A védősereg bizonyos alakulatai, például a rendőr harccsoportok, de különösen a hungarista harccsoportok (a fegyveres pártszolgálatból alakult nemzetszolgálat egységei) – körülbelül nyolcezer fő – elhanyagolható harcértéket képviseltek, annál hatékonyabbak voltak a riadózászlóaljak és rohamzászlóaljak.
Külön ki kell emelni a Vannay Riadózászlóaljat. Ennek vezetője, Vannay László a korábban az elszakított magyar területeken akciózó Rongyos Gárda kötelékében a gerillaháborúról szerzett tapasztalatait eredményesen kamatoztatta a főváros védelmében.

Részt vett a harcban báró tótprónai és blatnicai Prónay Pál is, az 1919-es Prónay Különítmény névadója, a Sopronban és környékén megtartott népszavazás kikényszerítője. Az anakronisztikus külsejű, búr kalapban, csizmában, szegecselt övvel és lovaglóostorral járó öregúr ekkor már betöltötte a 70. életévét, és az általa megszervezett bajtársai is hasonló korúak voltak, így komoly harcértéket nem jelentettek. De megindító a hősiesség és az elszántság, amivel hajlott koruk dacára szolgálatra jelentkeztek. Prónay Pál a kitörés során a Kútvölgyben halt hősi halált.

Budapest főparancsnoka az ostrom idején német részről Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer (tábornokinak megfelelő rendfokozat), magyar részről vitéz Hindy Iván vezérezredes volt. Pfeffer-Wildenbruch annak ellenére, hogy az SS kötelékében szolgált, nem volt a náci párt tagja, és mint katona sosem köszönt „Heil Hitler!”-rel. Úgy tudni, a Budapest-hadtestcsoport parancsnoka még ma is él. Hindy Iván sem volt tagja semmilyen pártnak, ezt a Magyar Királyi Honvédség korabeli szabályzata is tiltotta. Hindy vezérezredes meggyőződéses antibolsevista volt, amit később az ellene is lefolytatott népbírósági kirakatperben így vallott meg: „A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette.” Bár Hindyt kihallgatása után szabadon engedték a Vörös Hadsereg illetékesei, s visszaadták kardját, a brit MacCartney professzor, a Magyarország második világháborús szerepéről szóló Október tizenötödike című könyv szerzője neki ajánlotta művét, a „magyar” népbíróság halálra ítélte a magyar parancsnokot „háborús bűnök” miatt. Hindy Iván üldözött zsidókat bújtatott, és a tavaly elhunyt kereszténydemokrata Varga Lászlótól szerzett számukra iratokat.

Mindezt azért szükséges előrebocsátani, mert 1945 óta Budapest védőit nemes, de inkább nemtelen egyszerűséggel „náci-nyilas hordának” szokás titulálni. Az igazság ezzel szemben az, hogy Budapesten mindössze 19 ezer főnyi, szlovák, ukrán, orosz alakulatokat is magába foglaló Waffen-SS-erő volt, és nyolcszáz főt tett ki az 1. SS-rendőrezred, illetve a 12. SS-rendőr páncélgépkocsi-század, míg a hungarista harccsoportok csak 1500 főt számláltak. A körülbelül nyolcvanezres védősereg többi, nagyobbik része a Wermacht és a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott. S tegyük hozzá, a Waffen-SS-ben küzdőket sem lehet mind nácinak nevezni, hiszen voltak köztük kényszersorozottak, mások pedig antibolsevista elkötelezettségükből fakadóan harcoltak a szovjet ellen, hogy az ostromlók oldaláról a védőkhöz átszökdöső oroszokról ne is beszéljünk.

Budapest védői emberfeletti küzdelemben, szívósan ellenálltak a bolsevistáknak. A fővárost hét hétig nem tudta bevenni a Vörös Hadsereg: csak a déli összekötő vasútvonal budai töltését öt hétig tartották a védők. Pedig nem volt könnyű dolguk, a szemből támadó ellenség mellett ugyanis a belső ellenséggel, az árulókkal is meg kellett küzdeniük. Elenyésző létszámban ugyan, de voltak, akik a szovjet mellett harcoltak, az ellenségnek kémkedtek, partizánkodtak. A kommunista terrorcsoportok, például a Gömbös Gyula miniszterelnök szobrát felrobbantó Marót-csoport vagy a Weinberger Dezső által vezetett Szír-csoport mellett szólni kell a Budai Önkéntes Ezredről, amelynek ma emléktáblája áll a Vérmezőn. Ugyancsak az ellenség oldalán, hazája ellenében tevékenykedett a dr. Csohány Endre által vezetett Görgey zászlóalj, amelynek tagjai a Börzsönyben tarkón lőtték a Szent László Hadosztály szovjetek által elfogott és már fegyvertelen gyerekkatonáit. Ma a Görgey Zászlóaljnak is emléktáblája van a Hadtörténeti Múzeum díszudvarán – közvetlenül az általuk meggyilkoltak emléktáblája mellett. Ugyancsak az ellenség oldalán tevékenykedett a Táncsics Zászlóalj, amelynek tagja volt Göncz Árpád is. Az egykori köztársasági elnök 1944. december 27-én részt vett Rákoshegyen a Budapestet védő magyar egység lefegyverzésében.

Vitéz Szendi József csendőrőrmesterként a Nemzeti Számonkérő Szék karhatalmi századában szolgált Budapesten. Csendőrsors című könyvében így ír a partizántevékenységről:

„Eleinte nem sok dolgunk akadt a lefogások terén, és szolgálatunk csaknem kizárólag őrségadásra korlátozódott, de ahogy a napok múltak, úgy szaporodott a busszal való kirándulásunk is. Sőt, ahogy a szovjet csapatok közeledtek a főváros irányába, munkánk megszaporodott, és alig volt nap, hogy valahol lefogásokat ne kellett volna végezni. Az úgynevezett Békepárt vezetőségét Bajcsy-Zsilinszky Endrével az élén, Tartsay századost és társait, Kővágó József honv.szds-t stb. Nem kevésbé a munkaszolgálatból megszökött zsidók elfogását, akik a Hungarista Párt hamisított igazolványaival követtek el gyilkosságokat, főleg a Hungarista Párt tagjai ellen. Dálnoki Miklós Bélának és Faragho Gábornak, a csendőrség volt felügyelőjének az oroszokhoz való átállása után a propagandának bedőlt néhány honvédtiszt hazaellenes működését rövid időn belül sikerült felszámolni, és a Margit körúti fogházba helyezni őket.”

A védelem egyre hátrébb szorult, míg végül már csak a Vár és közvetlen környezete – a Vérmező, a Tabán, a Naphegy és a Víziváros egy része – maradt magyar–német kézen. Ekkor Pfeffer-Wildenbruch elhatározta, hogy megkísérlik a lehetetlent, és északnyugat felé kitörnek az ostromgyűrűből. A Várban rekedt mintegy húszezer védőből néhány száz (Ungváry Krisztián Budapest ostroma című munkája szerint mintegy hétszáz) embernek sikerült a halálos szorítású gyűrűn átvergődve elérni saját vonalaikat. Rengetegen hősi halált haltak vagy fogságba estek.

A kronologikus áttekintés után a kitörésről és előzményeiről beszéljenek azok, akik szereplői voltak ennek a hősi eposznak.

Megkeverni a levest

Vitéz Mészáros Zoltán 1945-ben a kitörés előtt alig néhány héttel ünnepelte huszadik születésnapját. Ma Kaposváron él, Somogyország fővárosában mesélt a nem is olyan távoli múltról.

– 1943-ban vonultam be önkéntesként. 1944. június 6-án vittek ki a frontra, még előtte,  májusban német kiképzést kaptunk, Henkel 111-es vadászbombázókból ugrottunk. A Keleti-Kárpátokban, az Uzsoki-szorosnál szolgáltunk, ejtőernyős vadászként főleg felderítés volt a feladatunk. A mi zászlóaljunk egy 60 kilométeres szakaszt védett Tassonyi Edömér ejtőernyős őrnagy parancsnoksága alatt. 1944. szeptember 28-ától október 11-éig harcállásban voltunk Vereckénél, nagyon heves harcok dúltak. A sztálinorgonák éjjel-nappal lőttek minket, sok bajtársam meghalt ott. Én légnyomással megúsztam.

– Hogyan került Budapestre?
– Októberben hazarendeltek minket, Horthy kormányzó úr testőrsége belőlünk alakult volna meg, hogy a kiugrási kísérlet idején a védelmére legyünk, de mire beértünk Pestre, a józsefvárosi pályaudvarra, már megtörtént a Szálasi-féle hatalomátvétel. A Károly király laktanyában (ma Petőfi laktanya a Budaörsi úton) helyeztek el minket három nap után, mert nem lehetett tudni, hogy mi a helyzet. November 28-án a lakihegyi rádióadó környékére vezényeltek minket, itt állt akkor a front. Ekkor egyébként már rajparancsnok-helyettes voltam. Egyszer szóltak, hogy el kell menni megnézni a közelben lévő Hermina-majort, merthogy ott muszkák vannak. Hát mi megnéztük. Valóban ruszkik voltak ott, két kondérban főztek valami levest. Gondoltuk, legyen megkeverve az a leves – páncélököllel beleeresztettünk egyet-egyet a kondérokba… Később jött a parancs, hogy Fótra kell mennünk, mert ott összeomlott a front, az ottani nyilas egységek (valójában rendőr harccsoportok – Á. B.) elszaladtak. December 12-én este értünk Fótra, három napig utcai harcokban vettünk részt. Egyszer vállalkozásba is mentünk, mondták, hogy a vasúton túl oroszok vannak. Meg is néztük őket, láttam, amint alszik a muszka parancsnok. Nem lett volna semmi baj, ha az egyik emberem nem lövi le az őrt. A lövésre felbolydult a környék, úgyhogy nem is tudtunk arra visszajutni a saját állásainkba, amerről jöttünk. Meg kellett kerüljük észak felé a falut.

Arra egy mocsaras terület van, de meg volt fagyva, és amúgy sem túl mély, így azon keresztül visszajutottunk a mieinkhez. Nyolc muszka foglyot is vittünk, a géppisztolyaikat a nyakunkba akasztottuk. Útközben valahogy előkerült két német, akik azt követelték, adjuk át nekik a foglyokat. Hogyisne, mondtam nekik, mi reszkírozunk és tiétek a dicsőség? Összevitatkoztunk velük, még a géppisztolyt is az oldalukba kellett nyomni, aztán végül megegyeztünk abban, hogy ők is visszajönnek velünk, és így részt vesznek a bekísérésben. Ezután kaptam meg a másodosztályú német vaskeresztet. December 16-án aztán megsebesültem, egy gránátszilánkot kaptam hastájékon, szerencsére csak a hús sérült meg. Bevittek a Róbert Károly körúti kórházba. De közben hazaszöktem a kórházból a szüleimhez, akik ott laktak a közelben Óbudán – mondja nevetve Mészáros Zoltán. – Izgalmas volt, mert amikor mentem át a Manci hídon (a felrobbantott Margit híd helyén épített pontonhíd – a szerk.), nyakamban a Fóton szerzett ruszki géppisztollyal, egy német őr megállított. A papírjaim rendben voltak, de a géppisztolyt sehogy sem értette, el is vette tőlem. A Róbert Károly körúti kórházból a Gömbös Gyula útra (ma Alkotás út), majd a Péterffy utcába kerültem. Itt négyen voltunk ejtőernyősök. Amikor kijöttünk, január 15-én, jelentkeztünk a városparancsnokságon. Ez a Váci út 42. szám alatt volt. Egy gyűjtőszázadba osztottak be minket, a járőrözés lett a fő feladatunk. Január 18-án szinte utolsóként hagytuk el Pestet, fél órával a Lánchíd felrobbantása előtt. Akkor még sajnos civilek is lehettek a hídon, akik a katonákhoz csatlakozva menekültek az oroszok elől. Miközben jöttünk át Budára, a Várbazár területéről Billnitzer vezérőrnagy tankjai lőtték a ruszkikat, akik nem tudták kilőni a mieinket, mert állandóan mozgásban voltak a tankok.

– Mi volt a feladat Budán?
– Sok mentésben vettem részt. Például a  Margit körút és a Mechwart tér sarkán álló, hétemeletes Regent-ház összeomlása után, amikor több mint 300 ember holtteste még hónapokig a romok alatt feküdt. A ház azért omlott össze, mert az ott lévő körülbelül harminctonnányi német aknavetőlőszer találatot kapott, és berobbant. Na, itt a romok között gyereksírást hallottam. Kiderült, hogy egy két év körüli kisfiú fekszik a szülei holtteste mellett. Kihoztam, és egy ismeretlen nő magához vette. Január 25-én aztán azt a feladatot kaptam, hogy vigyem el Karl Pfeffer-Wildenbruch és Hindy Iván parancsát a városmajori kertészetnél állásban lévő magyar alakulatoknak, hogy a végsőkig tartsanak ki, mert minden egyes óra, amivel feltartjuk az oroszokat, a Nyugatot védi. Négy emberrel elvittem a parancsot, köztük volt a Péterffy utcai kórházban megismert három ejtőernyősből kettő. Aznap volt a huszadik születésnapom.

– Hogy lehetett oda kijutni? Akkor már erősen ott voltak az oroszok is.
– Utánunk is lőttek egy páncéltörő ágyúval, szerencsére nem találtak. Szakaszosan lehetett haladni, a ruszkik találomra lövöldöztek. Meglapultunk a fák mögött, rövid rohanás, aztán a földre vágódtunk, majd újra futásnak eredtünk… így mentünk oda és vissza. Közben folyamatosan lőttek ránk.

– A kitöréskor mi történt?
– Már hetek óta hordoztunk a zsákunkban civil ruhát is, mert azt tudtuk, hogy egyenruhában nem szabad fogságba esni. A kitöréskor mi már nem tudtunk lejutni a Várból, az első hullám egy részének sikerült kijutni. Hallottam, hogy egyesek a Mechwart tér felé, mások az Olasz fasoron keresztül indultak el a saját vonalak felé. Nekünk már nem sikerült, a Margit körút tele volt német hullákkal, ahogy másnap láttuk. Amikor kudarcba fulladt a kitörési kísérlet, átöltöztem civilbe, és hazamentem a szüleimhez, csak a bilgeri csizma maradt rajtam. A Kolosy térnél igazoltatott egy orosz, de szerencsére nálam volt a régi személyi kártyám, azon az állt, hogy „katona nem volt”, így elengedett – nevet Mészáros Zoltán a csalafintaságon.

Vitéz Mészáros Zoltán csodával határos módon, talán épp ennek a trükknek köszönhetően elkerülte a hadifogságot.

Senki nem akart átállni

Nem volt ilyen szerencsés Budur Antal, aki ma Budapesten él. 1944-ben 22 éves volt.
– A kiugrási kísérletről mi volt a véleménye általában a katonáknak?
– Ôrültségnek tartottuk. Senki nem akart átállni a ruszkikhoz, hiszen tudtuk, mit művelnek ott, ahová beteszik a lábukat. Voltak ugyan néhányan, akik leléptek, megszöktek. Nekem meg se fordult a fejemben, hogy dezertáljak.

– Hogy került Budapestre?
– A székesfehérvári gyalogezredbe tartoztam. 1944. december 24-én a menetlevelem szerint Szőnyből kellett volna Budapesten keresztül Fehérvárra mennem, de már nem tudtam kijutni a városból. 14 órakor jöttünk be a fővárosba, és 17 órakor zárult be a gyűrű. Ezért jelentkeztem a hadtestparancsnokságon és beosztást kértem. Futárszolgálatra osztottak be az I. Hadtestparancsnokság Mozgósítási és Utánpótlási Osztályán. Mint futár sokat jártam a várost, kapcsolatban voltam magyarokkal, németekkel egyaránt. Én a szolgálat során zsidógyilkosságot, Dunába lövést nem láttam, a nyomaival sem találkoztam, és mástól sem hallottam ilyet. Ettől még megtörténhetett, de ahol én jártam, ott nem volt nyoma ilyesminek.

– Hogy lehetett élni egy ostromgyűrűbe zárt városban?
– Eleinte az ellátással nem volt gond, később egyre gyengült. A közműszolgáltatás december végéig még működött, sőt karácsonykor még jártak a villamosok is. Később aztán, amikor már nem volt víz, gáz, villany, egyre nehezebb lett minden. Az utánpótláson úgy próbáltak segíteni, hogy 200 literes hordókban ejtőernyővel dobtak le élelmiszert, kötszert, fegyvert, de sokszor előfordult, hogy a légáramlás az orosz állások fölé fújta a muníciót. Amíg lehetett, vitorlázórepülők szálltak le a Vérmezőn, azok is hoztak utánpótlást. (Kevéssé ismert fejezete Budapest ostromának, hogy a vitorlázórepülők pilótái, 15-16 éves kamaszok, a Nemzetiszocialista Légiszövetség önkéntesei voltak – a szerk.) Ennek ellenére az emberek úgy jártak az utcákon, mint békeidőben. Emlékszem, az elhullott lovakból egész jóízű gulyást főztek sokan… Emlékszem, egyszer a Hunyadi János úton mentünk az autónkkal, amikor légitámadást kaptunk. Kiugrottunk az autóból és a földre hasaltunk. Akkor észrevettem, hogy egy férfi holtteste fekszik mellettem, aki egy korábbi támadáskor veszthette életét. Benyúltam a zsebébe, megnéztem az igazolványát, amit elvittem a benne lévő címre. A közelben lakott, az Attila úton, a feleségének én mondtam meg, hogy a férje meghalt és hogy a Hunyadi János úton van a holtteste. Nem tudom, szegény asszony el tudta-e temetni.

– Mikor tudták meg, hogy kitörnek a Várból?
– Ezt február elején már lehetett sejteni, volt ilyen szóbeszéd. Korábban egyébként szó volt arról is, hogy felszabadítanak minket, és a felmentő csapatok el is indulhattak, mert az ágyúzásukat lehetett hallani nyugat felől, nem lehettek túl messze, de úgy látszik, nem tudták felnyitni az ostromgyűrűt. A kitörés tényét konkrétan csak február 11-én délután közölték velünk. A parancs szerint 22 órakor gyülekeztünk a Bécsi kapunál. A felszerelésünk kétségbeejtően gyenge volt, nekem egyetlen pisztolyom volt egy hozzávaló tárral, vagyis hat lövedékkel. Meg is indultunk le a Várból a Széna tér irányába, de hamarosan megtorpantunk, mert az előttünk haladók sem tudtak továbbmenni. A Margit körútról az oroszok folyamatosan tűz alatt tartották a Széna teret és a Széll Kálmán teret (ma Moszkva tér). Az úgynevezett Sztálin-gyertyák, amiket ejtőernyőn engedtek le, szinte nappali világosságot teremtettek, amit a folyamatos tüzelés fényhatása is fokozott. Egy szabályos tűzfüggöny volt ott, amin egyszerűen nem lehetett keresztültörni. Az első hullámból volt, akinek sikerült áttörni, egyesek az Olasz faroson keresztül, mások a Mechwart tér irányába jutottak ki, és voltak, akik a Fő utca felé. A Várban lévő húszezer emberből csak pár száz jutott át végül a mi vonalainkhoz. Mi, amikor világossá vált, hogy lehetetlen átjutni a ruszkik tűzfüggönyén, azt a parancsot kaptuk, hogy forduljunk vissza és fegyvertelenül várjuk meg az oroszokat.

– Hogy zajlott le az oroszok bevonulása a Várba?
– A parancs szerint fel kellett sorakoznunk a Dísz téren, az utcán. Az óvóhelyre nem mehettünk be, hogy a ruszkik ne keressenek a civil lakosság körében katonákat. Próbáltuk védeni a polgári lakosságot. De azért csak bementek zabrálni, igaz, nem azok, akik először odaértek, azok mentek tovább, hanem a második hullám… Ahogy ott álltunk a Dísz téren, egyszer csak megpillantottuk az első oroszokat. Egy magyar honvédegyenruhát viselő tüzér főhadnagy vezette őket, nagy vörös kokárdával a mellén. Mint kiderült, a Budai Önkéntes Ezred tagja volt: mi árulóknak tartottuk őket. Így kerültem hadifogságba. Három évet töltöttem Zaporozsjéban. De előtte még tanúja voltam, hogyan hozzák össze az oroszok a „szükséges” hadifogolylétszámot. Malinovszkijnak ugyanis november 7-éig be kellett volna vennie menetből Budapestet, de minthogy nem sikerült, azt jelentette Sztálinnak, hogy Budapestet hatalmas sereg védi. De ennek megfelelő számú hadifoglyot is kellett prezentálni.

– Azt tudjuk, hogy ezért fogdosták össze a civileket is az utcán. De hogy trükköztek a hadifoglyokkal?
– 1500 fős csoportokba osztottak minket, és először Budaörsre vittek. Itt lejelentettek bennünket, majd továbbították a jelentést ezerötszáz hadifogolyról Moszkvába. Aztán átvittek Budafokra, itt is leszámolták az 1500 embert, ezt is jelentették, csak azt nem tették hozzá, hogy ezek ugyanazok, akiket egyszer már jelentettek. Így jártuk meg aztán Csepelt, Monor környékét és még pár helyet. Mindenütt 1500-zal több hadifogoly lett, pedig ugyanazokról volt szó. És jó néhány ilyen ezerötszázas hadifogolycsoporttal eljátszották ezt.

– Utólag nézve volt értelme kitartani a reménytelenségben? Volt értelme a végsőkig védeni Budapestet?
– Volt. Ha Magyarország és különösen Budapest nem tart ki, a ruszkik átsöpörtek volna rajtunk, és lehet, hogy csak az Atlanti-óceánnál állnak meg. Magyarország nagyon sokszor volt a Nyugat védőbástyája, a mi esetünk sem különbözött ettől. És rendkívül irritál, amikor a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a volt Partizánszövetség minden évben felszabadulást emleget, miközben én három évet töltöttem orosz fogságban.
Epilógus

A nagy idők hiteles tanúinak szavai után ide kívánkozik Oswald Spengler, a neves német eszszéista gondolata a helytállásról és a kötelességteljesítésről: „E korba születtünk, és bátran kell a számunkra elrendelt utat végigjárni, más választásunk nincsen. Reménység és menekülés nélkül kitartani az elveszett poszton: ez a kötelességünk. Kitartani, mint a római katona, kinek csontjait ott találták Pompeji kapuja előtt, aki meghalt, mert a Vezúv kitörésekor elfelejtették felváltani. Ez az igazi nagyság, ez az igazi race! A becsületes halál az egyetlen, amit az embertől nem lehet elvenni.”
A kérdés csak az, mikor fogja a magyar és az európai utókor mindezt elismerni? Mikor süvegelik meg végre Európa hűséges hőseit?